A lázadó 1

2. Fejezet-2

– Pontosan azt. Szerintem ez elég egyértelmű – nézek rá várakozón.

– És mit mondott még?

– Nem volt hajlandó elárulni többet, hiába faggattam. Bezárkózott a lakosztályába, és azóta szóba sem áll velem.

– Ennek az egésznek semmi értelme. Ez egy nagy baromság – tör ki dühödten, és mellém lépve, megragadja a kezemet.

Vadul húzni kezd maga után, ki az ajtón, mire észbe kapok, már a folyosón járunk.

– Mit csinálsz? Hová viszel? – lihegem.

– Ezt most azonnal tisztázni fogjuk. Apa nem fog hazudni nekünk – dohogja, és megy tovább, mint egy gőzmozdony.

Olyan hatalmas léptekkel halad, hogy szinte futnom kell, hogy lépést tudjak tartani vele. Ezer gondolat cikázik az agyamban, de végül arra jutok, hogy még jól is járok azzal, ha nem egyedül vonom kérdőre apánkat, hanem Hamid is velem van támaszként. Út közben belebotlunk Rafába, aki tágra meredt szemekkel bámul ránk, és riadtan kérdi tőlem, hogy mi történt. Én csak a vállam vonom meg, többre nincs időm, mert Hamid vasmarokkal szorítja a csuklómat, és rángat maga után apánk lakrésze felé. Rafa követ minket, neki is szaladnia kell, hogy Hamid nyomában tudjon maradni. A bátyám folyamatosan morog az orra alatt, de nem tudok kivenni belőle egy szót sem.

Mire apám lakrészéhez érünk, teljesen ki vagyok fulladva. Hamid megtorpan az ajtó előtt, megragadja a kilincset, majd el is engedi. Ökölbe szorítja a kezét, majd kiengedi, és vesz egy mély lélegzetet. Akármennyire ideges is, győz benne a tisztelet, és arra nem vetemedik, hogy rátörje apánkra a privát lakrésze ajtaját. Erőteljesen bekopog, és amint meghalljuk belülről apám dühös kiáltását, már nyomja is le a kilincset, és benyit. Rafával összenézünk, az ő arca holt sápadt, de én is nagyokat nyelek. Mielőtt szólhatnék egy szót is, bátyám maga után ránt, át a küszöbön, én meg meghúzom magam a háta mögött.

Apám lakrésze sokkal nagyobb, mint az enyém vagy Rafáé, de még anyánkénál is tágasabb. Egészen különlegesen van berendezve, az egész olyan, mint egy hatalmas beduin sátor. Amint belép az ember az ajtón, az az érzése támad, hogy időutazáson ment keresztül, és valahol a pusztaság közepén, egy oázisban landol. A plafon közepéből kiindulva, buggyosan elrendezett szövet alkotja a mennyezetet, és körben a falakat is bordó és bézs színű szőnyegek fedik. Kézzel szőtt perzsaszőnyegek borítják a padlót, a falak mellett lapos ülőalkalmatosságok. Apám jó messze áll tőlünk, a helyiség másik oldalán az ablakok előtt, és szikrázó szemekkel kapja felénk a fejét, amikor berobbanunk az ajtón. Holt biztos, hogy üvölteni készül, már nyitja is a száját, hogy ráripakodjon Hamidra, de ekkor meglát engem a bátyám háta mögött, és visszahőköl. Hamid maga mellé húz, én meg engedelmesen előre lépek, és a szám szélét harapdálva bámulom apámat, aki – most látom csak – nincs egyedül. Anyám áll tőle nem messze, és a kezeit tördelve pislog felénk. Úgy látszik megelőzött bennünket. Hallom Rafa zaklatott légzését a hátam mögött, úgyhogy egészen szép kis spontán családi fesztivál jött itt össze.

– Béke, apám – szólal meg Hamid tétován, most ő sem tűnik olyan határozottnak, mint az előbb, az ajtó másik oldalán.

– Mit akartok? – mordul fel apám ingerülten, tekintete ide-oda cikázik hármunkon, de végül is rajtam állapodik meg.

Szeretnék megszólalni, de majd vattát köpök, olyan száraz a torkom. Mit is akarok tulajdonképpen? Van egy rakás dolog, amire választ szeretnék kapni, de most mégis a legfontosabb, amiért Hamid is ide rángatott, anyám fura elszólása a származásomról. Akkora a feszültség a helyiségben, hogy a levegő szinte izzik, bár ha jól megnézem, apám szeme az, ami szikrákat szór. Nyelni próbálok, és igyekszem összeszedni a bátorságomat, de mielőtt képes lennék kinyögni valamit, Hamid szólal meg.

– Beszélnünk kell.

Apám homlokráncolva fixírozza Hamidot, majd bosszúsan rám néz

– Ha a házasságról van szó, arról nincs mit beszélni. A dolog el van rendezve, egyszer és mindenkorra – mennydörgi.

A szavai leforráznak, elkeserítenek, és a lelkem mélyéig felháborítanak. Míg Hamid kezét szorítom, újra esküt teszek magamban, hogy történjék bármi, nem leszek a sejk felesége. Összeszedem minden bátorságom, kilépek Hamid háta mögül, és néhány lépést teszek felé. Ő nem mozdul, az arca olyan feszült, mintha kőbe lenne vésve. Érzem, hogy vihar közeleg, de egyszerűen nem hátrálhatok meg.

Apám magas ember, csakúgy, mint a két bátyám, és bár én sem vagyok éppen alacsony, mégis fel kell néznem rá, ahogy megállok, tőle két méterre.

– Most nem a házasságról van szó, hanem a származásomról – apa szája széle megrándul a származás szóra. – Tudnom kell, hogy mit titkoltok el előlem. Valóban a lányod vagyok, vagy csak örökbe fogadtatok?

Apa egy megsemmisítő pillantást vet anyámra. Ha a szemével ölni tudna, anya itt helyben holtan rogyna össze.

– Mégis miről beszélsz? Már hogyne lennél a lányom? – mennydörgi, anya meg olyan mozdulatot tesz, mint akinek fájdalmai vannak. Komolyan kezdem megsajnálni.

– Akkor meg mi ez az egész hülyeség a származásával kapcsolatban? – szólal meg közvetlen mögöttem Hamid, én meg majd’ összecsinálom magam ijedtemben.

Apa hátat fordít nekünk, és kifelé néz az ablakon. Válla zaklatottam emelkedik és süllyed, elég egyértelmű, hogy nem akar a dologról beszélni. Más taktikához kell folyamodnom – fut át agyamon a gondolat.

A helyzet az, hogy mi nők már kora gyermekkorban megtanuljuk, hogy jobb kerülni a közvetlen konfliktust a férfiakkal, mert ebben az esetben a sikerre való esélyünk a nullával egyenlő. Egy arab férfi – egy büszke, emirátusi herceg, mint az apám – sosem fogja az akaratát egy nőé alá rendelni, pláne nem nyilvánosan. Ez a gyengeség jele lenne, amit bizonyára nem élne túl az egója. Kényszerből bár, de manipulátorok lettünk ebben a férfiaktól uralt és irányított társadalomban. Ha el akarsz érni valamit nőként, légy alázatos, ravasz és leleményes, használd, amid van! Odalépek mellé, de azért meg nem érintem, az már túl sok lenne. Lehalkítom a hangom, és könyörgőre váltok.

– Apa kérlek, könyörgöm, tudnom kell mi az igazság. Miért vagyok én annyira más? Miért nem hasonlítok a testvéreimre? – Anya felszipog, és a tenyerébe temeti az arcát, Hamidból meg valami mély, elkeseredett morgás tör elő. Elszántan, de alázatosan folytatom: – Apa, kérlek! Mindenkinek joga van tudni róla, hogy honnan származik.

Apám visszafordul, és szigorú pillantást vet rám. Homlokán a ráncok most sokkal mélyebbek, mint általában.

– Joga van? – ismétli meg a szavaimat fenyegetőn, mire összerezzenek, és lesütöm a szemem. Rosszul választottam meg a szavaimat, már látom. Hogy kinek mihez van itt joga, az erősen nézőpont kérdése, apám nézőpontja pedig magasan az enyém felett áll.

– Örökbe fogadtál? – kérdem, szinte suttogva.

– Badarság! – vágja rá vehemensen.

– De ha az apám vagy, és nem fogadtatok örökbe, akkor… – hangom elcsuklik, óvatosan anyámra pislogok, aki nem állja a tekintetemet, elfordul.

Apa lehunyja a szemét, és lassan ingatni kezdi a fejét. Ismerem már, forr benne az indulat, és nagyon próbálja moderálni magát, de fogalmam sincs meddig sikerül neki. Amikor ismét kinyitja a szemét és rám néz, már tudom: ezt a csatát megnyertem. Beszélni fog.

– Tariq – sóhajtja a nevét anyám, de apa durván, ellentmondást nem tűrőn felkiált.

– Menjetek ki!

Nem csak anyám, én is összerezzenek a durva felszólításra, bár tudom, hogy a parancs nem nekem szólt, hanem a többieknek. Anyám összehúzza magát, és úgy iparkodik kifelé, hogy majd orra bukik az abayája szélében. Nála csak Rafa menekül sebesebben kifelé az ajtón. Apám Hamidra szegezi a szemét, de ő egy tapodtat sem mozdul mellőlem, és én is közelebb lépek hozzá. Nem ellenkezik szavakkal, de már maga a tény, hogy nem követte azonnal apánk parancsát, lázadásnak számít, és én imádom őt érte. Sosem hallottam még, hogy akár ő vagy Kareem felemelték volna a hangjukat vele szemben, még akkor sem, ha nézeteltérés volt közöttük. Annak is nemegyszer voltam már tanúja, hogy a bátyáim az ajtó felé farolva, háttal hagyták el a helyiséget, csak hogy ne legyenek tiszteletlenek apánkkal szemben. Az, hogy Hamid ebben a helyzetben még mindig itt van mellettem, a végtelen szeretetét, és aggódását mutatja felém, amitől melegség önti el a szívemet. Belekapaszkodom az ingje ujjába, és kérlelőre fogom:

– Hadd maradjon, kérlek! Úgyis mindent elmesélnék neki utána, így legalább tőled hallhatja.

Apám megadóan leengedi a vállát, és csak bólint. Láthatóan nem szeretne tovább vitatkozni a dologról. Leveszi fejéről a shemagh-ot, ledobja a legközelebbi párnára, és gondterhelten masszírozni kezdi a tarkóját. Hamiddal egymásra pislogunk, de mind a ketten tudjuk, hogy nem lenne okos túlfeszíteni a húrt, ezért bölcsen hallgatunk, és várjuk, hogy apa szólaljon meg először.

– Anyád mennyit mondott el?

– Semmit – suttogom, aztán rájövök, hogy hülyeséget mondtam.

– Hogy hogy semmit? – mordul fel mérgesen.

– Azt mondta; örülnöm kéne, hogy a sejk egyáltalán kész feleségül venni, a származásom ellenére. – A szemei szikráznak a felháborodástól, amikor rám néz, mintha személyes sértésnek venné az előbbi kijelentést. – Mi nem stimmel velem, apa? – kérdem kétségbeesetten.

– Veled minden a legnagyobb rendben, nincs rajtad semmi kifogásolnivaló. A sejk szerencsésnek mondhatja magát, amiért a felesége leszel – veti oda indulatosan. Szívem fájdalmasan összerándul a mondat kijelentő módján, de nem reagálok, várom, hogy folytassa. – A lányom vagy, az én vérem – dohogja, szinte már dölyfösen, de hangja hirtelen megtörik. – Csupán Nasirah nem a szülőanyád. Nem az ő méhében fogantál, de úgy bánt veled kezdetektől fogva, mintha a saját lánya lennél.

Sejtettem, éreztem, tudtam. Nasirah nem az anyám, a testvéreim csak féltestvérek. Sötét köd ereszkedik rám, megbénít, mozdulni sem vagyok képes. Azt hittem, nem üt majd ki ennyire a dolog, ha a saját fülemmel hallom, de tévedtem. Bármennyire is gyanús volt a másságom és Nasirah elszólása, a tény letaglóz. Apám szavai mérgezett nyilakként fúródnak belém, és a métely lassacskán szétárad a testemben. Kövülten bámulom apám profilját, aki elfordul, és kifelé kezd bámulni az ablakon, bele a messzeségbe. Magamon érzem Hamid fürkésző tekintetét, de képtelen vagyok ránézni. Rettegek attól, hogy mit látnék a szemében, vagyis inkább attól, hogy mit nem látnék benne többé. Biztosra veszem, hogy apa lélekben valahol egészen máshol jár, gondolatban 21 évet ugrott vissza a múltba. Hangja távolinak tűnik, amikor ismét megszólal, mintha nem is nekünk, hanem magának beszélne.

– Anyád volt a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkoztam. Zabolátlan, szőke hajú angol lány, kék szemekkel, szeplőkkel az orrán. Egészen más volt, mint az összes többi nő, akivel addig találkoztam. Más, mint az emiráti nők, más, mint a nő, akit feleségül vettem, de a szajháktól is különbözött, akikkel dolgom volt – összerezzenek, Hamid mellettem ugyanúgy, de egyikünk sem szól. – Vad volt és féktelen, az őrületbe kergetett. Dohányzott és együtt ivott a férfiakkal, teljesen megőrjített. Nem hallgatott rám, nem engedelmeskedett semmiben, és én mégis akartam.

Nagyot nyelek, a lélegzetem is elakad ettől a nyers vallomástól. Hamidból egy döbbent nyögés tör fel, de én moccanni sem merek, levegőt is csak halkan veszek, nehogy kizökkentsem apát ebből a transzszerű állapotból. Soha nem beszélt még a jelenlétemben ennyire nyíltan érzelmekről. Iszom a szavait, alig bírok magammal, hiszen most hallok először a szülőanyámról. Ezer kérdésem lenne, amiket legszívesebben rázúdítanék, de muszáj visszafognom magam.

– Farmert viselt, és azt a szemérmetlen vállpántos szart, ami alig takart valamit a testéből, amikor először megláttam. Párizsban voltunk, annak a klinikának a megnyitóján, amit az al-Hosani klán adományaiból építettek újjá, ő meg fényképeket készített rólunk, más fotóriporterekkel együtt – a felismerés mellbe vág: ezek szerint az anyám fotoriporter. – Szemtelen volt és gyönyörű, legszívesebben felpofoztam volna a tiszteletlenségéért, amiért olyan szemérmetlenül volt felöltözve. Meg akartam venni, pénzt adni neki egy éjszakáért, de ő visszautasított. Kinevetett – mondja, olyan hitetlenkedő hangsúllyal, mint aki még most sem képes elhinni, hogy egy nő ellene szegül, és visszautasítja a pénzét. Lélegzetvisszafojtva hallgatom. – Azt hittem megvehetem, mint a többit, de nem akart pénzt. Próbáltam kiverni a fejemből, mindent megtettem, de nem ment. Minél inkább ellenállt, annál jobban akartam. Nyomoztattam utána, de nem volt egyszerű rátalálni. Sosem volt sokáig egy helyen, folyton utazott, és a rokonaival sem volt szoros kapcsolata. Azt bizonygatta, hogy sosem tudott mit kezdeni a sznob, arisztokrata családjával, akik meg az ő életmódját nem fogadták el – itt megakad egy ideig az elbeszélésben, hangja elhalkul, mint aki rég elfeledett emlékeket próbál újra besorolni. A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad az izgalomtól. Anyám ezek szerint angol arisztokrata családból származik. Hevesen imádkozom magamban, hogy folytassa, és komoly önuralmamba telik, hogy ne kérdezzek bele a részletekbe.

– Elvette az eszem, utána utaztam, bármit megtettem volna, amit csak akart. Azt mondta, ha a szeretőm lesz, azt csak azért teszi, mert ő is így akarja. Nem pénzért, nem is azért, mert én úgy akarom – mondja, és miközben a fejét ingatja, hitetlenkedő kacajféle tör ki belőle –, hanem csakis azért, mert ő is erre vágyik. Megőrjített. Sosem akartam még nőt előtte úgy, mint ahogy őt meg akartam szerezni – szünetet tart, szemét összehúzza, nehezen lélegzik, mint aki komoly lelki tusát vív. Sosem láttam még őt ilyen állapotban. Szerelem lehetett, ami az anyámhoz kötötte, vagy inkább testi szenvedély? Birtokolni vágyás? Az biztos, hogy erősen hanyagolta a saját családját és a gyerekeit, csakhogy vele lehessen. – Egy éve volt már a szeretőm, amikor hirtelen eltűnt, és nem válaszolt a hívásaimra sem. Kiborultam és eszeveszetten kutattam utána, egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy szó nélkül kilépett az életemből. Végül Kenyában találtak rá az embereim, valami utcagyerekeket fényképezett egy lapnak – köpi ki kesernyésen, én meg képtelen vagyok eldönteni, mi ez a mellékzönge a hangjában. Megvetés? Csodálat? Düh? – Utána mentem, el akartam hozni onnan, felajánlottam neki, hogy gondoskodom róla, házat veszek neki, nem kell többé dolgoznia, csak annyit kértem tőle, hogy én legyek az egyetlen, de elutasított. Azt válaszolta, nincs más férfi az életében rajtam kívül, de sosem adná fel a munkáját, még miattam sem. Folyton veszekedtünk, az őrületbe kergetett, de képtelen voltam elhagyni. Aztán… kiderült, hogy terhes – nyel néhányat, és fáradtan beletúr őszes hajába. – Én örültem, alig bírtam magammal, azt hittem, ezzel minden megoldódott, és most már az enyém lesz, de ő kétségbe esett. Nem akart gyereket, azt mondta; egyáltalán nem anya típus, és az ő életvitelével összeegyeztethetetlen egy gyerek. Meg akarta szakítani a terhességet, de én nem engedtem. Azt mondtam, megölöm, ha megteszi, és esküszöm, meg is tettem volna.