Riverdale – A kezdet

MÁSODIK FEJEZET

MÁSODIK FEJEZETJUGHEAD

A lakókocsi mindig kora reggel van a legundorítóbb állapotában (vagy mondhatnám úgy is, hogy „sikkesen nyomorult”?); kár, hogy én szeretek kora reggel felkelni. Az a kevéske reggeli napfény, aminek sikerül átszűrődnie a lakókocsi babaház méretű ablakán, mindössze halvány árnyékot vet a rozoga, használtan vásárolt bútorokra, viszont a porcicákat minden oldalról megvilágítja. Ez az egész gyakorlatilag művészi megnyilvánulása a hanyagságnak.

A ma reggel sem különbözött sokban a többitől. A levegőben sűrű, pállott cigaretta- és olcsó sörszag terjengett. Felültem a kanapén – miután tegnap apa előtt értem haza, a kanapét foglaltam el magamnak, meghagyva neki a hálószobát –, aztán körülnéztem.

A hely üresnek tűnt. Még érzésre is üres volt, az a visszhangzó, negatív légüres tér, amit nem is lehet nagyon leírni, csak eredendően érezni. Vannak helyek, ahol az ember a csontjaiban érzi ezt.

Az, hogy tegnap én értem haza apa előtt, annyit jelentett, hogy ő későn jött. És ez egyenlő azzal, hogy…

Semmit sem jelentett.

Szörnyű, hogy a szüleim folyamatosan veszekedtek, és régebben összeszorult a gyomrom, valahányszor tanúja voltam az üvöltözésnek és a kiabálásnak, főleg Jellybean előtt, akin látszott, hogy nagyon feldúlja az egész. De legalább anyám üvöltözött apámmal, és nem fordítva. Még akkor is, ha mindez Jellybean és előttem zajlott, legalább mindketten egy térben voltak.

– Csak rövid időre… – mondta anyám, mielőtt felpakolta az ütött-kopott bőröndjét egy még ütött-kopottabb kocsira, bekötötte Jellybeant a hátsó ülésre (habár a húgom tiltakozott, hogy ő már elég nagy hozzá, hogy előre ülhessen), aztán elhajtott a ház elől. – Csak amíg apád össze nem szedi magát. – Mintha ez az „összeszedés” olyan egyszerű dolog lenne, amit egy társadalmilag elfogadható szabályrendszer alapján apám pontról pontra teljesíteni tudna, aztán valami csodával határos módon újra kerek egész lenne.

Mintha apám valaha is kerek egészet alkotott volna önmagával.

Nem arról van szó, hogy nem akartam hinni benne. Vagy mindkettőjükben. Csakhogy tizenhat évesen semmiféle emlékem nem volt apámról, amikor összeszedte volna magát. Ez pedig egyáltalán nem illeszkedett anyám terveibe.

És hogy mit éreztem, amikor nem vitt magával? Igyekeztem nem gondolni arra, hogy ez mit jelent. Valakinek amúgy is itthon kellett maradnia apával és szemmel tartani, mennyire tudja összeszedni magát. Szóval én maradtam a tékozló fiú ellentéteként itthon, Riverdale-ben, hogy szemmel tartsam őt.

Persze jóval könnyebb lett volna szemmel tartani apámat, ha többet lett volna szem előtt. De talán ő pontosan így akarta.

A legtöbb gyerek alig várja, hogy elkezdődjön a nyári szünet. Őszintén szólva nekem hiányzott az iskola rendszeressége és a napjaim ritmusa (még ha ebbe időnként beletartoztak a felmérők és a témazárók is). Vagy talán csak ez a mostani nyár volt kicsit alaktalan, miután anya és Jellybean kiköltöztek, Betty elutazott… Archie meg el volt foglalva… ki tudja, mivel, de soha nem találkozunk. Gondolom, azért, mert keményen dolgozik az apjával az építkezéseken. De ezt nehezen hiszem el.

Volt idő, amikor Archie és én olyanok voltunk, mint a testvérek. Mindkettőnk apja üzlettársként dolgozott, és együtt nőttünk fel. De Archie az utóbbi időben megváltozott. És amikor három héttel ezelőtt elmentem hozzá, hogy elmeséljem neki, mi történt anyámmal, mármint hogy elment, és magával vitte Jellybeant… Hát, Archie akkor sem volt sehol. Szó szerint. Aztán az üzeneteimre sem reagált. A legjobb barátom egész egyszerűen… cserbenhagyott.

De mégis mennyinek számít az a „kis idő”?

Beálltam a zuhany alá, hogy lemossam a fülledt éjszaka verejtékét, aztán gyorsan felöltöztem, becsúsztattam a béna, törött képernyős telefonomat az egyik zsebembe (nem jött üzenet), és a szánalmasan üres pénztárcámat a másikba. Aznap este dolgoztam, szóval legalább nem lesz túl sokáig üres. De mielőtt még elindultam volna a Twilightba, hogy mindent előkészítsek a totál nem ironikus július 3-i A függetlenség napja-vetítésre, szerettem volna, ha Archie a szemembe mondja, hogy nem megyünk a belvárosba, és nem nézzük meg a giccses tűzijátékot és nem bandázunk együtt. (Igen, persze, tudom, de nálunk ez már hagyomány.)

Ami viszont azt jelentette, hogy meg kellett találnom apámat és Archie-t.

Nem tudom, miért, de valami azt súgta, egyikük sem fogja megkönnyíteni számomra, hogy megtaláljam őket.

— • — • —

Gyalog indultam el a lakókocsitól Pop étterme felé; nem a legideálisabb megoldás, de úgy gondoltam, ha elviszem apa furgonját, hogy megtaláljam, és csak utána kérdezem meg, hogy kölcsönvehetem-e a kocsit, nem venné túl jól ki magát a dolog. (Meg kell hagyni, hogy ez a Riverdale nevű kisváros nem is tűnik annyira kicsinek, amikor az embernek végig kell sétálnia rajta.) Amikor elindultam, apa furgonja a ház előtt parkolt, vagyis ő biciklivel ment el (ez sajnos nem tűnt jobb választásnak, ha netán megint bepiált, de erről majd még később elgondolkozom, vagy talán soha). Mindenesetre a kocsi ott parkolt a ház előtt, amikor elkezdtem gyalogolni.

A hosszabbik úton mentem, ami teljesen értelmetlen volt, hacsak nem tudta valaki, hogy azért megyek arra, mert el akarok menni Archie-ék háza előtt, hátha megpillantom őt, és megbeszélhetjük, mi lesz holnap. Az utca kihalt volt, a házak még sötéten, csendesen várták, hogy teljesen felkeljen a nap. Az egyetlen ablak, ahol lámpafény égett, Archie ablaka volt, ami némileg meglepett a korai óra miatt. Ebből viszont arra következtettem, hogy Archie ébren van. Néhány perc várakozás után azonban – miközben úgy éreztem magam, mint valami leselkedő; de hisz ez csak Jughead Jones, aki mint mindig, most is a sötétben leselkedik, mert ő már csak ilyen – semmi jelét nem láttam odafent a mozgásnak. Tisztán ráláttam Archie ágyára, és nem feküdt benne.

Sóhajtottam egyet, aztán előbányásztam a telefonomat a zsebemből. Ébren vagy? – írtam neki, miközben tiszta hülyének éreztem magam, mintha randira hívnám, pedig csak egy átlagos (hacsak nem enyhén lökött) barát voltam, aki beszélni akart vele. Figyelmesen néztem az ablakát, de semmit sem láttam. A telefonomra sem jött üzenet, még csak pont-pont-pont sem, ami legalább azt jelezné, hogy a vonal másik végén van valaki, és épp gondolkozik, mit írjon. Néhány perc elteltével – őszintén szólva hosszabb idő után, mint amit be merek vallani – egy vállrándítással elraktam a telefonomat, és továbbindultam a város felé Pop étterméhez.

Fogalmam sem volt, hol lehet ilyenkor Archie. Arra gondoltam, talán az apjával mentek ki ilyen korán az építkezésre. Ez egy teljesen épkézláb magyarázat lett volna a hiányzására. Csakhogy akkor úgy kellett volna tennem, mintha nem venném észre, hogy Mr. Andrews kocsija ott parkol a ház előtt. Vagyis Mr. Andrews nincs az építkezésen. És ha Mr. Andrews nincs ott, akkor Archie sem mehetett vele. Ezt az ellentmondást még én sem tudtam kimagyarázni magamnak.

De akkor hol a fenében járhat Archie?

— • — • —

Mire elértem Pop étterméhez, már felkelt a nap, és folyt rólam a víz. Még korán volt, így a parkolót teljesen üresen találtam… de nem volt annyira kihalt, mint vártam. Sartre is megmondta, hogy „a pokol az a másik ember”, és nem kell hozzá nagyon ismerni engem, hogy nyilvánvaló legyen, én ezzel teljesen egyet értek.

(Persze ez alapján bizonyára nem tudnál túl sok időt velem tölteni. De még ha tudnál is, akkor sem akarnál).

Még mindig semmi hírt nem kaptam Archie-ról. Ami talán nem lett volna annyira furcsa, hiszen még korán volt, csakhogy én tudtam, hogy már nincs otthon, vagyis bizonyára ébren van. Ez pedig egy újabb eleme annak a talánynak, ami Archie Andrewsból lett.

Legutoljára egyébként éppen Pop éttermében találkoztam vele személyesen. Annak is épp ma egy hete. Ahogy mondani szokták, sötét, viharos éjszaka volt, én épp egy bokszban ültem, magányosan, és írni próbáltam. Az utóbbi időben amúgy egyre többet írtam. Fogalmam sincs, hogy milyen az írásom – valljuk be, bizonyára nem túl jó… –, de ez most nem is annyira érdekel. Mert amikor írok, kizárom a külvilágot, és közben fel tudom dolgozni a történéseket. Így több legyet ütök egy csapásra.

Persze tudom, hogy az, hogy „viharos, sötét éjszaka volt” talán a legnagyobb közhely, amit egy író leírhat egy történet elején, de mint tudjuk, az a legjobb, ha mindig az igazat írod. Tehát aznap viharos, sötét éjszaka volt odakint. Az időjárást nem tudom befolyásolni.

Pop még cukkolt is, hogy milyen hosszasan ücsörgök egymagamban ott, a bokszban, az ósdi laptopom fölé görnyedve – pedig az ember azt hinné, már hozzászokott –, ráadásul aznap este a szokottnál is többet panaszkodott emiatt. Azt mondta, ha tovább görnyedek az írásom felett (még akkor is, ha hivatalosan nyilvános helyen vagyok), előbb-utóbb egy horrorfilmszereplővé változom, mint például az a pasas a Ragyogásban, vagy valami sokkal rosszabb.

Erre én azt válaszoltam, hogy: „Olyan emberek nem laknak Riverdale-ben.” Akkor még el is hittem. Csakhogy hamarosan rájöttem, hogy nem így van.

Odakint annyira rossz volt az idő, hogy egy darabig csak ketten voltunk az étteremben, Pop meg én. Néhányan beugrottak házhoz szállításért, de nagyjából egyértelmű volt, hogy Pop csak azért tartja nyitva a helyet, hogy fedelet adjon a fejem fölé. Pop jó ember, ezért nem akartam visszaélni nagylelkűségével. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy össze kéne pakoljak, és elindulhatnék kifelé – miközben azon tűnődtem, hogy visszamenjek-e a lakókocsihoz, ahol anya és Jellybean hiánya olyan volt, mint egy folt, amit még a hipó sem hoz ki teljesen, vagy hová máshova mehetnék –, és akkor megszólalt az ajtó fölé akasztott csengettyű, és belépett rajta valaki.

Még nem néztem fel, hogy lássam, ki jött, csak hallottam, hogy Pop hangosan felkiált:

– Archie! Hát téged meg mi szél hozott? Mit mászkálsz odakint ilyen vacak időben?

– Jughead! – Archie esőáztatta haja nedvesen tapadt a homlokára, és a lába alatt kisebb pocsolya kezdett összegyűlni. Nem úgy festett, mint akit a szél hozott, inkább úgy, mint akit a pokolból rángattak ki, és ehhez az esőnek csak kis köze volt. A tekintetében zavart nyugtalanság ült. Vagy nem is, annál valami sokkal rosszabb. Mintha kísértetet látott volna.

– Szia! – üdvözöltem, de nem voltam biztos benne, hogyan reagáljak. Egy másodperc elteltével, miután végignéztem, ahogy az eső végigfolyik az ujjain, aztán a földre hullik, helyet ajánlottam neki: – Nem akarsz leülni?

Archie tétovázni látszott, ami megint csak nem volt jellemző rá. Volt idő, amikor nem kellett kérdeznem, ő pedig nem gondolkozott ilyesmiken. És ez nem is volt annyira rég.

De egyetlen nyár mindent megváltoztat.

Vállat vontam, mint akit nem érdekel, és próbáltam magamat is meggyőzni erről. Archie erre leült.

– Szia!

– Rég láttalak – jegyeztem meg, mivel úgy tűnt, aznap csak közhelyekben tudtam gondolkodni. – Mi újság veled?

– Tudod, apámmal dolgozom az építkezésen. Betonozunk – grimaszolt Archie. – Nem egészen ilyen munkáról álmodtam, de apának szüksége van a segítségre. Na, mindegy.

– Hát, ja, mindegy – értettem egyet. Régen az én apám is Mr. Andrewsnak dolgozott. Archie-nak nem kellett elmagyaráznia, mennyire kemény munka ez.

– Te meg… még mindig írsz – folytatta az előttem álló laptop felé biccentve.

– Próbálkozom vele. Nem hiszem, hogy irodalmi Nobel-díjra jelölnek. Lehet, hogy senki sem lenne kíváncsi arra, amit írok.

Archie arca ellágyult, mintha valami egészen másra gondolna.

– Hé, ne mondd már! Persze, hogy kíváncsiak rá. Mindig is jól tudtál történeteket kitalálni. Emlékszel azokra az éjszakákra, amikor kint aludtunk a kertben? A te kísértettörténeteid voltak a legfélelmetesebbek. Úgy kellett tennem, mintha nem is paráznék, pedig az idő nagy részében legszívesebben visszafutottam volna a házba, hogy elbújjak az ágy alatt Vegasszal.

Elmosolyodtam.

– Igen, emlékszem. De nagyon rosszul színleltél…

Akkoriban még nyitott könyv voltál előttem, Archie – tettem hozzá gondolatban. De még mindig az vagy. Az építkezésen való munka nem magyarázza meg, miért vagy így elázva, és miért nem vagy soha elérhető. Sem azt a szomorú, elkalandozó kifejezést az arcodon.

– Figyelj csak! – szólalt meg hirtelen, kicsit fellelkesülve, de mégis szégyenlősen. – Mi lenne, ha azt mondanám… hogy én is elkezdtem írogatni? – Archie lesütötte a szemét, és az asztalt nézte, mintha ez lenne az egyik leginkább zavarba ejtő tény, amit valaha is megosztott velem.

– Nem hiszem el. – Nem kellett zavarban lennie, mégis meglepő volt, amit mondott. Még hogy a sportrajongó focista, Archie írásra adta a fejét? A váratlan fordulat enyhe kifejezés erre a helyzetre. – Úgy érted, valami regényt írsz?

– Hát, inkább verseket – válaszolta, és kicsit elpirult.

– Verseket? Te?

– Hát, nem is tudom. Talán inkább… dalszövegeket… – Ekkorra már annyira zavarban volt, hogy nem tudott hová nézni. Legyintett egyet. – Felejtsd el! Tök mindegy… – Véget is ért a pillanatnyi sebezhetősége. – Mit tervezel július negyedikére?

– Harmadikán megnézem a Twilightban A függetlenség napját, ahogy a hagyomány diktálja. De negyedikén zárva tartunk, úgyhogy szabadnapos leszek.

– Igen, persze. Az klassz. – Archie beletúrt a hajába, és eltűnődött.

Fogalmam sincs, mi vett rá, hogy azt mondjam, amit mondtam, de már hetek óta ezen gondolkoztam, sőt az igazat megvallva, ma reggel is ez járt a fejemben, miután felkeltem. De Archie-val minden annyira elromlott. Úgy éreztem, el kell engednem. Aztán hirtelen meggondoltam magam.

Talán az arcán ülő szomorú kifejezés tette. Vagy talán az emlékek a közös sátorozásokról, és hogy milyen régóta ismerjük egymást.

– Emlékszel, amikor minden évben elmentünk a belvárosba, hogy megnézzük a tűzijátékot?

– A régi szép idők.

– Mi lenne, ha idén is elmennénk? Felszállunk a buszra, és odamegyünk. A régi szép idők emlékére.

Pillanatnyi szorongás járt át, úgy éreztem, ha nemet mond, görcsbe rándul a gyomrom. De Archie tekintete felizzott:

– Oké, oké, jól hangzik! Eljössz értem négy körül?

– Ott leszek – mondtam, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha megint minden olyan lenne köztünk, mint régen.

Szinte betegesen vágytam rá, hogy ez tényleg igaz legyen. De mire rájöttem, hogy hányadán is állunk mi Archie-val, és hogy mennyire sérülékeny a mi régi, meghitt barátságunk… hát, addigra már vége is lett az egésznek.

A SWEETWATER-FOLYÓ HORGÁSZATI ELŐREJELZÉSE JÚLIUS 4-RE

Vízsodrás: 20 m3/s

Láthatóság: 91 cm

Vízhőmérséklet napközben: 10 °C

Víz állapota: tiszta

Legalkalmasabb időszak a horgászásra: kora délelőtt vagy késő délután

A legideálisabb vízszakasz: a Striker’s Cove melletti rész

Legjobb megközelítési hely: a báziskemping bejáratánál lévő parktól kb. 5 kilométeres séta

Halfajok: pisztráng

Horgászati szezon: április 1-től november 30-ig

Ajánlott horgászfelszerelés: műlegyes horgászbot

Ajánlott horgászbotfajta: 9,5 könnyedségű bot

***

Közzétette a Riverdale-i Polgármesteri Hivatal

Városfejlesztési osztálya.

Jó nyaralást kívánunk, és vigyázzanak magukra!