Vigyázz rám

2013

2013DAVID

SZEPTEMBER 1.

Zihálva ébredtem. Hirtelen felültem az ágyban, a szívdobogásom a fejemben lüktetett, a mellkasomban erős szorítást éreztem. Kimenekültem a hálóból, és határozott léptekkel Chris szobája felé vettem az irányt. Kapkodtam a levegőt, úgy éreztem, semmi sem áramlik a tüdőmbe.

Biztos voltam benne, hogy egyedül halok meg az üres lakásban, mint a testvérem. Kirántottam Chris éjjeliszekrényének fiókját, majd egy doboz Váliummal a kezemben lehanyatlottam a földre. Fejemet a lábam közé hajtottam, és lassan számolni kezdtem a lélegzetvételemet. A pulzusom száguldott, minden testrészemben éreztem.

Erősen megszorítottam a narancssárga gyógyszeresdobozt, majd a félhomályban végignéztem a feliraton: Christopher Pennington, 2012. április 21. Lassan lehunytam a szemem, a légzésem és a pulzusom kezdett visszatérni a rendesnek mondható ritmusába.

Újra ránéztem a tablettákra, amelyeknek már lehet, hogy a szavatosságuk is lejárt. Így élt a testvérem. Tudtam, hogy így élt. Minden egyes héten megküzdött a halál szellemével, amely születésünk óta körülölelt bennünket. Hátamat az éjjeliszekrénynek döntöttem, és ránéztem a fürdőszoba zárt ajtajára, ahol Chris halála óta nem jártam. Kulcsra zártam, és soha többet nem is akartam belépni oda. Mintha ott lakott volna a halál, akivel veszélyes játékot űztem. Szerettem az arcába köpni, de amikor ő játszott velem bújócskát, akkor rettegve kucorodtam össze a testvérem szobájának sarkában. Chris végül felkínálta magát, feladta a játékot, amelyben végül úgy is mi veszítünk.

Az éjjeliszekrény órájára néztem, ami hajnali négyet mutatott. Tíz órát aludtam, amikor csak pár órát akartam pihenni. Az orrom teljesen bedugult, a torkom továbbra is fájdalmasan lüktetett. Visszatettem a Váliumot a fiókba, és inkább a konyhába indultam Advilért. Akkorra bizonyossá vált, hogy a hétvégén sikerült összeszednem egy rendes megfázást.

A visszaalvás lehetetlennek tűnt. Úgy döntöttem, hogy autóba ülök. Ilyen forgalom mellett két óra alatt Fallsba érhettem, és elintézhettem a kórházi látogatást anyámnál. Ehhez legalább annyira volt kedvem, mint a vírusos megfázáshoz. Így még délelőtt visszaérhettem a lakásba, és nekiülhettem a regényem javításának.

Ahogy lekanyarodtam a 87-es autópályára, azonnal lehúztam az ablakot. A még meleg, nyár végi szél beáramlott a kocsiba. Akár csukott szemmel is végig tudtam volna menni a Falls és New York közti útvonalon, pedig igyekeztem a lehető legkevesebbszer megtenni ezt a távot. A kocsimban halkan szólt a Marianas Trench, amire még a nyár elején kaptam rá. A nyár elején, amikor még írtam, amikor még ömlöttek a szavak a digitális fehérségre.

Az anyósülésre dobtam egy doboz húzkodós papír zsebkendőt, ami újfent Amyre emlékeztetett. Ő vett ilyet először a lakásomba, mert sokkal praktikusabbnak találta a kis csomagos daraboknál. A praktikusság ez esetben tagadhatatlan volt, bár a látvány korántsem volt elbűvölő.

Az Advil hatott, a fejem jóval kevésbé lüktetett, de ezzel együtt is borzalmasan éreztem magam. Jól tudtam, hogy a kokain is visszaütött, mivel legalább egy napja nem láttak belőle a sejtjeim egy cseppet sem. Csak az autó dorombolása miatt nem éreztem a szívem zakatolását, a légszomj és a gyomorgörcs persze megmaradt. Nem értettem teljesen, miért is fogtam vissza magam. Glens Falls felé tartva halkan átkozódni kezdtem, hogy miért is nem hoztam egy kis anyagot az útra. Sokkal egyszerűbb lett volna azzal szembenézni az anyámmal.

Mindenképpen késő bánat volt, ezért az első kávét kínáló lehajtónál bekanyarodtam. Hunyorogva néztem fel a vakító benzinkutas neonfényekre. Hajnali öt volt, lassan felderengett a nap a nyári égbolton. Ösztönösen letöröltem a pára és a vírus miatt kitörő izzadságot a homlokomról, majd a fejembe húztam a baseballsapkámat. Alig vártam, hogy eljöjjön az ősz. Elegem volt ebből a nyárból, a tavalyi pedig ennél is rettenetesebb volt. Lassan megutáltam az évszakok királyát, akiért mindenki annyira odavolt.

Csilingelve léptem be a még fényesebb boltrészbe. Magamhoz vettem egy csomag Oreo kekszet, majd a pulthoz mentem.

– Tudsz adni egy igazán nagy kávét? – kérdeztem a fiatal srácot, aki újságot olvasott.

– Azonnal! – mondta, majd felpattant a székről. Furcsán méregetett, mire végignéztem magamon. Nem voltam teljességgel bizalomgerjesztő látvány, de azért annyira kirívónak sem találtam magam.

– Te vagy az az író! Láttalak a tévében.

Felsóhajtottam. Hihetetlennek találtam a helyzetet. A csapból is az folyt, hogy az átlag amerikai fiatal nem olvas eleget, és nem is ismer egyetlen írót sem. Én meg besétáltam egy benzinkútra hajnali ötkor, és éppen össze kellett futnom egy olyan emberrel, aki tudja, hogy ki vagyok. Pedig tényleg nem voltam egy Stephen King, hogy az utcán is autogrammért rohamozzanak meg.

– El akarom olvasni a könyved.

– Hajrá! – mosolyogtam rá halványan, miközben a pultnak támaszkodtam. Nem kívántam belemenni semmilyen beszélgetésbe a könyveimmel kapcsolatban, ezért unottan nézelődni kezdtem.

– Te vagy az, aki leírtad a gyerekkorodat – folytatta. – Te vagy az, aki megdugtad a bátyád menyasszonyát, most meg a szakítás miatt nem bírsz józan maradni. Ugye, David?

Hirtelen visszakaptam a tekintem a srácra, aki éppen a műanyag fedőt tette rá a kávéspoharamra.

– Micsoda? – kérdeztem vissza hevesen dobogó szívvel.

– Négy kilencven lesz.

– De mit mondtál még?

– Hogy el akarom olvasni a könyved.

Megráztam a fejem, majd elővettem a tárcámat a farzsebemből, és gyorsan leszámoltam a pénzt a srác elé. Szinte kimenekültem a párás levegőre, ahol azonnal rágyújtottam. Azzal áltattam magam, hogy biztosan csak nagyon fáradt vagyok.

Sokkal megnyugtatóbb magyarázat volt annál, mint hogy kezdtem bekattanni.

Reggel hét órára már anyám kórtermében vártam az orvost. Nagyon gondoskodó fiúnak tűnhettem, hiszen igencsak korai órában kerestem fel őket. Először nem gondoltam úgy, hogy meg fog érinteni a látvány, de ahogy beléptem a szobába, és megláttam anyámat, ahogy egyik lábát fellógatva rögzítették, a nyakát pedig merevítőbe tették, hirtelen furcsán éreztem magam. Az arca fiatalosnak tűnt így, hogy mélyen aludt. Akkor vállig érő, szőke haja szétterült a párnán. Hirtelen nem is hasonlított saját magára.

Leültem a székre, majd kinéztem az ablakon. Odakint már teljes nappali világosság tombolt. Másnap a tanítás is elkezdődött az iskolákban. Az én életem viszont egy helyben állt.

Az orvos hirtelen belépett a szobába, mire összerezzentem.

– Jó reggelt, Mr. Pennington! Dr. Mullins vagyok, velem beszélt telefonon.

Kezet fogtam vele – erős volt a szorítása. Hirtelen aggódva anyám felé pillantottam, mire a doktor egyből a lényegre tért:

– Az édesanya állapota teljesen stabil, de elég hosszú ideig tart a törések gyógyulása. – Mély, öblös hangja volt, illett maszkulin, kissé testes alkatához.

– Leesett a lépcsőn? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.

Az orvos bólintott, és a kórlapot nézegette.

– Azt hiszem, jobb lesz, hogyha kimegyünk pár percre.

Teljesen egyetértettem az ötlettel, egyáltalán nem akartam, hogy anyám felébredjen, hiszen akkor csak a szokásos színjáték következett volna.

– Az édesanyja ittas állapotban esett le a lépcsőn. A legnagyobb szerencséjére egy úriember, aki Mrs. Pennington barátjának mondta magát, kihívta a mentőket. Régebben is volt problémája az alkohollal?

Hirtelen a gondolataim elakadtak az úriembernél, aki hívta a mentőket, majd újra az orvos sötétbarna szemébe néztem.

– Amióta az eszemet tudom.

– Valószínűleg elég nehéz pár hétnek fog elébe nézni. Ugyanis legalább két és fél hónapig ágyhoz lesz kötve, és állandó ápolásra szorul majd. Adok egy névjegykártyát, ezen van egy szám, ahol tud állandó nővért fogadni az édesanyja mellé.

– Rendben – bólogattam, és arra gondoltam, hogy nem lennék a szerencsétlen helyében. De anyáméban sem, aki most egy darabig biztos nem jut majd a megszokott piaadagjához.

– Szerintem hamarosan felébred, beszéljen vele nyugodtan kettesben! Én a későbbiekben úgyis benézek hozzá.

Az orvos lassan eltávolodott a folyosón, mire én a zsebembe süllyesztettem a névjegykártyát. Még délelőtt túl akartam esni a nővérfelfogadáson. Újra benyitottam a szobába, csak a látszat kedvéért akartam odabent tölteni pár percet, hogy aztán gyorsan leléphessek.

Az ablakhoz mentem, ahonnan pontosan ráláttam a kocsimra. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy otthon lehessek Manhattanben. Meg akartam hallgatni még egyet Chris anyagaiból.

– David – anyám ismerős hangja hallatán erősebben rezzentem össze, mint kellett volna.

– Helló! – fordultam meg a tengelyem körül. – Gratulálok az akciódhoz…

– Szomjas vagyok. Ideadnád a vizet?

Közelebb léptem hozzá, majd felmarkoltam a szívószálás poharat, és a szájához emeltem. Megfogta a karom. Hideg volt az érintése. Egy pillanatra megremegett a kezemben a pohár, mire egy keveset a fehér, kórházi hálóingre öntöttem.

– Nem lehetnél egy fokkal kevésbé szerencsétlen? – kérdezte az ismerős gyűlölettel a hangjában, mire elvettem tőle a poharat.

– Na, jó! Ennyi nekem elég is volt. Felhívok neked egy nővért, aki veled fog lakni. Csináld úgy, ahogy akarod!

– Komolyan ennyiben akarod hagyni? Majdnem kitörtem a nyakam!

Ökölbe szorítottam a kezem a testem mellett, majd letettem a poharat az éjjeliszekrényre.

– Majd segít a nővér meg a pasid, aki behozott.

Elindultam az ajtó felé, mire anyám sokkal gyengédebb hangon szólított meg. Józan volt – fogalmam sem volt, hogy vajon mikor beszélhettem vele utoljára úgy, hogy teljesen tiszta legyen.

– David! – Visszafordultam felé. – Szólnál egy nővérnek, hogy jöjjön fel?

– Szólok – mondtam, majd megdörzsöltem a homlokom. Hirtelen újra forróság tört fel a gyomromból. Már nagyon ki akartam szabadulni a levegőre.

Szinte becsaptam magam mögött az ajtót, majd gyors léptekkel végigrohantam a folyosón. A recepción megkértem egy nőt, hogy küldjön fel valakit anyám kórtermébe. Odakint azonnal beültem a kocsimba, és magamra csuktam az ajtót.

Mindennél jobban akartam, hogy a bátyám mellettem legyen. Ő könnyedén elrendezett volna mindent.

Elfordítottam a kocsiban a kulcsot, és kifaroltam a parkolóból.