18Charlie-val a parton egy plüsstakaróba burkolózva fekszünk, amit amúgy a furgonja hátuljában tart. Vetek egy pillantást az órámra. Későre jár – rég túlléptem a takarodóm időpontját –, de még maradhatok. Napkeltéig van néhány óránk. Hálás vagyok, amiért apa végre megadta nekem a szabadságot, hogy én döntsem el, mikor ér véget számomra az éjszaka.
– Haza kell már menned? – kérdezi Charlie.
– Hamarosan… de még nem. – Bárcsak azt válaszolhatnám erre, hogy sohasem kell. Charlie magához húz, összesimulunk.
– Gondoltál azóta a Berkeleyre? – suttogom.
Felnéz a csillagokra.
– A műtétem után állandóan csak arra gondoltam, amikor nem úszhattam, és… nem tudtam, ki is vagyok valójában. És hirtelen másokkal sem voltam tisztában. Évekig együtt jártunk suliba, és ők úgy tekintettek rám, mint a srác
