19– Annyira sajnálom – mondom Morgannek, de az apámnak is szól. Ez az az első dolog, amit kiejtek, amióta rám találtak a szobámban.
Hallgattam, amikor megkérdezték, jól vagyok-e, hallgattam, amikor átadták a ruhákat, hogy abban menjek majd ki, és az úton is végig hallgattam.
Mert mit mondhattam volna?
Miután éveken át képes voltam vigyázni magamra, és apát is sikerült végre meggyőznöm, hogy felelősséget tudok vállalni magamért, kiderült, hogy mégsem működik az egész.
Hazudtam apámnak és Morgannek is. Hazudtam Charlie-nak. De leginkább saját magamat csaptam be, és ennek felismerése is hozzájárult a hallgatásomhoz.
– Rendben – feleli Morgan. Azt hiszem, ekkora ijedtség után valahogy könnyebben megbocsátanak az embernek.
– Nem, Morgan, tényleg nagyon sajnálom. – Erre megragadja a kezeme
