Az utolsó namsara

A vadász története

A vadász története

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, aki nem bírt ellenállni a gonosz dolgoknak.

Az olyan gonosz dolgoknak, mint az ősi, tiltott mesék.

Nem számított neki, hogy a régi történetek megölték az anyját, és az sem érdekelte, hogy milyen sokakat öltek meg már az anyja előtt is. A leány magába szívta az ódon regéket, hagyta, hogy megrontsák a szívét, és gonosszá tegyék.

A leány gonoszsága vonzotta a sárkányokat. Ugyanazokat a sárkányokat, melyek felégették a lány őseinek otthonát, és lemészárolták a családját. A mérgező, tűzokádó sárkányokat.

A leány mindezzel mit sem törődött.

Az éj leple alatt tetőkön osont át, és elhagyott utcákon lopakodott. Kiszökött a városból, és bevette magát a Végbe, ahol egyik történetet a másik után mesélte a sárkányoknak.

Olyan sok mesét mondott, hogy felébresztette a leghalálosabb sárkányt: azt, amelyik olyan fekete volt, akár a holdtalan éjszaka. Olyan vén, akár maga az idő.

Ő volt Kozu, az Őssárkány.

Kozu a magáénak akarta a leányt. Ki akarta sajátítani az ajkai közül áradó, halálos erőt. Azt akarta, hogy egyedül neki mesélje a történeteit, senki másnak. Örökkön-örökké.

A leány csak ekkor döbbent rá, mivé vált.

Megrémült, így hát nem mondta tovább a régi történeteket, de nem hagyhatott fel ilyen könnyen a meséléssel. Kozu sarokba szorította, és a farkával csapkodva, sziszegve megfenyegette. Világossá tette, hogy ha a leány nem enged neki, annak nem lesz jó vége.

A leány remegett és sírt, de makacsul kitartott. Összeszorította a száját, és egy szót sem szólt.

Ám az Őssárkánnyal senki sem dacolhatott.

Kozu tombolt a dühtől, és amikor a leány megpróbált elszökni, megperzselte pusztító tüzével.

De nem érte be ennyivel.

Dühében a leány otthonát is célba vette, Kozu a meszelt falakon és a díszes tornyokon töltötte ki a haragját. Rázúdította mérgező lángjait a városra, miközben az emberek jajveszékeltek és zokogtak a lángoló házakban rekedt szeretteik halálsikolyait hallgatva.

A parancsnok fia talált rá a gonosz leányra, akit Kozu otthagyott meghalni a Végben. A fiú visszacipelte az összeégett testet a palotába, és az ispotályba vitte, miközben az apja a város megmentéséért küzdött.

A férfi a sereg élére állt, és elűzte az Őssárkányt. Megparancsolta a rabszolgáknak, hogy oltsák el a tüzet, és hozzák helyre a kárt. A parancsnoknak sikerült megmentenie a várost, a felesége életét azonban nem. A nő sikoltozását hallva berohant a lángoló házukba… és ő sem jött ki többé.

A leány viszont életben maradt.

Egy idegen helyiségben ébredt, egy idegen ágyban, és nem emlékezett arra, mi történt vele. Az apja kezdetben eltitkolta előle az igazat. Hogyan is árulhatta volna el egy tízéves kislánynak, hogy ezrek haláláért felelős?

Inkább egy pillanatig sem tágított a leánya mellől, végigülte az ágyánál a fájdalommal teli éjszakákat. A legjobb gyógyítókért küldetett, hogy segítsenek talpra állítani a gyermekét. Amikor azt állították, hogy nincs mit tenni, a lány apja még jobb gyógyítókat keresett, és szép lassan kitöltötte a hézagokat a leánya emlékezetében.

Amikor a leány kiállt a nyilvánosság elé, hogy bocsánatot kérjen a bűneiért, a népe megvetően köpött rá, az apja viszont kitartott mellette. Amikor a leány megígérte, hogy jóváteszi minden vétkét, az emberek egy átkozott isten nevét kezdték suttogni, mire az apja hivatalos titulussá tette az átkozódásukat.

A régi hősöket egy imádott isten után elnevezték namsarának. A leányt pedig onnantól kezdve iskarinak hívták, egy halálos istennő után.

3. fejezetA trónterem minden részlete, az árkádok kettős sorától kezdve a fal mentén őrködő katonákon át egészen a gazdagon kidolgozott mozaikpadlóig, egyetlenegy célt szolgált: hogy a belépő figyelmét azonnal a sárkánykirály trónjára irányítsa. Ám valahányszor Asha átlépett a hatalmas boltív alatt, a szent láng volt az első, amin megakadt a tekintete. A bejárat és az aranyozott trón között fénylő ónixtalapzat állt, a talapzaton pedig egy sekély vastál volt. Ebben égett a fehér, susogó örök láng.

A lángot még Asha gyermekkorában hozták el az Ősisten szent barlangjából, hogy beragyogja a tróntermet. Kislányként mindig mélységes áhítatot ébresztett Ashában.

De már rég nem.

A láng most mintha ugyanúgy figyelte volna őt, ahogy egykor ő a lángot.

Színtelen tűz, amit semmi más nem táplál, csak a levegő? Ez természetellenes volt. A lány azt kívánta, bárcsak visszavitetné az apja a barlangba, ám a szent láng a sárkánykirály trófeája volt, annak emléke, ami fölött diadalmaskodott.

– Bocsáss meg, hogy megzavartam a vadászatodat, kedvesem!

A király szavai visszhangzottak a teremben, elvonva Asha figyelmét a lángról. A lány tekintete végigsiklott a tündöklő fehér falakon, amelyeken falikárpitok sorakoztak, rajtuk a régi sárkánykirályok és -királynők portréival.

– Nem zavartad meg. Épp azelőtt öltem meg a sárkányt, hogy hívattál.

Asha indigókék kaftánt viselt, ami minden lépésénél suhogott, hozzá pedig könyékig érő selyemkesztyűt húzott. Ahogy átvágott a termen, érezte magán az elmúlt idők uralkodóinak tekintetét a falikárpitokról. Léptei kopogtak a kék és zöld padló mozaikcsempéin. A napsugár beragyogott a rézkupolás tető kerek ablakán, megvilágítva a levegőben lebegő porszemcséket.

A rá várakozó férfi öltözéke a szó szoros értelmében felséges volt: palástjának a jobb vállára boruló részére a királyi címert hímezték – egy sárkányt, aminek szívét szablya döfte át –, a nyakában pedig citrinmedál lógott. A lábán bonyolult, fehér öltésekkel kivarrt, aranyszínű papucs díszelgett.

Ezt a férfit pillantotta meg Asha legelsőnek, amikor majdnem nyolc évvel ezelőtt magához tért az ispotályban. Az apja láttán eszébe villant egy emlék.

Kozu tüzének emésztő forrósága. Az égő haj és hús iszonyatos bűze. A torkán akadó, fájdalmas sikolyok.

Asha nem emlékezett másra, csak a testét elborító lángokra, minden egyéb a semmibe veszett számára.

– Ez volt az eddigi leghosszabb vadászatod – jelentette ki a király. Asha megállt a trón aranyozott lépcsője előtt. – Már kezdtem aggódni.

A lány lenézett a padlóra. Elöntötte a szégyen, úgy mardosta a torkát, mintha lenyelt volna egy marék kaktusztüskét.

Az apjának így is elég dolog adott okot aggodalomra, nem volt rá szükség, hogy Asha tovább tetézze a problémáit. Csaknem háborúban álltak a bozótföldiekkel, örökké számolniuk kellett egy újabb szkrállázadás veszélyével, egyre nőtt a feszültség a palota és a templom között, ráadásul – habár az uralkodó soha nem beszélt erről a lányával – a parancsnok szüntelenül gyarapodó befolyása sem hagyott nyugtot neki.

Asha bekötözött keze lüktetett a selyemkesztyű alatt, arról a súlyos bűnről árulkodott, amit a lány hajnalban követett el. Mintha csak be akarta volna árulni őt a királynak. Asha az oldalához szorította a kezét, és remélte, hogy az apja nem kérdezi meg, miért visel kesztyűt.

– Ne aggódj miattam, atyám! Én mindig találok prédát.

A sárkánykirály rámosolygott. Az aranytrónba gazdagon kidolgozott mintázatot véstek, a legkülönfélébb alakzatok fonódtak egybe, vonalak övezték, keresztezték, tagolták egymást. A díszítés a város labirintusszerű utcáira emlékeztetett, vagy épp a palota folyosóinak és titkos átjáróinak útvesztőjére.

– Azt akarom, hogy ma este nyilvánosan mutasd be a zsákmányodat! A vendégeink tiszteletére.

A lány felnézett.

– Vendégek?

A király arcára mosoly ült ki.

– Nem hallottad a hírt?

Asha nemet intett.

– A bátyád visszatért, méghozzá a bozótföldiek küldöttségének kíséretében.

A lány ereiben megfagyott a vér. A bozótföldiek a homoktenger túlsó felén éltek, és nem voltak hajlandóak elismerni a sárkánykirály fennhatóságát. Ugyanannyira ellenezték a sárkányok megölését, mint a rabszolgatartást. Asha apjának egész mostanáig igencsak meggyűlt velük a baja – nemcsak a fent említett okokból, hanem azért is, mert a bozótföldiek újra meg újra orgyilkosokat küldtek, hogy végezzenek vele.

– Beleegyeztek a fegyverszünetbe – magyarázta a király. – Azért jönnek, hogy megtárgyaljuk a békekötés részleteit.

Béke a bozótföldiekkel? Lehetetlen.

Asha közelebb lépett a trónhoz, és feszülten szólalt meg:

– Beengedted őket a palotába?

Hogyan invitálhatta be Dax legősibb ellenségeiket az otthonukba?

Senki sem számított arra, hogy a bátyja sikerrel jár Bozótföldén. Sőt, az igazat megvallva, senki sem számított arra, hogy Dax egyáltalán életben marad ott.

– Ez túl veszélyes, atyám.

A sárkánykirály előredőlt a trónján. Melegség sütött a szeméből, ahogy lenézett a lányára. Orra hosszú és vékony volt, a szakálla frissen nyírt.

– Ne aggódj, kedvesem! – Tekintete a lány arcát elcsúfító heget fürkészte. – Elég lesz egyetlen pillantást vetniük rád, és soha többé nem merészelnek majd ellenem áskálódni.

Asha a homlokát ráncolta. Ha a bozótföldiek nem rettegtek a lefejezéstől – márpedig ez a büntetés járt annak, aki a király életére tört –, akkor miért féltek volna az iskaritól?

– De nem ezért hívattalak ide.

A sárkánykirály felállt a trónjáról, és lement a hét lépcsőfokon. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és lassan végigsétált a terem bal felét díszítő gobelinek előtt. Asha követte, ügyet sem vetett a falikárpitok között őrt álló katonákra, akiknek sisakját szintén a királyi címer díszítette, gondosan kifényesített mellvértjük pedig csak úgy tündökölt a porszemeket megvilágító napsugárban.

– Jarekről akarok beszélni veled – jelentette ki a király.

Asha felkapta a fejét.

Miután Firgaard népe számtalan életet, otthont, rokont és barátot elveszített a Kozu okozta tűzvészben, bosszúszomjasan követelték a sárkány haragját rájuk szabadító, romlott lány halálát. A király képtelen volt halálra ítélni a saját gyermekét, így inkább felajánlotta neki bűnei jóvátételének lehetőségét. Odaígérte a leánya kezét Jareknek: a fiúnak, aki megmentette Asha életét. Jareknek, aki mindkét szülőjét elveszítette a tűzben, amiről a lány tehetett.

A király azt mondta, Asha ezzel a házassággal tehet pontot vezeklése végére: amint mindketten nagykorúvá válnak, Jarek elveszi őt, és ezzel bebizonyítja, hogy megbocsátott neki. Jarek, akit a legtöbb veszteség ért Asha miatt, ezzel megmutathatta egész Firgaardnak, hogy ők is megbocsáthatnak a lánynak.

Ráadásul Jareket a hősiességéért cserébe a király már ifjú korától támogatta, hogy felnőve átvehesse az apja helyét a katonaság parancsnokaként. Az uralkodó ezzel jelezte, mennyire hisz a fiatalemberben, és milyen hálás neki.

Az azóta eltelt években a hősies ifjú befolyásos férfivá érett. Most, mindössze huszonegy évesen, Jarek a markában tartotta az egész katonaságot. Nem akadt olyan katona, aki ne lett volna rendületlenül hűséges hozzá, bár Asha úgy gondolta, hogy Jarek emberei túlságosan is hűségesek. A házasságukkal Jarek roppant közel kerül a trónhoz. Egy olyan trónhoz, amit nagyon könnyű puszta erővel elorozni. Ez nagyon aggasztotta Ashát.

– Jarek nem tudhat erről a beszélgetésről. Érted, lányom?

Asha úgy elmerült a gondolataiban, hogy csak most vette észre: az apjával a nagyanyját ábrázoló gobelin előtt álltak meg. Ő, a dicsőséges sárkánykirálynő verte vissza és igázta le legádázabb ellenségüket, a szkrálokat. A művész a háttérhez sötétvörös és bordó árnyalatokat választott, a királynő haját pedig tündöklő ezüstszálakkal, valamint mélykék színnel ábrázolta. Ám a sárkánykirálynő mintha mélységes rosszallással meredt volna az unokájára. Mintha belelátott volna Asha lelkébe, kifürkészve az összes féltve őrzött titkát.

Asha a testéhez szorította sérült kezét.

– Senkinek sem szabad beszélned arról, amit most el fogok mondani neked – folytatta az apja.

A lány elkapta a tekintetét az egykori királynőről, és a jelenlegi uralkodóra nézett. Apja meleg tekintete rászegeződött.

Egy titkot akar megosztani vele? Az apjának tudnia kellene, hogy Asha csakis őhozzá hűséges, hiszen kétszeresen is neki köszönhette az életét.

– Természetesen, atyám, ahogy óhajtod.

– Amíg vadászni voltál, a Végben feltűnt egy sárkány – mondta az apja. – Egy olyan, amit már nyolc hosszú esztendeje nem látott senki. Egy fekete bestia, a fél szemén sebhellyel.

Asha úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Kis híján a falnak kellett támaszkodnia, hogy össze ne rogyjon.

– Kozu?

El sem akarta hinni. Az Őssárkányt azóta nem látták, hogy rátámadt a városukra.

Az apja bólintott.

– Ez páratlan lehetőség, Asha. Muszáj megragadnunk. – Szája lassan sugárzó mosolyra húzódott. – Azt akarom, hogy hozd el nekem Kozu fejét.

Asha egyszeriben megérezte az égő hús bűzét. Megint hallotta a torkából felszakadó sikolyokat.

Az nyolc évvel ezelőtt volt – gondolta, és próbálta elűzni az emléket. Nyolc évvel ezelőtt gyerek voltam. Már nem vagyok az.

Látva a lányban dúló háborút, a sárkánykirály felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni Ashát – pedig soha nem szokta. Ám ekkor megvillant a szeme. Ugyanaz villant benne, mint mindenki máséban, minden egyes alkalommal, valahányszor csak a lányra néztek.

A király igyekezett nem kimutatni a lelke mélyén rejtegetett érzést, mert szerette a lányát. Mert nem akarta bántani vele. De néha mégsem bírta tökéletesen leplezni, hogy fél a saját lányától.

Egy szívdobbanással később a király szeméből eltűnt az árulkodó tekintet. Leengedte a kezét, és díszszablyája aranyozott markolatán nyugtatta.

– Ha el tudod ejteni az Őssárkányt, a vallási fanatikusoknak többé nem lesz indokuk megkérdőjelezni a hatalmamat, és így a bozótföldiek is kénytelenek lesznek tudomásul venni, hogy a régi világot már soha többé nem lehet visszahozni. Végre mindannyian el fognak ismerni engem jogos uralkodójukként. Ám az a legfontosabb Asha, hogy akkor szükségtelenné válna a házasságkötésed Jarekkel. – Felnézett a falikárpitra, az édesanyja portréjára. – Ezzel válhatna teljessé a vezeklésed.

Asha nagyot nyelt, ahogy felfogta a szavak jelentését.

A regélők – a régmúlt idők áhítattal tisztelt történetmondói – óva intettek Kozu halálától, ugyanis azt állították, hogy Kozu a történetek forrása. Hogy ő az eleven kapocs az Ősisten és az emberek között.

Úgy hitték, hogy ha Kozu meghalna, akkor az ősi történetek nyomtalanul kitörlődnének az emberek emlékezetéből, és eltűnnének a tekercsekről, mintha soha nem is léteztek volna, és így maga az Ősisten is feledésbe merülne, hiszen megszakadna az őt a híveivel összekötő kapcsolat. Ám amíg Kozu élt, a történetek is tovább éltek, és Asha népe nem vethette le magáról az Ősisten rabigáját.

Még a legkevésbé istenfélő vadász sem merte volna zsákmányul kiszemelni Kozut, és ezzel Asha apja is tisztában volt. Ezért fordult a lányhoz: senkinek sem volt az iskarinál jobb indoka megölni az Őssárkányt.

Ezzel Asha végre kiengesztelheti a városát. Egyszer és mindenkorra helyrehozhatja a bűneit.

– Hallottad, mit mondtam, Asha? Ha elhozod nekem Kozu fejét, nem kell hozzámenned Jarekhez.

A lány felocsúdott a tűnődésből, és az apjára nézett, aki mosolygott rá.

– Nos, mit gondolsz, Asha? Meg tudod tenni?

Még szép, hogy meg tudja tenni. Egyedül az a kérdés, sikerül-e megtennie még azelőtt, hogy a vörös hold elfogyna.