HARMADIK FEJEZETVERONICA
„Ki korán kel, aranyat lel, m’hija{1}” – mondogatta mindig apci. De mégis mi ebben annyira jó? Az arany? Én szívesebben alszom tovább. Ezek után el tudjátok képzelni, mennyire felidegesített, amikor anyám ott magasodott felettem, mint valami hihetetlenül gyönyörű, tökéletesen fésült félóriás, kinyitotta a kabinom ablakának spalettáit, és finoman rázogatott a vállamnál fogva, miközben a Valentino cipőjével a földön topogott.
– Ronnie! Indulunk! – harsogta, és a hangjában enyhe türelmetlenség csengett. – Mindjárt indulunk. Tudod, hogy apádnak időre kell mennie. Sajnálom, Katie, de haza kell menned.
Rápillantottam a Cartier órámra (amit természetesen apcitól kaptam).
– Alig múlt el reggel hét. Ez egész egyszerűen barbárság!
– Egy pillanat, Katie! – Jaj, a szám te
