Az utolsó namsara

Az utolsó namsara-1

Az utolsó namsara

A drakszorok valaha legyőzhetetlen sereggel rendelkeztek. Az éjszaka beleremegett a szárnycsapásaikba, tüzet okádtak az égből és egyet jelentettek a halálos ítélettel.

Senki sem merészelt szembeszállni velük.

Ám a sivatagon vihar söpört át. Hódítók érkeztek a tengeren túlról: a szkrál nevű nép. Az északi szigeteket már leigázták, és most még többre vágytak. A szkrálok Firgaardot, egy sivatagi királyság tündöklő ékkövét szemelték ki maguknak. A virágzó főváros a fehér homoktenger és egy óriási hegyvonulat határvidékén állt. A szkrálok tudták, hogy ha meghódítják Firgaardot, akkor ők lesznek az egész világ urai.

Az éj leple alatt közelítették meg a várost, hogy a meglepetés erejét kihasználva csaphassanak le a drakszorokra.

Ám ha leszáll a sötétség, az Ősisten lángot gyújt.

És az Ősisten meghallotta a közeledő ellenséget. Tekintete végigsiklott a poros falvakon és sivatagi dűnéken, amíg meg nem találta azt a férfit, aki alkalmas volt a feladatra.

A férfit úgy hívták: Nishran.

Az Ősisten elsuttogta ezt a nevet, felébresztve álmából az Őssárkányt. Kozu szélsebesen átrepülte a sivatagot, a név tulajdonosát keresve.

Nishran takács volt. Épp a szövőszékénél ült, amikor az Őssárkány rátalált. A takács lába megdermedt a pedálon, a kezében pedig megakadt a vetélő, ahogy felnézett az éjfekete pikkelyek eleven sötétségére.

A férfi szívét eltöltötte a félelem.

Ám az Ősisten Nishrant választotta ki arra, hogy a namsarája legyen, és a legfőbb istenséggel senki sem dacolhatott.

Hogy segítse a küldetésében, az Ősisten felruházta Nishrant a sötétben látás képességével. Az éjszaka leple így nem gátolta őt, így az újhold sötétségénél átvezette a sivatagon a sárkánykirálynőt és annak hadseregét egyenesen az ellenség táborához.

Az északi hódítókat teljesen felkészületlenül érte a nyílzápor és a sárkánytűz, így a drakszorok legyőzték a szkrálokat. Ám miután diadalt arattak az ellenség fölött, a sárkánykirálynő nem űzte ki őket a birodalmából. Tudta, hogy ha elhajtaná őket, máshol okoznának pusztítást, vagy visszatérnének bosszút állni, még többen és megerősödve. A királynő nem kockáztathatta a birodalmát, és nem volt hajlandó egyetlen másik nép vesztét sem okozni, így hát oldalán a namsarával elrendelte, hogy minden egyes szkrál nyakára kerüljön rá a rabszolgaság fémpántja büntetésül a pusztításért, amit az északi szigeteken okoztak.

Miután rabigába hajtották a szkrálokat, a drakszorok birodalmában béke honolt. A legyőzött hódítók híre hamar elterjedt messze földön, mire távoli népek uralkodói keltek át a sivatagon, a hegyeken és a tengeren, hogy hűségesküt tegyenek a sárkánykirálynőnek.

Ám a diadal nem tartott sokáig.

Firgaardra ismét sötétség borult, mert a sárkányok váratlanul, minden előjel nélkül az addigi lovasaik ellen fordultak, megtámadták családjaikat és felégették házaikat. Ahelyett, hogy győzelmi dal és tánc töltötte volna be a várost, sárkánytűz borította el: lángoltak a teraszok, udvarok és kertek. Nappal füst takarta el az eget, és fekete árnyak sötétítették el a szűk utcákat, ahogy a sárkányok elrepültek a Végbe. Többé vissza sem tértek.

Káosz tombolt Firgaardban. Egyes drakszorok a királynőjükhöz rohantak, miközben átkozták a sárkányokat az árulásért, mások pedig a főpapnőhöz szaladtak, és mellé álltak. Ők a királynőt hibáztatták a pusztulásért.

Drakszorok fordultak drakszorok ellen, egyre több otthon lángolt. Firgaard romokban állt.

Ez volt az első árulás.

A második pedig a történetek miatt következett be.

4. fejezetFirgaardban régóta élt a hagyomány, miszerint valahányszor egy vadász elejt egy sárkányt, bemutatja annak fejét a királynak. Asha a vadászatnak ezt a részét szerette a legjobban. A dicsőséges visszatérést, a szájtátva bámuló embereket és legfőképpen az apja arcáról sugárzó büszkeséget.

Ma este azonban az járt a fejében, hogy egy nagyobb, idősebb sárkány rejtőzködik valahol a város falain túli vadonban, így Asha nyughatatlan volt, és alig bírta kivárni, hogy a bestia szívébe márthassa a bárdját.

Nemsokára – gondolta, miközben ő és Safire a palota legnagyobb udvarára kivezető boltívhez léptek. Az udvarról füstként szállt feléjük a zene. Egy lant kísérte lágyan a trombita érces dallamát és a dobok élénk, pezsdítő ritmusát.

Mielőtt kiléptek volna az udvarra, Asha megszokásból végignézett az unokatestvérén, nem lát-e rajta friss zúzódásokat, de szerencsére nyoma sem volt rajta új véraláfutásnak. Épp ellenkezőleg, Safire mintha tündökölt volna halványzöld kaftánjában, amit loncvirágos hímzés díszített.

– Azt hittem, utálod az ilyet – mutatott Safire Asha hosszú selyemkesztyűjére.

Az idegen stílusú holmit Jarek vette neki majdnem egy évvel ezelőtt, a lány tizenhetedik születésnapjára.

Asha valóban utálta a kesztyűt. Izzadt benne a keze, és mindig lecsúszott a karján – ám eltakarta az égést.

Közömbösséget színlelve vállat vont.

– Illik a kaftánomhoz.

A kaftánhoz, ami egy ezüstszínű dobozban várt rá az ágya mellett. Újabb ajándék Jarektől.

– Á, persze – mondta Safire gúnyosan, megsejtve a valódi okot. – Akárcsak a csizmád.

Asha lenézett a ruha szegélye alól kilógó lábfejére. A nagy sietségben elfelejtette levetni vadászcsizmáját, és felölteni aranyszínű papucsát. Fojtott hangon elkáromkodta magát. Most már nem volt ideje átcserélni.

A díszesen kikövezett udvart övező árkádokon bronzlámpák égtek, színes üvegük aranysárga fénybe vonta a táncosokat. A középen elterülő, széles medence az udvar egész hosszában elnyúlt, a víz tükörsima felszínén tündököltek az alkonyati égbolt csillagai.

Az árkádok alatt általában kész hangzavar uralkodott, a süppedős, alacsony kanapékon édes teát iszogatva és lelkesen pletykálkodva heverésztek a luxust kiélvező drakszorok. Most azonban nem így volt. Ezen az estén a trónörökös visszatérését ünnepelték egy egész hónapnyi távollét után, így az udvar zsúfolásig tele volt emberekkel, akik kezüket a szájuk elé téve sutyorogtak, és lopva újra meg újra az elhagyatottan álló kanapék felé sandítottak.

Safire vette észre elsőnek, miért.

– Nézd! – mutatott a különösen öltözött vendégekre, akik csoportba verődve álldogáltak az árkádok alatt. Olyan gyanakodva figyelték az udvaron összegyűlt drakszorokat, mintha attól tartottak volna, hogy azok menten lerohanják őket.

A szürkületi égbolt alatt sutyorgó drakszorok mind élénk színű kaftánt vagy szűkített szabású, gazdagon kidolgozott hímzéssel és aprólékos gonddal felvarrt gyöngyökkel díszített, térdig érő tunikát viseltek. Az árkádok alatt várakozó vendégek sokkal egyszerűbben voltak öltözve: pamutból készült sivatagi stólát terítettek lazán a vállukra, íves szablyájuk pedig hüvelyben lógott az oldalukon.

– Bozótföldiek.

Ellenségek a palota szívében. Annak a királynak az otthonában, akivel három különböző alkalommal próbáltak meg végezni.

Mégis mit képzelt Dax?

Ahhoz képest, hogy mennyire ragaszkodtak a régi hagyományokhoz, a bozótföldiek hajlamosak voltak szembeszegülni saját istenükkel, és fittyet hányni az ősi törvényre, amely az uralkodó életét óvta. Ez is egyike volt annak a néhány ősi tilalomnak, amit Asha apja hajlandó volt megtartani: az Ősisten életére törő Iskari istennő mítoszában gyökerező törvény kimondta, hogy halállal kell lakolnia bárkinek, aki meg merészel ölni egy sárkánykirályt vagy -királynőt. Ez azt jelentette, hogy minden bozótföldi, aki megpróbált végezni Asha apjával, a tettével tudatosan eldobta magától az életét.

Safire a nevén szólította Ashát, megzavarva a merengését.

– Igen? – fordult a lány az unokatestvéréhez.

– Hmm… – Safire éberen figyelte a vendégeket, megszámolta őket, és próbálta felmérni, kik lehetnek köztük a legjobban képzett harcosok, és hogy kik rejtegethetnek további fegyvereket a ruháik alatt. Safire-nak mindig ez volt az első dolga, ha belépett valahova: gondosan számba vette a potenciális támadókat. Ez a megszokás a vérévé vált. Túlélőösztönné.

– A nevemen szólítottál – mondta Asha.

– Én ugyan nem.

Asha hátranézett a boltív alól a félhomályos folyosóra, amin az imént jöttek végig, aztán a katonákra, akik karót nyelten álltak a falak mentén. Senki más nem volt a közelben.

Mielőtt azonban kérdőre vonhatta volna az unokatestvérét, hátborzongató csend borult az udvarra. A zene elhallgatott. Asha már azelőtt tudta a csend okát, hogy visszafordult volna az ünneplők sereglete felé.

Az emberek észrevették az iskarit.

Na jó, essünk túl rajta!

Asha kilépett a boltív alól, és elindult a kikövezett udvaron.

Minden szempár rászegeződött. Asha úgy érezte magán a tekintetek súlyát, akár a mellkasában dübörgő, romlott szívének terhét. Egyesek dühödt, pengeéles tekintettel meredtek rá, mások annyira zaklatottan, akár egy sarokba szorított vadállat. Asha visszabámult rájuk.

A drakszorok sorra lesütötték a szemüket, és félrehúzódtak. A tömeg szétvált a lány előtt, némán utat nyitva neki a királyhoz, aki az udvar túlsó végéből figyelte a sötét szemű iskarit.

Az uralkodó mellett egy tetőtől talpig aranyba öltözött fiatalember állt, aki majdnem kiköpött mása volt a sárkánykirálynak: göndör haj, meleg, barna szem és kampós orr, ami már kétszer is eltört. Mindkét alkalomról maga a fiú tehetett.

Ez a fiatalember volt Dax, Asha bátyja.

A lány rögtön látta rajta, hogy valami baj van.

Miután eltöltött egy hónapot Bozótföldén, Dax csupán az árnyéka volt megszokott, gondtalan önmagának. A fiú tekintete rendszerint pajkosságot sugárzott, mosolyával egyetlen szó nélkül meg tudta hódítani a lányok szívét, ökle pedig szinte magától keveredett folyton verekedésbe. De most mintha kicserélték volna. Fáradtnak tűnt, soványnak és… fásultnak.

Asha hátrahagyta Safire-t. Az unokatestvére soha nem ment túl közel a sárkánykirályhoz, mert a lány egy tiltott szerelem gyümölcseként jött a világra: anyja, Lillian, az előző uralkodó, a sárkánykirálynő rabszolgája volt, az apja, Rayan pedig az uralkodónő fia. Már az is kész csoda volt, hogy Safire egyáltalán életben maradt. Sőt, nemcsak élhetett, de abban a palotában nőhetett fel, ahol a tiltott viszony zajlott. A sárkánykirály kegyelméből betehette a lábát ebbe az udvarba, ám még a királyi kegyelem sem volt határtalan: Safire soha nem lehetett igazán része a saját családjának.

Asha odalépett az apja mellé, és aggódó pillantást vetett Daxra, mielőtt trombitaszó kíséretében eléjük járult a lány négy vadászszolgája. Egy gazdagon cizellált ezüsttálcán hozták a sárkány fejét a király színe elé. A sárga, keskeny szempár már élettelen volt, a sárkány nyelve ernyedten lógott ki a szájából. Az ádáz bestiából csupán ez a kihűlt tetem maradt.

Asha sérült kezében fellángolt a fájdalom a sárkány közelségétől. A lány a fogát csikorgatta. Azzal próbálta legyűrni a kínt, hogy Kozu fejét képzelte oda az ezüsttálcára, ám ettől csak még inkább szabadulni vágyott a palota falai közül, hogy levadászhassa az Őssárkányt.

És ekkor valaki ismét a nevén szólította.

Megfordult, a tömeget fürkészte. Mindenki, akinek a szemébe nézett, rögtön elkapta a fejét, mintha már attól elemészthette volna őket a sárkánytűz, ha állják Asha tekintetét.

A lány éberen figyelt, hegyezte a fülét, de nem hallotta többet a nevét.

Talán képzelődöm?

Egy röpke, futó pillanatra fellobbant benne a pánik. Talán elkésett a seb kezelésével. Talán a sárkánytűz mérge máris elérte a szívét. El sem tudott képzelni megalázóbbat, mint az egész udvar szeme láttára belehalni egy olyan sérülésbe, amit egy sárkány lángja okozott.

Asha a fejét csóválta. Nem, ez lehetetlen. Időben ellátta a sebét.

Talán a történetek végül mégiscsak végeznek velem. Megmérgeznek, mint anyámat.

Ám Asha gondosan figyelte, nem mutatkoznak-e rajta az árulkodó jelek. Egészen mostanáig egyetlen ilyet sem érzékelt.

A király megdicsérte iskariját az újabb zsákmányért. Elmondta szokásos beszédét a veszedelmes, álnok sárkányokról, akik egykor a drakszorok szövetségesei voltak, mielőtt a bestiák a lovasaik ellen fordultak, még az édesanyja uralmának idején. A király minden egyes sárkány leölése után ugyanezt a beszédet mondta el, ezért Asha alig figyelt oda egészen addig, amíg az apja meg nem ragadta kesztyűbe bújtatott kezét – a sérült kezét. Asha kis híján felkiáltott fájdalmában.

A sárkánykirály erősen szorította a karját, és maga elé húzta a kíntól összerezzenő Ashát, hogy megmutassa a bozótföldieknek az elrettentő látványt.

– Nézzétek csak meg, mit műveltek a sárkányok a lányommal! Ez történik, ha valaki védtelen azokkal a szörnyetegekkel szemben. – Eleresztette Ashát, és nyilván arra a napra gondolt, amikor Kozu felperzselte a városukat. Arra a napra, amikor Jarek hazahozta Asha megégett testét. – Az iskarim annak szentelte az életét, hogy levadássza azokat a bestiákat, és nem nyugszik, amíg mind egy szálig ki nem irtja őket. Akkor, és csak akkor lelhetünk békére.

A lányára mosolygott. Asha próbálta viszonozni a mosolyát, de képtelen volt rá. Megégett keze ott volt az apja orra előtt, lángolt a fájdalomtól, és tudta, hogy ha a király észreveszi, azonnal rájön, hogy Asha elmesélt egy régi történetet.

A sárkánykirály intett a vadászszolgáknak, hogy vigyék onnan a fejet, majd ismét megszólalt a zene. Dax odalépett Ashához. Mentatea illata érződött rajta.

– Az én félelmetes húgocskám – vigyorgott a lányra, ám Asha észrevette, milyen beesett az arca. Mielőtt elment, még nem volt ilyen. – Láttad, mit hoztam haza magammal? – biccentett a bozótföldiek csoportja felé. Mintha bárki figyelmét is elkerülhették volna. – Persze ez nem ugyanolyan lenyűgöző szerzemény, mint egy sárkány feje…

Dax a kedvenc, hosszú ujjú, térdig érő tunikáját viselte. A díszes ruhadarab gallérján körbe és elöl a gombjai mentén hímzett, fehér minta kígyózott, még jobban kiemelve a tündöklő, aranyszínű selyemanyagot.

Aranyszínű kelme az aranyszívű fiúnak – gondolta Asha.

Ez a tunika egészen mostanáig tökéletesen illett Daxra, mintha csak ráöntötték volna erős vállára és magas alakjára, most azonban lazán lötyögött lesoványodott testén. Csillogó szeme fénytelen volt, akár a kő.

Nyilvánvalóan szörnyen kimerítette a bátyját a bozótföldi tárgyalások feszültsége és a hazaút a sivatagon át. Elgyengült és elcsigázott kinézete emlékeztette Ashát valakire, de nem bírt rájönni, kire.

– Lemaradtál a bemutatkozásról – jelentette ki Dax, és ugyanúgy fürkészte a húgát, ahogy Asha őt.

– Más dolgom volt.

El kellett rejtenem az árulásom bizonyítékát.

– Szeretnél találkozni a vendégeinkkel? – kérdezte Dax, és elvett egy pohár bort az egyik udvari rabszolga tálcájáról.

– Nem igazán – válaszolta Asha, és elhessegette az őt is borral kínáló rabszolgát.