Az utolsó namsara

Mindennek kezdetén… Az Ősisten magányos volt, így hát két társat teremtett magának. Az elsőt égből és lélekből formálta, s Namsarának nevezte el az ifjút. Namsara maga volt a tökély. Amikor nevetett, csillagok ragyogtak a szemében. Amikor táncra perdült, megszűntek a háborúk. Amikor énekelt, minden beteg meggyógyult. Puszta jelenlétével összefűzte a világ szövetét. Az Ősisten második gyermekét vérből és holdfényből formálta meg. Iskarinak nevezte el a leányt. Iskari gyászos teremtmény volt. Míg Namsara nevetést és szeretetet hozott magával, Iskari pusztulást és halált. Amikor Iskari az emberek közé ment, azok elbújtak a házaikban. Amikor megszólalt, az emberek zokogtak. Amikor vadászott, semmi sem menekülhetett előle. Iskari bánkódott a természete miatt, és az Ősisten elé járult. Azt kérte tőle, hogy alkossa újra őt. Gyűlölte önnön lényét; arra vágyott, bár sokkal inkább olyan lehetne, mint Namsara. Amikor az Ősisten elutasította a kívánságát, a lány megkérdezte, miért. Miért jutott a bátyjának az éltető, neki magának pedig a pusztító szerep? – A világnak szüksége van egyensúlyra – válaszolta az Ősisten. Iskari dühödten hagyta ott a legfőbb istenséget. Vadászni ment. Egyre csak vadászott, előbb napokon, aztán már heteken át. Ahogy a dühe nőttön-nőtt, vérszomja csillapíthatatlanná vált. Könyörtelenül, érzéketlenül ölt, és közben egyre jobban eltöltötte a gyűlölet. Gyűlölte a bátyját, amiért boldog és imádott volt. Gyűlölte az Ősistent, amiért ilyennek teremtette őket. Egy napon, amikor Iskari ismét vadászni indult, ezúttal magának az Ősistennek állított csapdát. Ez iszonyatos hiba volt. Az Ősisten lesújtott a leányra, olyan széles és hosszú sebet ejtve Iskarin, akár a Vég-hegyvonulat. Büntetésül, amiért Iskari megkísérelte elvenni az életét, az Ősisten megfosztotta leányát a halhatatlanságtól: egyszerűen letépte róla az örök életet, mintha vékony selyemkelme lett volna. Azért, hogy Iskari vezekeljen a bűneiért, az Ősisten megátkozta a nevét, és a sivatagba száműzte, hadd bolyongjon egyedül a csípős szélben és a tomboló homokviharokban. Hadd sorvadjon el a perzselő napsütésben. Hadd fagyjon meg az éjszaka dermesztő hidegében. Ám Iskarit nem ölte meg sem a hőség, sem a hideg. Az elviselhetetlen magány végzett vele. Namsara Iskari keresésére indult a sivatagban. Hétszer váltotta egymást nappal és éjszaka, mire rátalált a holttestére. A lány bőrét felégette a nap, a szemét kivájták a sivatagi varjak. A húga tetemét látva Namsara térdre rogyott, és könnyeivel áztatta a sivatag homokját. 2. fejezetVadászat után hazatérve Asha először mindig alaposan megmosakodott. Gondosan lecsutakolta magáról a vért, a homokot és az izzadságot. Nemcsak azért, hogy tiszta legyen, hanem azért is, mert ez a rituálé segített átváltania a palota falain kívüli, vad, durva világból az udvari életbe, ami a derekára tekeredett és úgy szorította, akár egy túlságosan meghúzott selyemöv. Ma azonban Asha kénytelen volt kihagyni a fürdőt. Hiába hívatta magához az apja, a lány a kaput őrző katonák között áthaladva egyenesen a palota ispotályába ment orvosságért. A fehér falú helyiséget mindig áthatotta a citromillat. Az ablakból besütött a napfény, beragyogta a mozaikpadló virágmintáját, sárgára és aranyra festette a terrakottakorsókat. Asha nyolc évvel ezelőtt ebben a szobában tért magához, miután Kozu, az Őssárkány megégette. A lány a mai napig tisztán emlékezett az ébredése pillanataira: ahogy a betegágyon hevert kötszerrel borítva, mázsás súlyként nehezedett a mellkasára az a borzalmas érzés, hogy valami szörnyűséget művelt. Elhessegette az emléket, és belépett a boltíves ajtón. Kioldotta a vértjét és a kesztyűjét, egyesével levetette, és kupacba rakta vadászfelszerelésének minden darabját, végül pedig a halom tetejére fektette a bárdját. A sárkánytűz egyik veszélye – mármint, azon kívül, hogy csontig égette az ember bőrét és húsát – az volt, hogy mérgező. A legenyhébb égés is halálos méregként hathatott, ha a sérülést nem megfelelően vagy nem elég hamar látták el. Egy olyan súlyos égési sebet, mint amit Asha szenvedett el nyolc évvel azelőtt, azonnal kezelni kellett, és az áldozatnak még akkor is alig volt esélye a túlélésre. A lány ismerte a kenőcs hozzávalóit, amivel ki lehetett vonni a méreganyagokat a sebből, ám a kezeléshez két teljes napig rajta kellett hagyni a bőrön a keveréket. Ashának erre most nem volt ideje, hiszen az apja várta. A király mostanra valószínűleg már hírét vette, hogy a lánya visszatért, így Ashának legfeljebb százszor száz szívverésnyi ideje lehetett, hogy megjelenjen előtte. Napjai biztosan nem. Kinyitogatta a szekrényeket, és leemelgette a szárított kéreggel meg gyökerekkel teli edényeket. Egy bizonyos összetevőt keresgélt, nagy sietségében azonban a megégett kezével nyúlt az egyik terrakottabödönért. Abban a pillanatban, hogy megragadta, egész testét átjárta a hasogató fájdalom. Elengedte az edényt, ami a padlóra esett. Vörös szilánkok és lenvászon kötszercsíkok szóródtak szanaszét. Asha káromkodott, és letérdelt, hogy fél kézzel összeszedje a darabokat. A fájdalom annyira elhomályosította az elméjét, hogy észre sem vette, amikor valaki belépett az ispotályba. Letérdelt mellé, és segített neki felvenni a szilánkokat. – Ezt hagyd csak rám, iskari! A hang hallatán Asha összerezzent. Felpillantott, és egy ezüst nyakpántot, majd borzas fürtöket pillantott meg. Figyelte, ahogy a fiú keze gyorsan összesöpri az edény maradványait, és ahogy felszedegeti a földről a kötszert. Asha jól ismerte ezt a szeplős kezet, ugyanez a kéz szokta felszolgálni a vacsorát Jarek asztalánál. Ugyanez a kéz szokta átnyújtani neki a gőzölgő mentateát Jarek üvegcsészéiben. Asha egész testében megfeszült. Ha Jarek rabszolgája itt van a palotában, akkor a lány jegyese ezek szerint visszatért Bozótföldéről, ahová a király azért küldte, hogy figyelemmel kövesse Dax béketárgyalását. Vajon ezért hívatott apám haladéktalanul? A rabszolga ujjai hirtelen megdermedtek. Amikor Asha felnézett, látta, hogy a fiú a sérülését bámulja. – Iskari – ráncolta a homlokát –, ezt muszáj ellátni. A lányban úgy lángolt fel a bosszúság, akár a frissen táplált tűz. Még szép, hogy el kellett látnia a sebét. Épp azzal foglalkozott volna, ha ügyetlenségében nem ejti el az edényt… Ám egyszeriben a seb ellátása mellett fontos lett, hogy biztosítsa a rabszolga hallgatását. Jarek gyakran használta arra a szolgáit, hogy az ellenségei után kémkedjen, és Asha tisztában volt vele, hogy amint ez a fiú kiteszi innen a lábát, könnyen az első dolga lehet az urához sietni, és mindenről tájékoztatni őt. És tudta, hogy amint Jarek hall a sérüléséről, azonnal értesíti az apját, és abban a pillanatban, hogy a sárkánykirály hírét veszi a történteknek, azonnal tudná, hogy a leánya megint az ősi történeteket meséli. Nyomban rájönne, hogy Asha ugyanaz a romlott lány maradt, aki már gyermekként is volt. – Ha bárkinek beszélni merészelsz erről, szkrál, gondoskodom róla, hogy mire észbe kapsz, a verem mélyén találd magad! A fiú összeszorította az állkapcsát, és tekintete a mozaikpadlóra siklott, amelyen a kecses namsara – a ritka, sivatagi virág, ami bármilyen betegséget meggyógyított – sorai ismétlődtek bonyolult mintázatban. – Bocsáss meg, iskari! – szólt a fiú, arrébb tolva a terrakottacserepeket –, de az uram parancsa, hogy nem fogadhatok el utasítást tőled. A lány legszívesebben felkapta volna a bárdját, ami a fal mellett hevert a többi felszerelésével együtt. Megfenyegethette volna a fiút, ám a szolga könnyen visszavághatott volna azzal, hogy felfedi a titkát. Tudta, hogy jobb lesz megvesztegetni a szkrált. – És ha adnék valamit a hallgatásodért cserébe? – ajánlotta fel. A fiú ujjai megdermedtek, a levegőben tétováztak a cseréphalom fölött. – Mit akarsz? – faggatta Asha. A fiú szája alig kivehetően fölfelé kunkorodott. Asha libabőrös lett. – Nem érek rá egész nap – mondta, és egyszeriben elfogta a nyugtalanság. – Nem – felelte a szolga, és lelohadt a mosolya, miközben a lány sérült, hólyagos kezére meredt. – Egyáltalán nem érsz rá. – Asha egész testében remegni kezdett a méreg okozta fertőzéstől. – Meggondolom, miközben ellátod a sebed. Asha otthagyta a szkrált. Az igazat megvallva, aggasztotta a remegés, így hát, amíg a rabszolga feltakarított utána, a lány ismét a polcokon keresgélt, amíg meg nem találta a szükséges összetevőt: a sárkánycsont hamuját. Önmagában ez ugyanolyan halálos méreg volt, mint a sárkánytűz, csak másként hatott. Nem megfertőzte a szervezetet, hanem kiszívta belőle az életerőt. Asha soha nem volt tanúja annak, hogy így öltek volna meg valakit, habár ismerte a régi történetet a sárkánykirálynőről, aki meg akarta leckéztetni az ellenségeit. Meghívta őket a palotába, mint mélyen tisztelt vendégeket, ám minden este egy csipet sárkánycsonthamut csempészett a vacsorájukba. A látogatásuk utolsó napjának reggelén mindegyiküket holtan találták az ágyukban, a testükből csupán üres porhüvely maradt. Mintha szó szerint kiszívták volna belőlük az életet. A veszélyessége dacára azonban a sárkánycsont volt az egyetlen, ami kivonhatta egy sebből a sárkánytűz méreganyagait – persze csak a szükséges gyógynövények megfelelő keverékével együtt –, pontosan a csont erős elszívó tulajdonsága miatt. Asha kihúzta a parafadugót az üvegcséből, és kimérte az adagot. Egy jó rabszolgának az volt az ismérve, hogy érzékelte, mire van szükség, mielőtt az igény megfogalmazódott, márpedig Jarek csakis a legjobbal érte be mindenből. Így miközben Asha összeszedte a kenőcs hozzávalóit, és elkészítette a sűrű főzetet, a parancsnok rabszolgája kisebb darabkákra tépkedte a vásznat, hogy a lány bekötözhesse a kezét. – Hol van? – kérdezte Asha. Kevergette a főzetet, hogy gyorsabban hűljön. Nem kellett kimondania Jarek nevét, a férfi rabszolgája tudta, kire gondol. – A boroskupájába hortyog. – Hirtelen abbahagyta a vékony csíkok tépkedését, és a lány kezére bámult. – Szerintem már eléggé kihűlt a főzet, iskari. Asha lenézett. Mindkét keze feltűnően remegett. Elengedte a kanalat, és az arca elé emelte a kézfejét. Figyelte, ahogy megfékezhetetlenül reszket. – Több idő kellene… A szolga tökéletes nyugalommal elvette tőle a főzetet. – Ülj fel oda, iskari! – mondta, és állával az asztal felé bökött. Most mintha ő parancsolt volna, és Ashának nem lett volna más választása, mint engedelmeskedni neki. A lánynak cseppet sem tetszett, hogy egy szolga utasítgatja, a heves remegés viszont még kevésbé volt az ínyére. Fél kezére támaszkodva felült az asztalra, a szolga pedig kimert egy nagy kanállal a sűrű, fekete kenőcsből, és addig fújogatta, amíg már nem gőzölgött. Asha a combjára szorította égett kezét, hogy mozdulatlanul tartsa, a fiú pedig a kanállal óvatosan rákente a szemcsés kenőcsöt a sérült, felhólyagzott tenyérre és ujjakra. Az orvosság úgy csípett, hogy Asha összeszorított foggal sziszegett. A szolga kezében többször is megdermedt a kanál, láthatóan aggasztották a lány által kiadott hangok. Asha azonban újra meg újra biccentett neki, hogy folytassa. A borzalmas szag ellenére – mintha csontig égett volna a keze – a lány érezte, hogy a hamu teszi a dolgát: nyugtató hűvösség hatolt a bőrébe, szétáradt a karjában, és enyhítette az izzó kínt. – Jobb? – A szolga gondosan lesütötte a szemét, miközben a következő kanálnyi főzetet fújkálta. – Igen. A fiú még két nagy kanálnyi orvossággal vonta be az égést, aztán a kötszerért nyúlt. Ám ahelyett, hogy nekilátott volna bekötözni Asha kezét, habozott. Mindketten megdermedtek, majd a lány elhúzta a kezét, miközben a szolga kezében a vászoncsíkkal, mozdulatában megakadva hajolt fölé. A finom, sárgásfehér anyag az ujjai között himbálózott, és mindketten ugyanarra gondoltak: ahhoz, hogy bekötözhesse Asha kezét, a szkrálnak hozzá kellene érnie. Ha egy rabszolga az ura engedélye nélkül megérintett egy drakszort, három napra a palota börtönébe zárhatták, élelem nélkül. Ha a vétség súlyosabb volt – például egy magasabb rangú drakszorral történt az eset, mint Asha –, akkor a szolgát meg is korbácsolták. Abban a roppant ritka esetben pedig, ha meghittebb érintésről volt szó, netán intim viszonyról szkrál és drakszor között, a rabszolgát a verembe vetették meghalni. Mivel Jarek nem volt itt, hogy engedélyt adhasson a szolgájának Asha megérintésére, a szkrál nem nyúlhatott a lányhoz – nem tehette, hiszen az épségét, az életét kockáztatta volna vele. Asha felemelte a másik kezét, hogy elvegye a gyolcsot, és maga kösse be a kézfejét, ám a szolga elhúzódott, így nem érhette el. Aztán a fiú megint közelebb lépett hozzá, és mégiscsak nekilátott a kötözésnek, roppant lassan és óvatosan. Asha meg sem bírt szólalni, némán figyelte, amint a kecses, ügyes ujjak gondosan elkerülték, hogy a bőréhez érjenek. A lány felnézett, szemügyre vette a hosszúkás, keskeny arcot, amit beborítottak a szeplők. Annyi volt belőlük, akár csillagból az éjszakai égbolton. A szolga olyan közel állt hozzá, hogy Asha érezte testének melegét. Olyan közel, hogy érezte bőrének sós szagát. Ha a fiú érzékelte is, hogy figyeli, nem adta jelét. Csend borult rájuk, miközben a szkrál körbe-körbe tekerte a gyolcsot a lány kézfején. Asha elmélyülten tanulmányozta a fiatal szolga kezét. Széles tenyér. Hosszú ujjak. Bőrkeményedések az ujjbegyein. Furcsa hely bőrkeményedéseknek egy házi rabszolgánál. – Hogyan történt? – kérdezte a fiú kötözés közben. Asha érezte, amint a szkrál kis híján felemeli a fejét, hogy az arcára pillantson, de még időben megálljt parancsolt magának. A fiú a következő vászoncsíkért nyúlt – egy még kisebbért –, és nekilátott bebugyolálni Asha ujjait. Elmeséltem egy régi történetet. A lány kíváncsi volt, hogy vajon mennyit tudhat egy szkrál az ősi regék és a sárkánytűz közti kapcsolatról, de nem árulta el, mi történt. Senki sem tudhatta meg az igazat, hogy hiába próbálta hosszú évek óta jóvátenni a vétkeit, Asha még mindig ugyanolyan romlott volt, mint kislányként. Ha valaki bepillantást nyerhetett volna a belsőjébe, látta volna, hogy semmivel sem szebb sebhelyes külsejénél. A lelke épp ugyanolyan borzasztó és szörnyűséges volt, mint a heges bőre. Elmeséltem Iskari és Namsara történetét. Iskari volt az istennő, akinek nevéből Asha titulusa származott. Az iskari manapság azt jelentette: halálhozó. Az idők során Namsara nevének jelentése is megváltozott. Egyrészt azt a virágot hívták így, aminek a képe a helyiség padlóját díszítette, másrészt ebből is titulus lett. Arra aggatták ezt a címet, aki nemes ügyért küzdött: a királyságáért vagy a hitéért. A namsara szó egy igazi hőst juttatott az emberek eszébe. – Megöltem egy sárkányt – válaszolta végül Asha a rabszolgának –, és megégetett, ahogy haldoklott. A fiú bedugdosta a gyolcs végét a többi csík alá, és közben figyelmesen hallgatta a lányt. Hogy jobban hozzáférjen a kezéhez, ujjai átfogták Asha csuklóját, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, kivel is van dolga. A szkrál érintésére Asha levegő után kapott. Abban a pillanatban, hogy a lány halkan felhördült, a szolga rádöbbent a kihágására, és megdermedt. Ashának már a nyelve hegyén volt az éles parancs, hogy eressze el, ám mielőtt felcsattanhatott volna, a fiú nagyon halkan így szólt: – Még mindig fáj? Mintha jobban törődött volna Asha sérülésével, mint a saját életével. Mintha egyáltalán nem félt volna az iskaritól. A parancs elhalt Asha nyelvén. A csuklójára simuló ujjakra meredt. A fiú keze nem remegett, nem hezitált. Az érintése meleg, erős és magabiztos volt. Hát tényleg nem fél? Miután a lány nem válaszolt, a szkrál még az előbbinél is vakmerőbbet tett. Felemelte a fejét, és Asha szemébe nézett. A lányt meghökkentő forróság árasztotta el, ahogy egybefonódott a tekintetük. A szolga pillantását olyan áthatónak érezte, mintha frissen fent acélként hasított volna bele. A szkrálnak azonnal el kellett volna fordítania a fejét, ehelyett továbbra is Ashát fürkészte. Miután levette a szemét a lányéról – ami fekete volt, mint az édesanyjáé –, tekintete az egyenetlen, ráncos hegen állapodott meg, amely Asha arcától indulva lenyúlt a nyakán, és eltűnt az inge gallérja alatt. Az emberek szeme mindig megakadt a sebhelyen, Asha már rég hozzászokott ehhez. A gyerekek előszeretettel mutogattak rá és bámulták meg, ám a legtöbb felnőtt rémülten kapta el a pillantását, amint felfogta, mit is lát. Ez a rabszolga azonban alaposan, ráérősen vette szemügyre a heget. Kíváncsi és figyelmes volt a tekintete, mintha Asha egy gazdagon kidolgozott gobelin lenne, amelynek egyetlen részletét sem akarja kihagyni. Asha pontosan tudta, mit lát a fiú. Ő maga is látta, valahányszor csak tükörbe nézett. Ráncolódott, redős, elszíneződött bőr jelezte az egykori égés helyét. Az arca jobb felén húzódott, egészen a homloka tetejéig. Levágott egy darabot a szemöldökéből, és a hajvonalára is jócskán rákúszott. Oldalt elért a füléig, ami nem is gyógyult meg rendesen, miután összeégett, így csupán dudorok deformált csomója maradt belőle. A sebhely elfoglalta az arca egyharmadát, a nyaka felét, és lefelé folytatódva a teste jobb oldalát is. Safire egyszer megkérdezte Ashát, nem gyűlöli-e a heget, ám a lány azt felelte, hogy nagyon is büszke a sebére, elvégre a valaha létezett legádázabb sárkány égette meg, és ő mégis életben maradt. Ki más mondhatta el magáról ugyanezt? Asha úgy hordozta magán a sárkánytűz nyomát, mintha koronát viselt volna. A rabszolga tekintete lejjebb vándorolt, és mintha elképzelte volna a seb többi részét a lány ruhája alatt. Mintha elképzelte volna Asha testét a ruhája alatt. Erre valami elpattant a lányban. Olyan éles hangon szólalt meg, akár a bárdja. – Ha nem veszed le rólam a szemed, szkrál, hamarosan nem lesz mivel bámulnod! A fiú szája féloldalas mosolyra görbült. Mintha Asha kihívást intézett volna hozzá, amit ő vakmerően elfogadott. Ashának erről az előző évi felkelés jutott eszébe, amikor egy csapat rabszolga elfoglalta az üreget. Drakszorokat ejtettek túszul és megöltek minden katonát, akik a közelükbe mentek. Jarek volt az, akinek sikerült behatolnia a rabszolgák szállására, ő volt az, aki véget vetett a lázongásnak. A parancsnok ezután saját kezűleg végezte ki az összes felelőssé tehető szkrált. Ez a szkrál is ugyanolyan veszélyes, mint az összes többi. Ashának megint viszketett a tenyere a bárdja után. Leugrott az asztalról, és gyorsan eltávolodott a rabszolgától. – Eldöntöttem, mit kérek – szólalt meg mögötte a fiú. Asha megtorpant. Visszafordult, hogy szembenézzen vele. A szolga már össze is göngyölte a gyolcsokat, és éppen a maradék kenőcsöt kapargatta ki a főzőedény aljáról a fakanállal a terrakottát karcolva. Mintha nem épp az imént követett volna el súlyos törvényszegést… – A hallgatásomért cserébe – közölte – egy táncot akarok. Asha elképedve bámult rá. Micsoda? Ez a szkrál először a szemébe merészelt nézni, most pedig azt követeli, hogy táncoljon vele? Talán megőrült? Asha iskari volt, és egy iskari nem szokott táncolni. És ha mégis táncolt volna, akkor sem egy szkrállal. Soha az életben. Ez egyenesen abszurd volt. Felfoghatatlan. Szigorúan tilos. – Egyetlen táncot – ismételte a fiú, és felnézett. Tekintete ismét Ashába hasított. A döbbenettől a lányt megint elfutotta a forróság. – Az általam választott helyen és időben. Asha a csípőjéhez kapott… ám a bárdja még mindig a földön hevert a vértjén. – Kérj valami mást! A szkrál a fejét csóválta, és a lány kezét figyelte. – Nem akarok semmi mást. Asha farkasszemet nézett vele. – Biztosra veszem, hogy ez nem igaz. A fiú állta a tekintetét. – Egy bolond bármiben biztos lehet, de attól még nincs igaza. Ashát megrohanta az izzó, heves düh. Ennek a szolgának volt mersze bolondnak nevezni őt? Három lépés megtétele alatt felkapta a bárdját, a fiú előtt termett, és a nyakához nyomta a borotvaéles, csillogó pengét. Készen állt kimetszeni a hangszálait, ha másként nem némíthatja el. Az edény nagyot csattant a földön. A szolga összeszorította az állkapcsát, álla megfeszült, de nem vette le a szemét Asháról. Szikrázott és sistergett köztük a levegő. A fiú fél fejjel magasabb volt ugyan nála, ám az iskari ennél jóval nagyobb prédákat szokott elejteni. – Ne feszítsd túl a húrt, szkrál! – mordult Asha, és még erősebben nyomta a szolga bőréhez a bárdot. A fiú lesütötte a szemét. Na, végre! A bárddal kellett volna kezdeni. A fiú bal vállára csapott a fegyver markolatának végével, így a szolga oldalra tántorodott. Nekiment a bödönökkel teli polcnak, mire az edények csörögve-zörögve koccantak össze. – Meg fogod őrizni ezt a titkot – mondta Asha nyomatékosan –, mert ha nem, maga Jarek sem óvhat meg tőlem. A fiú továbbra is lesütötte a szemét, miközben kihúzta magát, és egy szót sem szólt. Asha sarkon fordult, és elviharzott. Jobb dolga is volt, mint Jarek elé rángatni ezt a rabszolgát, és felsorolni a vétségeit. Elő kellett kerítenie a selyemkesztyűjét, hogy elrejthesse a kezén a kötést, és úgy kellett tennie, mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben az apjával beszél… aki még mindig várta őt. Később is ráér Jarek rabszolgájával foglalkozni.