– Köszönöm – küld felém egy olyan földöntúli mosolyt, amitől megroggyan a térdem.
Inkább menekülőre fogom, és elindulok a konyha felé. Utánam kiált, és valahogy van egy olyan érzésem, hogy a feltüzelt hangulatot próbálja oldani.
– Meg sem kérdezed, hogy miért ébresztettelek fel?
Megállok, és visszanézek rá.
– Miért ébresztettél fel hajnalok hajnalán?
Feláll, és a hátsó zsebéhez nyúl.
– Először is 11 óra van, szóval a hajnal már csak emlék. Másodszor pedig: tádáám – előrántja a kezét a háta mögül, és látom, hogy egy mobiltelefont szorongat – vettem egy telót, de tök hülye vagyok hozzá, hogy beállítsam. Segítenél?
Úristen! Végem van. Ez csak egy hülye telefon, de esküszöm, akárhogy is kutatok a gondolataim között, nincs egyetlen olyan dolog sem, amit meg ne tennék neki.
– Na, gyere –
