A lázadó 1

2. Fejezet-3

Mostmár nincs kétségem afelől, mi van a hangjában. Gyűlölet, és határtalan megvetés. Tariq al-Hosani világában nem létezik abortusz, se az, hogy egy nő maga döntsön a saját sorsa felől. Fájdalom jár át a felismerésre, hogy az anyám nem örült nekem. Szar érzés tudni, hogy nem akartak, sosem gondoltam volna, hogy ennyire szívbemarkoló. Ebben a pillanatban végtelen hálát érzek apám iránt, amiért harcolt értem, és nem engedte, hogy az életem már a születésem előtt véget érjen.

– Végül beleegyezett, hogy megszüli a gyerekünket. Soha nem könyörögtem nőnek az életemben, sem előtte, sem pedig utána, de vele kivételt tettem – mondja borongós hangon. – Feleségül akartam venni, felajánlottam neki, hogy külön villát kap személyzettel, de visszautasított. Azt mondta, képtelen lenne úgy élni, boldogtalan lenne. Utazni akart, világot látni, szabadnak lenni, fényképezni – köpi ki undorral, majd elhallgat.

Ha a szülőanyám valóban olyan szabad szellem, mint ahogy azt apám épp az imént leírta, egy cseppet sem csodálkozom rajta, hogy nem jöttek ki egymással. Apa mélyet sóhajt, és szinte fájdalmasan kezd tovább beszélni.

– Oda-vissza ingáztam Ras al-Khaimah és Kenya között, míg el nem jött a szülés ideje – ez tiszta téboly! Nem tudom elhinni, hogy Kenyában születtem. – Büszke voltam rád, az első pillanattól fogva, ahogy a kezembe vettelek. Gyönyörű voltál, egy igazi emiráti hercegnő – mondja, szája szomorkás mosolyra húzódik, amibe belefacsarodik a szívem. – De anyád nyugtalan volt, képtelen volt letelepedni, egy helyben maradni. Új megbízást kapott, és mihamarabb útra akart kelni. A családjához nem fordulhatott, és én bele sem egyeztem volna, hogy más nevelje fel a lányomat. Magamhoz vettelek, hazahoztalak, és a feleségem úgy nevelt fel, mintha a saját gyereke lettél volna.

Elhallgat, vesz néhány mély lélegzetet és lehunyja a szemét. Megértem, lelki utazása végére ért, és most keresi vissza az utat a jelenbe, próbálja összeszedni az erejét, a büszkeségét. Zsibbadtan állok, úgy érzem egész eddigi életem alapjaiban rengett meg az utóbbi negyed órában. Az anyám, aki felnevelt, nem az, aki a világra hozott. A szülőanyám angol fotóriporter, aki nem is akart engem, a létezésemet csak apám makacsságának köszönhetem. Hogy volt képes erre az a nő? És még csak meg sem próbált kapcsolatba lépni velem azóta. Az ég szerelmére, több mint 20 év telt el a születésem óta! Még Angliában is éltem. Miért nem próbált megkeresni? Vagy talán próbált, de apám megakadályozta, hogy találkozzunk? A kétely és a megbántottság a torkomat szorongatja. Értéktelennek érzem magam, egy véletlennek, a sors szeszélyének, akit senki sem akart. Apám rekedtes, de határozott hangja szakít ki önmarcangoló gondolataimból.

– Az Emirátusok hercegnője vagy. Amina bint Tariq bin Kahlid al-Hosani. A lányom, érted? Ezt sose felejtsd el! – fordul felém, és izzó tekintetét az enyémbe fúrja. Csak bólintani vagyok képes, hang nem jön ki a torkomon. – Akinek más a véleménye erről, annak velem gyűlik meg a baja – morogja, és egy figyelmeztető pillantást vet Hamid felé. A bátyámra pillantok, de ő nem néz rám, hanem a szőnyegre szegezi a tekintetét. Még egy késszúrás a szívembe. Megpróbálom lenyelni a torkomat fojtogató gombócot, mert muszáj megkérdeznem valamit, bár rettegek a választól.

– Még mindig kapcsolatban vagy vele? Anyám keresett engem a születésem óta?

Istenem, ha most azt válaszolja, hogy kapcsolatban vannak, itt helyben elájulok. Hatalmas a kettősség bennem, azt sem tudom, mit szeretnék inkább hallani. Apa dühösen kapja felém a fejét, már nyoma sincs rajta melankóliának.

– A születésed óta nem találkoztam vele. Egyetértettünk abban, hogy neked is így lesz a legjobb. Hercegnő vagy, és ehhez méltón kellett, hogy nevelkedj, nem mint valami utcagyerek, kóborolva a világban.

Furcsa, de szinte megkönnyebbülök a felelettől. Nem tudom, hogy dolgoznám fel a tényt, hogy ők ketten még mindig kapcsolatban vannak egymással, anyám meg eközben képes úgy tenni, mintha nem is léteznék. Szinte azelőtt bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt átgondolhatnám:

– Hány éves volt, amikor megismerted?

Apám válla alig láthatóan megrándul, keze ökölbe szorul.

– Huszonegy.

Hamarosan én is annyi leszek. Kiver a víz, remegő tenyerem végigsimítom a homlokomon. Ekkor esik le, hogy még azt sem tudom, hogy hívják. Sejtem, hogy ezzel kényes vizekre evezek, de muszáj megpróbálnom.

– Mi a neve az anyámnak?

Szikrázó szemekkel néz rám, és korát meghazudtoló fürgeséggel mozdul felénk. Hamid és én egyszerre hőkölünk hátra.

– Anyád neve Nasirah. Ez mindig is így volt, és ezután sem lesz másként. Többet nem kell tudnod a dologról – harsogja ingerülten, mire még egy lépést hátrálok, és beleütközök Hamidba. Ő megragadja a karomat, és a nevemet sziszegi az orra alatt. Tudom, hogy figyelmeztetni akar, ne feszítsem túl a húrt, és igaza van. Apám őszinteségi rohama elmúlt, az ablak felé fordul, testbeszéde azt üzeni; a beszélgetésünknek vége.

Összerezzenek, amikor Hamid megszólal mellettem. A kérdés, amit feltesz engem is érdekel, így őszintén remélem, hogy válasz érkezik majd rá.

– Ki tud még róla?

Apa vesz egy mély levegőt, és lassan engedi ki.

– Páran – válaszolja szárazon. Amikor egyikünk sem mozdul, hanem csendben várunk, kelletlenül folytatja. – Apám, meg a testvéreim, de ők megesküdtek, hogy nem árulják el senkinek, és meg is tartották a szavukat. És Kareem, meg Saud sejk – teszi hozzá kis szünet után.

Kareem. Hát persze. Miért is nem lep meg jobban, hogy az idősebb bátyám tud a származásomat fedő titokról? Vajon emiatt volt mindig olyan undok és szigorú hozzám? Ahogy jobban átgondolom a dolgot, logikusnak tűnik, hogy Kareem tud a dologról, hiszen ő 7 évvel idősebb nálam, Hamid viszont csak 2 éves volt, amikor apám hazahozott.

Saud sejk elől pedig nyilvánvalóan nem titkolhattak el egy ilyen fontos részletet, a jövendőbeli arája származásáról. Tényleg mély benyomást kellett, hogy tegyen rá az átkozott fényképem, ha mindezek ellenére is ragaszkodik ahhoz, hogy az asszonya legyek.

A pár megválaszolt kérdés helyén száz új támad bennem. Szeretnék sokkal többet megtudni a nőről, aki a világra hozott, szeretném tudni, hogy hogy nézett ki, hogy hasonlítok-e rá, hogy mit gondol az életről, miben hisz. Kérdőre akarom vonni, hogy hogy volt képes lemondani a gyerekéről. Tudni akarom, hiányzom-e neki, szokott-e a rám gondolni, és hogy szerelmes volt-e apámba.

Apám megviseltnek látszik, ahogy nekünk félig hátat fordítva, fáradtan végighúzza a kezét a szakállán. Van egy olyan érzésem, hogy minden férfias keménysége ellenére, nyomott hagyott benne a múltidézés, és most zavarban van, amiért tanúi voltunk a kitárulkozásának. Nem szokott ennyire bensőséges dolgokat megosztani magáról, így most minél gyorsabban meg akar szabadulni tőlünk. Hamid is így gondolhatja, mert óvatosan megérinti a vállamat, és állával a kijárat felé bök. Józan eszem azt súgja, hogy itt az idő a visszavonulásra, de kíváncsiságom és vakmerőségem most is, mint már oly sokszor, az eszem fölé kerekedik.

– Szeretted őt? – bukik ki belőlem a kérdés, és közben hallom, hogy Hamid cifrát káromkodik az orra alatt.

Apa anélkül válaszol, hogy egyetlen pillantást is vetne felénk:

– Hagyjatok magamra! Most azonnal.

＊

Felkuporodom az ágyamra, majd újra és újra lepergetem magamban apám történetének minden részletét. Tulajdonképpen gyűlölnöm kéne ezt az angol nőt, amiért nem akart az anyám lenni, mégsem érzek ilyesmit. Ostobaság lenne elítélni valakit, anélkül, hogy tudnám, mi állt a tette hátterében. Ha rá gondolok, inkább csak szomorúság tölt el. Előkotrom a gyermekkori fényképalbumok egyikét a szekrényből, és újra begubózok az ágyba. Valamiféle kapaszkodóra, biztonságérzetre van szükségem, mert úgy érzem, a semmi felett lebegek. A képeket már kívülről ismerem egytől-egyig, most mégis más szemmel kezdem el vizsgálni őket. Olyan részletekre is felfigyelek, amik felett eddig mindig elsiklottam. Kire mosolyog szebben apám, Rafára vagy rám?

Kétségbeesve fürkészem Nasirah arcát a képeken, hátha felfedezek rajta valamit, ami elárulja, hogy rám másként néz, hozzám másképp nyúl, mint a saját gyerekeihez, de nem látok semmi ilyesmit. Az igazság az, hogy sosem éreztem magam elhanyagolva, érzelmileg mellőzve ebben a családban. Sőt, talán a heves természetemnek köszönhetően, de az az érzésem, hogy én több figyelmet kaptam, mint Rafa vagy akár Hamid. Kareem pozíciója, ami az elsőszülöttséggel, na meg a ténnyel, hogy egy X és egy Y kromoszómával áldotta meg a mindenható, amúgy is megdönthetetlen.

Nasirah velem tényleg többet veszekedett, de ezt nem róhatom fel az ő hibájának, mert a gyakori konfliktus sokkal inkább az én szilajságomból fakadt. El nem tudom képzelni, hogy érezhette magát, amikor a férje egyszer csak közölte vele, a sajátjai mellett fel kell nevelnie a szeretője gyerekét is. Mekkora megaláztatás lehetett a számára a férje nyílt hűtlenségének a kézzelfogható bizonyítéka. Nehezen tudom elképzelni, hogy megkockáztatta volna a válást a hűtlen férjétől. Még ha külön váltak volna is, a két fiúgyermek mindenképp apámnál maradt volna, így, ha csak nem akarta elveszíteni a családját, muszáj volt lenyelnie a keserű pirulát.

Enni sem megyek le, és abból, hogy nem küldenek értem senkit, arra következtetek, hogy az enyémhez hasonlóan, mindenkinek hervadt a hangulata a családban. A szobámban esteledik rám, a szobalány ételt hoz nekem, de egy falat sem megy le a torkomon. Minél tovább lapozgatom az albumokat, annál csalárdabbnak látszik a fotókra varázsolt családi idill. Rám is valami hasonló vár. Gazdagság, materiális biztonság egy végtelen érzelmi vákuumban.

Ingerülten vágom a földhöz a fotóalbumot, amikor egyszer csak kopogtatást hallok az ajtó felől. Alig hiszek a szememnek, amikor apám lép be az ajtón, és némi habozás után megindul az ágyam felé.

– Apa! – tör ki belőlem csodálkozón.

Felkelek az ágyból, és kapkodva igazítom meg magamon a ruhát, míg ő elfordítja a tekintetét, és úgy tesz, mintha a berendezést vizsgálná. A kezeit összekulcsolja a háta mögött, és lassan bólogat, mint aki nagy gonddal választja meg a szavait.

– A dolog, amiről ma beszéltünk… – kezdi, és annyira érzem, hogy szándékosan próbál semlegességet erőltetni a hangjába. A „dolog”. Úgy érted, az életem? – forrongok magamban. – Nem akarom, hogy ezután másképp nézz anyádra. Nasirah mindig jó volt hozzád, tiszteletet érdemel a részedről.

– Tudom, és tisztelni is fogom, ebben biztos lehetsz.

– Azt akarom, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Verd ki a fejedből az egészet, és koncentrálj a jövődre! Az esküvődre.

Ezt nem gondolhatja komolyan! Még hogy verjem ki a fejemből az egészet!

– Lehetetlent kérsz, apám – nyögöm elveszetten, de ő úgy folytatja, mintha meg sem hallotta volna a közbevetésemet.

– Nem véletlen, hogy nem árulom el a szülőanyád nevét. Nem akarom, hogy kapcsolatot keress vele – mondja olyan hidegen, hogy jeges borzongás fut végig a gerincemen.

– Elmondtad volna valaha? Úgy értem… ha Nasirah nem szólta volna el magát véletlenül, elárultad volna valaha is, hogy nem ő az igazi anyám?

Összehúzott szemmel mered rám, a keze indulatosan ökölbe rándul. Tudom, hibát követtem el, amikor Nasirah-t a nevén szólítottam, de most már nem tudom visszaszívni.

– Nem – rázza meg a fejét, és elfordul. – Nincs semmi értelme a múltat feszegetni. Ami elmúlt, elmúlt.

– De én… – folytatnám, de egyetlen elutasító kézmozdulattal leállít.

– Ő is így akarta, mert ez volt a legjobb megoldás mindenkinek – leszegett fejjel, megbántottan hallgatom. – És ne lázadozz az esküvő ellen! A sejk nem rossz ember, mindent megad majd neked – hát ennyire nem ismer? Nem érti, hogy a halálos ítéletemet írja alá azzal, ha férjhez kényszerít hozzá? Aztán ahogy tovább folytatja sötét monológját, lassacskán kezd derengeni, hogy mi áll a dolog hátterében. – Sok minden van benned anyádból, engedetlen vagy, konok, folyton lázadsz, és ennek nem lesz jó vége, lányom. A házasság majd helyes útra térit, lenyugszol, és ha gyerekeid lesznek, mindent másképpen látsz majd – mondja, már szinte atyáskodóan, de engem nem hat meg. A gyomrom kavarog, hányinger fojtogatja a torkomat.

Ezek szerint túl sok tulajdonságot lát bennem az anyámból, és csírájában akarja elfojtani ezeket. Az ő engedetlenségét akarja most megtorolni rajtam. Azt hiszi, jót tesz vele, ha férjhez kényszerít, kiölve ezzel belőlem a lázadó európait. De téved, ha azt gondolja, ez így működik. Minél inkább kényszerít, annál nagyobbra nő az ellenállás bennem. Érzelmektől remegő hangon szólalok meg, könnyek szorongatják a torkomat:

– Megölsz, ha hozzá kényszerítesz.

– Badarság – legyint irritáltan, és hátat fordítva a kijárat felé indul.

Összetörve állok, ahogy világossá lesz előttem, apám nem fog engedni a házasságból. Nem viselkedett velem szemben még ennyire konokul, de ez a dolog láthatóan a szívügye, és nem nyugszik addig, míg Saud sejk hitveseként nem lát. A jövőm, a terveim, az álmaim, mind darabokra hullnak a szemem előtt, és nem tehetek ellene semmit. Könny csorog végig az arcomon, legszívesebben lefeküdnék a földre, és meghalnék.

Apám megáll az ajtóban nekem háttal, keze a kilincsen, de nem mozdul egy ideig. Mielőtt kilépne, még lassan visszafordul, és meglepően búskomor hangon szólal meg:

– Azt kérdezted, szerettem-e – mélyet sóhajt, hanglejtésével szinkronban az arcvonásai is megenyhülnek. – Szerettem a magam módján, de neki ez nem volt elég.