Uralkodj rajtam

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETVisszamentem a koktélpartira, de továbbra sem tudtam kiverni a fejemből a titokzatos idegent és a csókját. Észre sem vettem Belle-t, mindaddig, amíg karon nem ragadott. Kérdő pillantást vetett rám, majd a derekamra tette a kezét és a bárpult felé terelt. A többi vendégnek biztosan nem tűnt fel, de én jól láttam, hogy némi rosszallás vegyül a mosolyába, ez pedig annyit jelentett, hogy bizony bajban vagyok.

A csók, pontosabban a szédületesen nagyszerű csók után egyszerre voltam dühös és zavarodott. Nem maradt erőm ellenállni Belle unszolásának.

– Hát ez meg mi a franc volt? – kérdezte, és elém tolt egy tálka sós mogyorót.

– Nem vagyok éhes – az igazat megvallva, ételre gondolni sem tudtam.

– Már most benyomtál? Ne akard, hogy megtömjelek!

– Nem vagyok részeg – feleltem, noha úgy éreztem magam, mintha többet ittam volna a kelleténél. Megrészegített a csókja; az ajkai, az íze, a testének közelsége. Elöntött a forróság és elkezdtem a kezemmel legyezgetni magam.

– Clara – Belle csettintett az orrom előtt, hátha azzal visszazökkenthet a valóságba. Megráztam a fejem és tompa tekintettel meredtem rá. – Mondom, legalább egy italt elfogadhattál volna a bátyámtól.

– Ne haragudj – feleltem. Bevallom, tényleg cikinek éreztem, hogy olyan gorombán faképnél hagytam a bátyját, de kénytelen voltam, mert különben Belle nem tanulja meg, hogy ne szervezzen nekem vakrandikat. A számára is kellemetlen helyzet talán jó lecke volt… Évekkel korábban a családja ideiglenesen kegyvesztett lett az udvarnál, és sajnos Belle is kénytelen volt megtapasztalni az ezzel járó megaláztatásokat. Nem szívesen játszottam volna ki ezt a kártyát, de éreztem, muszáj lesz, ha nem tér észhez. Persze azt is figyelembe kellett vennem, hogy ez az ő diplomaosztó bulija is.

– Azt hittem, megjöttek a szüleim. Mintha anyámat láttam volna – füllentettem végül.

Belle máris megenyhült, kivett néhány szem mogyorót a tálkából és a tenyerén felém nyújtotta.

– Protein. Jót tenne, ha egy kis energiát öntenél magadba, mert alighanem szükséged lesz rá.

Ebben speciel igaza volt. Bár nem láttam anyámat, a szüleim felbukkanására tényleg lehetett számítani. Nagy tétben mertem volna fogadni, hogy anyám a világ minden kincséért sem hagyná ki a bulit. Az Oxford and Cambridge Clubba egyébként meghívás nélkül semmi esélye nem lenne bejutni, ráadásul a diplomaosztón a legprominensebb brit családok is képviseltetik magukat. Madeline Bishop pedig nem az az ember, aki egy ilyen pompás lehetőséget csak úgy kihagy.

A sajtó képviselői nem voltak jelen, tekintettel arra, hogy a parti zártkörű volt, de persze mindig van esély, hogy odakint a lesifotósok lencsevégre kapják. Ha szerencséje van. A családunk jellemzően nincs rivaldafényben, de anyám nagyon odavan a közszereplésért, legalábbis azóta, amióta úgy tizennégy éve, apámmal megalapozták a családunk jólétét. Kissé kellemetlen volt, és nem mondhatnám, hogy vágytam a találkozásra. Belle tökéletesen megértette, hogy miért.

– Köszönöm – bekaptam a sós mogyorót. Összefutott a nyál a számban, és rájöttem, hogy tényleg nagyon éhes vagyok. A tekintetem a kandallópárkányon álló órára vándorolt, és felszisszentem. Hat órával korábban ettem utoljára.

– Nem járja, hogy elájulj a diplomaosztó bulidon – kacsintott Belle. Mivel jól ismert, nem volt számára kérdés, hogy maga a diplomaosztó és az azt követő fogadás miatti nagy izgalomban elfelejtettem enni.

– Ne nézz oda, csak szólok, hogy a Bishop család megérkezett.

– Isten óvja a királyt – morogtam. Vettem egy mély levegőt és bekaptam néhány szem mogyorót. Arra gondoltam, a biztonság kedvéért egy nagy pohár bourbonnal lenne célszerű leöblíteni. Megfordultam, és máris megpillantottam anyámat, aki egy ragyogó, ámde rövid, inkább kerti partira való pávakék ruhában pompázott, amely pompásan kiemelte karcsú alakját, de finoman szólva nem igazán az ő korosztályának való. Pofátlan sors! Anyám alighanem jobb formában van, mint én! Persze nem csoda, hiszen az utóbbi időben a tökéletes alak elérése és fenntartása az életcélja.

Körbejártatta tekintetét a termen, és jól kiszámított mozdulattal végigsimított a gyöngysorán. Noha nem Nagy-Britanniá­ban született, ami a viselkedését illeti, könnyedén felvehette a versenyt bármelyik arisztokratával. Feltartotta a fejét, kissé az orrát is magasabbra emelte, és hűvös tekintettel mérte végig a jelenlévőket. Mosolya kissé leereszkedő volt, mintha érkezésével az alattvalóit tisztelte volna meg.

Vettem egy nagy levegőt, és integettem neki.

– Utolsó esélyed a menekülésre – mondtam Belle-nek.

– Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak? Ki van zárva! Viszont jössz nekem egy üveg borral – a kezembe nyomott egy pohár whiskyt. Hát igen, ki sem kellett mondanom, hogy mire vágyom, Belle pontosan tudta, hogy az anyámmal való találkozáshoz egy pohár ital mindenképp szükséges.

– Rendben – feleltem, de megfordult a fejemben, hogy mire az est végére érünk, egy üveg bornál többre lesz szükségünk.

– Clara, drága kislányom! – anyám átvitorlázott a tömegen és megpuszilta az arcom. Mindig nagyon visszafogottan fejezte ki az érzelmeit. Egyszer azt mondta, az érzések könnyen semmivé lesznek, ezért jobban teszi az ember, ha nagyon óvatos. Gyerekkorom óta tanúja voltam annak, hogy ezt a saját párkapcsolatára, apámmal való házasságára is érvényesnek tartja.

Apa kezet nyújtott, mintha gratulálni szeretne, s amikor megfogtam a kezét, magához húzott egy igazi, nagy, mackós ölelésre.

– Hát megcsináltad, Clare-mackóm!

A gyermekkori becenevem hallatán kissé elpirultam. Apám nem osztotta anyám törékeny érzelmekről alkotott elméletét, bár a feleségével úgy bánt, mintha értékes, törékeny kristályváza lenne.

– Egyetemi diplomát szerzett a lányunk – lelkendezett anyám, és kidüllesztette a mellét, amire a körülöttünk lévő férfiak érdeklődő pillantással reagáltak. – Nem mellesleg az Oxfordi Egyetemen!

– A kislányomra – emelte a poharát apám. Egy pillanatra furcsa érzés kerített hatalmába.

Fel sem merült soha annak a lehetősége, hogy nem megyek egyetemre, noha annak idején apámnak keményen meg kellett dolgoznia a diplomájáért. Anyám nem volt ilyen szerencsés. Furcsa lehet, hogy mégis itt van és velem ünnepel. Velem, vagyis azzal a személlyel, aki miatt nem folytathatta a tanulmányait.

– A jövő Nobel-díjasára, Britannia nagy reménységére – folytatta apám.

Vágtam egy grimaszt.

– Talán inkább a jövő Nobel-díjasának asszisztensére.

– Mindenkinek el kell kezdenie valahol – jegyezte meg apám. – A legkisebb előrelépés is fontos. Gandhi is alulról kezdte.

Ebben speciel nem kételkedtem. Belegondoltam, hogy végül is milyen állást vállaltam el és jóleső érzés járt át. Hála az égnek, még volt két hetem a kezdésig, és számtalan tennivalóm, ami bőven kitöltötte a gondolataimat.

– Ígérem, az éhségsztrájktól tartózkodni fogok – mosolyodtam el.

Anyám lefagyott:

– Ez nagyon ízléstelen volt.

– Bocsánat, csak vicceltem – próbáltam élét venni a megjegyzésemnek.

Anyám azonban már túl is lendült a problémán. Legyezgetni kezdte magát és lopva körbepillantott a vendégeken.

– Meg lehet itt fulladni.

Apám kedvesen elmosolyodott:

– Akkor gyere, keressünk egy kellemesebb helyet, drágám.

Íme, anyám szokásos passzív-agresszív repertoárjának egyik gyöngyszeme. Egyszerűen képtelen volt huzamosabb ideig egy helyen maradni. Teljesen mindegy, hogy milyen gyönyörű volt a kilátás, milyen elragadó az asztaltársaság, vagy éppenséggel milyen nagyszerű a parti, amelyen részt vett, valahogy mindig az a félelem motoszkált benne, hogy közben kimarad valamiből. Meg volt győződve, hogy egy kicsivel arrább még annál is nagyszerűbb lehetőségre vagy éppenséggel társaságra bukkan. Ennek következtében a családom számtalanszor költözött, miután a szüleim eladták jól menő internetes vállalkozásukat. Aztán végre apámnál is betelt a pohár, és amikor hat évvel ezelőtt Los Angelesből Kensingtonba költöztünk, kijelentette, hogy elég volt, nem költözik többet. Az új otthonunk egyébként messze elegánsabb volt, és messze elegánsabb környéken volt, mint bármelyik korábbi házunk. Szemben velünk egy egykori híres popénekesnő lakott, aki egy ugyancsak híres futballsztárhoz ment feleségül. Anyám egészen odavolt ettől, de az utóbbi időben elejtett egy-két megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy talán lennének még ennél is jobb helyek. Szokásához híven, valami még különlegesebbre vágyott. Apám – becsületére legyen mondva – hajthatatlan maradt a kérdésben. Ettől függetlenül anyám felvette a kapcsolatot egy ingatlanügynökkel, és néhány havonta elrángatott magával megnézni egy-egy házat. Célozgatott rá, hogy valójában nekem keres valamit, de világossá tettem, hogy ebből nem kérek. Egyetem alatt végig a szüleim fedezték a költségeimet, és ennek fejében kénytelen voltam anyám kíváncsiságát kielégíteni, amikor az életemről faggatott. Ennek azonban egyszer, s mindenkorra vége. Felnőtt vagyok, megfelelő állásom van, és nem vagyok hajlandó a továbbiakban a szüleim árnyékában élni.

– Clara, eldöntötted, hogy hol laksz majd, most, hogy visszajöttél Londonba? – kérdezte anyám. Belém karolt. Láttam rajta, hogy megpróbálja kitalálni, mit forgatok a fejemben.

Nem veletek, az biztos – gondoltam. London egyelőre hatalmasnak tűnt, hiszen nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk, máris kezdődött az egyetem Oxfordban. Ezzel persze anyám is tisztában volt. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt hazaköltözni hozzájuk.

– Mondtam már, anya, Belle-lel fogunk együtt lakni.

– De Belle férjhez megy – jegyezte meg, majd a barátnőmhöz fordult és bájos mosolyt villantott rá. – Mindent, de mindent tudni akarok az esküvődről!

Belle viszonozta a mosolyt, s amikor anyám elfordult, alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, jelezvén nekem, hogy vette az adást. Anyám ezzel gyakorlatilag meghívatta magát az esküvőre. Nagyon valószínű volt, hogy fut majd még egy kört azzal kapcsolatban is, hogy bebiztosítsa a helyem koszorúslányként a nagy napon.

– Még egy évig biztosan nem házasodnak össze – feleltem nyugodtan. Vagy legalábbis nagyon igyekeztem, hogy nyugodtan csengjen a hangom. Valójában ez az egész hatalmas fejtörést okozott, ugyanis nem szerettem volna egyedül lakni, és ezt anyám is, Belle is pontosan tudta. Fogalmam sem volt, mihez kezdek, ha Belle férjhez megy és Philiphez költözik. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot.

– Nincs miért aggódnia, Mrs. Bishop – mondta Belle csillogó szemmel –, ugyanis hosszú listám van azokról a fiatalemberekről, akik kezüket-lábukat törnék azért, hogy randizni mehessenek Clarával. S mondanom sem kell, hogy hosszú távú és gyümölcsöző lehetőségekről van szó.

Örültem volna, ha megnyílik alattam a föld. Nagyon utáltam, hogy állandóan össze akar boronálni valakivel, mintha egyedül képtelen lennék kapcsolatot létesíteni. Ettől olyan érzésem volt, mintha nem lennék kívánatos a férfiak számára. Egyébként éppen ennek ellenkezője derült ki néhány perccel korábban, a teraszon…

– Férfiakról beszélünk vagy ingatlanbefektetésről?

– A kettő ugyanaz – felelte rém frappánsan anyám, ezzel pontot téve a téma végére. Belle-hez fordult:

– Nagyon kedves tőled, hogy ilyen ígéretes férfiakkal akarod összehozni a lányomat! Tudod mit? Mostantól tegeződjünk, hiszen úgyis gyakrabban fogunk találkozni. Kérlek, szólíts Madeline-nek.

Lelki szemeim előtt megjelentek a közös ebédek és teázások. Úgy látszik, nem sikerült megértetnem anyámmal, hogy a munkám nagyon sok időmet elveszi majd. Olyan régóta nem dolgozik, hogy talán már el is felejtette, mi kell a sikeres karrierhez. Például: munka.

– Remélem – felelte Belle. Mindig is azt állította, odavan anyámért, de még engem sem sikerült átejtenie. Madeline Bishop elviselhető volt, feltéve, hogy az ember nagyon ritkán és rövid ideig tartózkodott a társaságában.

Közelebb mentünk az erkélyre vezető ajtóhoz, és a gondolataim megint a csók körül kalandoztak. Egyfelől szerettem volna mihamarabb elszökni, és megkeresni az ismeretlent, másfelől azonban tudtam, ha így tennék, semmivel sem lennék különb, mint az a lány, aki elől menekülni akart. Hát, ez van. Durva lenne, ha engem is úgy koptatna le, hogy elkapja a keze ügyébe kerülő első nőt és megcsókolja. Az új Clara Bishopnak nincs ideje szoknyapecérekre, nyűgre és drámára – emlékeztettem magam az elhatározásomra.

Ennek ellenére gondolatban újra meg újra átéltem a csókot, s a legfontosabb részeknél lelassítottam a belső filmet, míg végre sikerült egész pontosan felidéznem ajkának érintését. Ökölbe szorítottam a kezem annak reményében, hogy így talán csökken majd tomboló vágyam.

Anyám kacagása rántott vissza a valóságba. Nem tartottam valószínűnek, hogy bárki is valami igazán vicceset mondott volna, de tisztelettudóan elmosolyodtam, annak ellenére, hogy éppenséggel én magam is lehettem az élcelődés tárgya.

– Apáddal arról beszélgettünk – pillantott apámra, aki hiába nézett rá figyelmeztetőleg, anyámat teljesen hidegen hagyta –, hogy miért is ne költöznél haza, hiszen Belle nyilvánvalóan szeretne kettesben lenni Philippel, és otthon bőven van hely.

Tény és való, hogy bőven van hely otthon, de teljesen kizárt, hogy elfogadjam anyám javaslatát.

– Már aláírtuk a bérleti szerződést – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Tényleg? Úgy, hogy nem is kértétek ki a véleményemet? – anyám úgy váltogatta a különféle fintorokat, mint más nők a kalapjukat. Gyakran, és szertartásosan. A mostani alkalom egyáltalán nem számított kivételesnek; úgy nézett rám, mintha legalábbis elárultam volna.

– Ne haragudj, de nem halogathattuk a dolgot – sietett a segítségemre Belle.

– Úgy ismerem az ingatlanpiacot, mint a tenyeremet – zsörtölődött anyám, és még jobban elhúzta a száját, aminek következtében előbukkantak gondosan leplezett ráncai. Ez nem volt túl jó jel… Láthatóan kezdte magát belelovallni a helyzetbe.

– Csak bérlünk – próbáltam menteni a menthetőt.

– Akkor is szerződtetek! Most olvastam a Sunban, hogy egyre több főbérlő kémkedik az albérlői után!

Anyám repertoárjának szerves részét képezte az is, hogy teljesen ártalmatlan dolgokat igazán rémisztő színben tűntetett fel. Az életem első tizennyolc évében sikerrel is járt, ami azt illeti, de most, hogy már huszonhárom éves vagyok, inkább fárasztónak találtam, semmint félelmetesnek.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – jelentettem ki.

– Egy nagyon kedves, idős hölgytől bérlünk – vetette közbe Belle.

Figyelmeztető pillantást vetettem rá. A közös hazugság szépen dagadni kezdett, és nem voltam biztos benne, hogy pontosan emlékszem majd a részletekre. Azért, hogy megkíméljem anyámat, és egyben magamat is a felesleges aggodalomtól, régóta és rendszeresen hazudtam neki. Időközben kitapasztaltam, hogy a kisebb lódítások jobban beválnak, mint egyetlen nagy hazugság, ugyanis utóbbi gyakran nagyon nehezen hihető, illetve az ember később hajlamos megfeledkezni a részletekről.