Uralkodj rajtam

MÁSODIK FEJEZET-2

– Az ott Doris? – ragadta meg anyám apám karját. Nagyon fontos volt számára, hogy aznap találkozzon legalább egy ismerőssel, és minden alkalmat meg akart ragadni, hogy minél többen megtudják, jelen volt a nagy eseményen.

– Gyere, menjünk és köszönjünk neki!

Apámon látszott, hogy semmi kedve az egészhez, de kötelességszerűen bólintott és anyámba karolt.

Megböktem Belle karját, és amint a szüleim hallótávolságon kívül kerültek, odasziszegtem neki:

– Nincs szó semmiféle kedves, idős hölgyről, mint ahogyan bérleményről sem.

– Az a helyzet, hogy – drámai hatásszünetet tartott, majd kibökte: – van!

Meglepetten vontam fel a szemöldököm.

– Tényleg?

– A nagynénémnek, Jane néninek van egy klassz háza Kelet-Londonban.

Azt hittem, Belle már nem tud meglepetést okozni, de úgy látszik, tévedtem.

– A nagynénéd Kelet-Londonban él?

– Ühüm – Belle nagyot kortyolt a koktéljából és vállat vont, mintha teljesen természetes lenne, hogy az embernek van egy idősebb rokona, aki London legmenőbb környékén lakik. – Majd meglátod, imádni fogod Jane nénit!

– Hát, nem is tudom – tétováztam. – Még nem láttam a lakást…

– Bízz bennem! Holnap találkozunk a nagynénémmel. Egyébként szerinted van más megoldás? Vissza akarsz költözni a szüleidhez, vagy mi? – kérdezte, és a nyomaték kedvéért úgy tett, mintha fojtogatná magát.

– Igen is, meg nem is – ismertem be.

– Hogyhogy igen? – világos volt, hogy elképzelhetetlennek tartja az ötletet.

– Tudod, hogy nem szeretek egyedül élni – feleltem. Mindazonáltal tény, hogy a hazaköltözés egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Az egyetem alatt megszoktam, hogy a magam ura vagyok, és néhány rossz döntéstől eltekintve – melyek egyike ugyebár Daniel volt – az első év után kifejezetten jól boldogultam.

Időközben megismerkedtem olyan emberekkel is, akikre számíthatok. A legtöbb barátom hamarosan Londonba költözik, de Belle-en, a legjobb barátnőmön kívül nemigen van más, akiről el tudnám képzelni, hogy közösen béreljünk lakást. Lehet, hogy egy újabb év, ami az első egyetemi évemhez hasonlóan megint az önállóság jegyében telik, segít majd átlendülnöm mindazon, amit Daniel miatt elszenvedtem. És akkor talán elmúlik az a meggyőződésem, hogy mindenképp együtt kell laknom valakivel. Mindenesetre ez az idő még nem jött el.

– Tudom, és nincs is ezzel semmi baj – Belle a vállamra tette a kezét. – De ez azt jelenti, hogy hagynod kell, hogy összehozzak neked egy-két randit. Rémesen érezném magam, ha jövőre miattam kellene hazaköltöznöd a szüleidhez.

– Ki tudja, mi lesz egy év múlva? – jegyeztem meg.

Belle megszorította a vállam.

– Ez a beszéd!

– Akkor, ha jól értem, ez azt jeleni, hogy mindenképp be akarsz szervezni nekem egy pasit, ugye?

– Csak egyetlen randevút! – kérlelt. – A bátyámmal… – tette hozzá.

– Azt hiszem, a tesód nem az esetem – semmiképp sem szerettem volna megbántani. Nyilván nem tehet róla, hogy a bátyja nagyon gázos pasas.

– Tudom, hogy nagy valószínűséggel halálra untatna – mondta. – De mégis… Szeretnélek biztonságban tudni.

– Tudok vigyázni magamra.

Olyan képet vágott, mintha erősen kételkedne az állítás valóságtartamában. Tény, hogy az elmúlt évben történtek miatt minden oka meg is volt rá. Semmi esetre sem akartam beadni a derekam; nem volt kedvem randizni a bátyjával, és kész. Ha ügyvéd, ha nem. Szerencsére nem kellett jobban belebonyolódnunk a témába, mert megérkezett Belle vőlegénye.

– Itt van Philip! – kiáltotta. Felugrott és megigazgatta a ruháját. Rám nézett, megerősítést várva.

– Csodásan nézel ki, mint mindig – nem túloztam. Mindegy, hogy Belle éppen részegen tántorgott, vagy hullafáradtan lézengett, mindig tipp-topp volt. – Add át Pipnek az üdvözletem.

Belle kiöltötte rám a nyelvét, és elindult vőlegénye elé. Szerintem Philip túl komolyan viselkedik, és ez nem áll jól neki. Utálja a becenevét, ezért valahányszor megtehetem, mindig Pipnek szólítom. Nem arról van szó, hogy nem bírom őt, sőt tulajdonképpen egész rendes pasi. Mindemellett, a szó klasszikus értelmében, jóképű; magas, az arca karakteres, a haja hamvasszőke, és a hab a tortán, hogy jó modorú. Persze az is mellette szól, hogy nagyon jómódú, nemesi család sarja. Pontosan azt a férfit testesíti meg, akire Belle mindig is vágyott: pompás anyagi és genetikai befektetés egy személyben. Persze nem hibáztatom Belle-t. Volt idő, amikor mindketten kissé elveszettnek éreztük magunkat, úgyhogy teljes mértékben elfogadom, hogy a biztonságot választotta. Ennek ellenére meg akartam vele értetni, hogy számomra nem az jelenti a biztonságot, ha lehorgonyozhatok egy olyan pasas mellett, amilyen például a bátyja, vagy éppenséggel azok a barátai, akikkel a közeljövőben randevút akar szervezni nekem.

Philip megfogta Belle kezét és magához húzta kedvesét. Belle arca felragyogott, s hozzásimult. Halkan felsóhajtottam. Igazán tökéletes pár voltak, mintha egy tündérmese vált volna valóra. Lehetséges, hogy elhamarkodottan vontam le a következtetéseimet a kapcsolatukat illetően. Ezek szerint nem kizárt, hogy Belle számára Philip mégis több mint egy biztos bástya.

e

Vannak helyek, ahol az ember már az első pillanatban otthon érzi magát. Helyek, amelyek szinte hívogatnak. Ami engem illet, a könyvtárakkal, a kávézókkal, a félreeső partszakaszokkal és az árnyas fákkal vagyok így. Azokban a házakban, amelyeket tinédzserkoromban vettek a szüleim, sosem éreztem magam igazán otthon. Túl nagynak és túl hidegnek találtam ezeket az épületeket. Olyan érzés volt, mintha múzeumban laknék, és nagyon nem volt ínyemre, hogy kiállítási tárgynak éreztem magam. Viszont amint beléptem Belle nagynénjének házába, azonnal tudtam, hogy jól fogom érezni magam.

Sőt, nemcsak jól, hanem biztonságban is.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Belle, a jegygyűrűjét forgatva.

Hirtelen szóhoz sem jutottam. A helyzet az, hogy nem szívesen vallottam be, hogy tévedtem, amikor elleneztem, hogy Belle nagynénjétől béreljünk lakást. Végül erőt vettem magamon, sőt lelkesen mosolyogtam.

– Mikor költözhetünk? – kérdeztem.

Jane néni bő szabású tunikáját sálakkal, kendőkkel dobta fel. Az ablakhoz lépett és kinyitotta:

– Na, így már mindjárt más! Nem szeretem az áporodott szagot – nagyot szippantott az ablakon beáradó levegőbe. –

A régi bérlő már kiköltözött, és azt mondják, a lakatlanság nem tesz jót a lakás lelkének. Nálam van a kulcs, úgyhogy a tiétek, ha gondoljátok.

Nyújtotta a tenyerét, habozás nélkül elvettem a kulcsot.

A tanév végi stresszel úgy küzdöttem meg, hogy mindennap tételes listát írtam arról, mi mindent kell majd csinálnom

a vizsgák után. Az egyik teendőm az volt, hogy lakást találjak. Bevallom, rengeteg álmatlan éjszakám volt emiatt. Most viszont úgy tűnt, hogy az életem, pontosabban a felnőtt életem darabjai szépen összeállnak, és minden a helyére kerül. A Jane néni által megállapított lakbér összegét minden különösebb nehézség nélkül ki tudtuk fizetni, sőt Belle elköltözése után egyedül is vállalhatom, feltéve, ha Jane néni továbbra is fenntartja a nyilvánvalóan alacsony, rokonságra való tekintettel szabott árat.

A dolog úgy alakult tehát, hogy még a megtakarításomhoz sem kellett hozzányúlnom.

– Nagyszerű, hogy fiatalok költöznek be – lelkendezett. –

A legutóbbi bérlő zenész volt, de nem mondhatnám, hogy kifinomult hallása volt.

– Jane néni teljesen odavan a zenészekért – kacsintott rám Belle.

– Így van, tudniillik nagyszerű szeretők – bólintott a néni. Halálosan komolyan beszélt, mintha pusztán a lakással kapcsolatos technikai részleteket vitatnánk meg, például azt, hogy mit kell tenni, ha eldugul a vécé. – Remélem, neked is volt már dolgod zenésszel!

Visszafojtottam a nevetést, és fulladozva megráztam a fejem. Jane néni arckifejezése arról árulkodott, hogy sokat veszítettem. Reménykedve nézett Belle-re, aki szintén nemleges választ adott. A néni megvonta vékonyka vállát és szomorúan megcsóválta a fejét.

– És ráadásul te még férjhez is mész. Mondjuk ettől függetlenül belefér egy kis félrelépés, ha úgy hozza az élet. Megjegyzem, a zenészek ebben is kiváló partnerek tudnak lenni.

Úgy éreztem, az igazi frissességet nem is a nyitott ablak, hanem maga Jane néni adja ennek a lakásnak. Szobáról szobára haladva mutatta meg leendő otthonunk minden zegzugát. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy kőgazdag, de Belle-től tudtam, hogy az egész épület az övé. Ősz haját punk-rocker módra, sünifrizurába fésülte, ami kifejezetten jól állt karcsú alakjához és szép vonalú arcához. Egyértelműen arisztokratikus alkat volt, de lazán, hétköznapi természetességgel viselkedett és egzotikus kisugárzása volt. Nem volt meg benne az az úri allűr, ami a diplomaosztó utáni fogadás vendégeinek többségét jellemezte. Első látásra éreztem, hogy szimpatikus lesz, és nem csalódtam.

A megérzéseim általában helyesek.

A lakás egyébként tökéletes volt. Nemrégiben újították fel, csillogó, rozsdamentes szerelvények, kiegészítők és egy méretes jakuzzi uralta a fürdőszobát. A falakat váltakozva csupasz tégla és pompásan kidolgozott vakolat borította, az ajtók és ablakok keretei kiváló asztalosmunkáról árulkodtak. A tölgyfa padlót is felújították, lakkozták. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, a kandalló volt, bár a közelgő meleg, nyári hónapokban aligha vehettem volna hasznát. A bútorozást követően alighanem a teendőlistámról a legtöbb elemet kihúzhatom, sőt nem kizárt, hogy lesz néhány napom bejárni Londont, mielőtt munkába állok.

– Tudod már, hogy melyik szobát szeretnéd? – kérdezte Belle, miután megnéztük a lakást.

– Bármelyik megfelel.

– Mindketten tudjuk, hogy kamuzol! – belém karolt, és odakísért a kisebbik, ám barátságosabb hálószobához. – Világos, hogy ez tetszik jobban.

Az ajkamba haraptam, mert nem szerettem volna keresztülhúzni a számításait, hátha ő is pont ezt nézte ki magának. A kiugró ablakfülkével a szoba tökéletesen megfelelt az ízlésemnek.

– Nagyon szép – mondtam végül.

– Akkor legyen a tiéd. Különben is, a másik szobából egyenesen be lehet menni a vécébe, úgyhogy minden reggel megelőzhetlek!

– Micsoda ördögi terv! – kacagtam, de persze szó sem volt részéről ravaszkodásról. Teljességgel kizárt volt, hogy Belle előbb keljen fel, mint én. A következő év során az lesz a legfontosabb dolga, hogy véglegesítse az esküvő terveit. Ha van olyan meló a világon, ami tényleg kötetlen munkaidővel jár, nos, Belle megtalálta!

– Megyek, és megköszönöm Jane néninek – azzal sarkon fordult, én pedig egyedül maradtam a szobában.

Elképzeltem, hol lesz az ágy és a könyvespolc. Lehet, hogy egy kisebb fotelt is be tudok préselni valahogyan az ablak elé, de ha mégsem, egy pad is megteszi. A harmadik emeleten voltunk, s az ablak a nyüzsgő utcára nézett. Lassan minden a helyére kerül, hála a szerencsének, és az egyetemi évek során az alapos tervezésemnek.

Mélyen legbelül azon morfondíroztam, hogy vajon mikor fog mindez gyökerestül megváltozni. Kinéztem új otthonom ablakán. A tavaszi ég szürkébe fordult és gyülekeztek a felhők – vihar közeledett.