– Most pedig menj aludni! És csukd be az ajtót, lehetőleg kulcsra!
– De… – nyögném, de az ujját a számra teszi, hogy elhallgattasson.
– Teljesen megőrjítesz, és az én önuralmam is véges. Pláne, ha továbbra sem viselsz melltartót a lakásomban – mondja, és leplezetlenül bámulja közben a melleimet.
Zavartan összekulcsolom magam előtt a karomat, és hátra lépek. Fogalmam sincs, mit válaszoljak erre és ez ki is bukik belőlem:
– Nem tudom mit… fogalmam sincs… – nyeldesek nagyokat.
– Menj aludni! – válaszolja, beletúr kócos hajába és megrázza a fejét, mint aki maga sem igazodik ki az egészen. Aztán rám csukja az ajtót.
Megfordulok, és arccal rázuhanok az ágyra. Micsoda nap! Micsoda este!
＊
A fotós kurzusom fantasztikus, sokkal jobb és izgalmasabb, mint amiről valaha is álmodtam. A tanárunk
