Hüvelykujjam követi az álla vonalát, aztán feljebb siklik, az alsó ajkához. Megborzong, és önkéntelen sóhaj tör ki belőle, amikor megérintem a száját. Nem létezik, hogy valaki ennyire tudja színlelni, hogy élvezi. Sosem láttam még igazibb nőt nála.
– Hogyan… tehetem… jóvá? – motyogja, de az én agyam már rég kikapcsolt, képtelen vagyok tovább folytatni ezt a béna párbeszédet.
Egészen közel vagyok hozzá, egymás leheletét lélegezzük be, de bármennyire is eufórikus állapotban vagyok, nem érintem meg, meghagyom a legutolsó centimétert köztünk. Ezt most neki kell megtennie, ez az ő döntése. Várok hát, abban a biztos tudatban, hogy itt fogok felrobbanni, szénné égni és megsemmisülni, ha nem könyörül meg rajtam.
Amikor megteszi, és a szája finoman az enyémet érinti, úgy érzem, megáll az idő egy
