Vigyázz rám

1997

1997CHRIS

AUGUSZTUS 10.

Hogy érzed ma magad, Chris?

– Köszönöm, egész jól. Ma már sokkal összeszedettebben jöttem. Legalábbis remélem. Hoztam képeket is. De előbb szeretnék még valamiről beszélni, ami múltkor kimaradt.

– Az biztos, hogy rengeteg dolog kimaradt. Még csak most fogjuk elkezdeni igazán az ismerkedést.

– Igen, de amikor hazaértem múlt héten, akkor az öcsém első kérdése az volt, hogy: „És erre mit mondott a pszichiáter?” Amikor elmondtam neki, hogy erről még nem beszéltem, nagyon dühös lett.

– Látom, mindent szépen kézben tart.

– Ebben igaza volt. Csak a múlt héten éppen elég volt annyit elmondanom, amit… és ez már tényleg nem ment.

– Semmi gond. Nem rohanunk sehová. Most el szeretnéd mondani, ugye?

– Igen. Arról nem beszéltem, hogy szoktam vágni magam. Annyira betegesnek hangzik kimondani is – megremegett a hangja.

– Ezzel nem vagy egyedül, Chris. Mesélném nekem erről? Mikor kezdted? Mit érzel, amikor csinálod?

– Megkönnyebbülést… érzek. Tizenöt évesen kezdtem. Igazából előtte is csináltam már hasonlókat, karmoltam magam vagy néha ököllel megütöttem a lábam. Mert sokszor előfordul, hogy idegennek éreztem a testem, mintha nem lennék odabent. Ezt főleg akkor éreztem, amikor anyám megvert, de mostanság is rám tör. Főleg, ha fáradt vagyok, vagy ha rosszat álmodok. És ilyenkor mintha a fájdalom lenne az egyetlen, ami segít megoldani a gondokat.

– És miért pont tizenöt évesen?

– Azt hiszem, akkor tanultam meg borotválkozni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó érzés lenne mélyen belenyomni a bőrömbe a pengét. És hogy megérdemelném, hogy fájjon.

– És ez mostanság is előfordul?

– A múlt héten nem csináltam. David a nyár elején rajtakapott, és nagyon mérges lett.

– Tudod, ugye, hogy ez veszélyessé is válhat?

Pár pillanatnyi hallgatás következett.

– Nem akarom megölni magam. Szeretném abbahagyni.

– Meg fogjuk oldani. Mit szólnál, ha beszélnénk az emlékeidről?

– Persze – csörgés hallatszott a háttérből. – Itt vannak a képek. Vicces, de nem találtam olyat, amin Daviddel külön vagyunk. Otthon, Glens Fallsban biztosan van. De anyáról meg apáról találtam egy-egy képet.

– Letennéd ide az asztalra őket? Úgy rendezd el, ahogy te szeretnéd!

Pár pillanatig újra csak a csend hallatszik a felvételen.

– Mesélsz erről? – mondta Sullivan. – Miért édesanyátokat raktad közelebb hozzátok?

– Mert a maga módján közelebb volt hozzánk. Minden nap otthon volt, igaz alig jött le a szobájából, és ha lejött, akkor mind a ketten rettegtünk. Apa csak hétvégén jött haza. Bár egy idő után talált új munkát Fallsban. Akkor egy kicsit elviselhetőbb volt a helyzet. Egy ideig.

– Aztán mi történt?

Chris mély levegőt vett, a hangja megremegett.

– Apa meghalt – elcsuklott a hangja. – Két és fél éve. David csak tizenöt éves volt, és teljesen szétcsúszott… Azt hiszem, azóta sem beszél róla. Úgy érzem, ez rosszat tesz neki.

– És veled mit tesz? Chris, te is csak tizenhét éves voltál.

Chris mély levegőt vett, majd egy kis idő múlva újra megszólalt.

– Azt hiszem, erről nem tudok még beszélni. Nagy gond?

– Dehogy. Olyan tempóban haladunk, ahogy te szeretnél. Mit szólnál, hogyha mesélnél az első emlékedről?

– A jóval kezdem – nevetett fel halványan. – Az az érdekes, hogy ezen nem kellett sokat gondolkoznom. A másikon igen. Nagyon sok rossz emlék jutott eszembe. Valószínűleg nem emlékezhetek arra, amikor David megszületett, mert akkor még csak kétéves voltam. De azt hiszem, ez kicsit később volt. Igen, amikor David kettő körül volt, mert akkor még egy szobában laktunk. Az én szobámban. Utána lett kialakítva az öcsémé. Emlékszem, hogy feküdtem az ágyamban. A falon táncoltak a kedvenc forgólámpánkról levetülő csillagok, ebben teljesen biztos vagyok. David mellettem aludt, mert előtte csak sírt a szoba másik sarkában, hogy nem tud egyedül elaludni. Ilyenkor később mindig leszorított az ágyamról. Apa is bejött a szobába megnézni, hogy miért nem alszunk. Leült mellém, és simogatta a hátamat. Utána betakarta Davidet is, és azt mondta, hogy vigyázzak rá, mert ő lesz a legjobb barátom egész életemben. Nagyon sokszor elismételte, hogy mennyire fontos, hogy vigyázzak rá.

– És te vigyáztál is rá.

– Igen.

– A képen is jól látszik, hogy mennyire közel álltok egymáshoz.

– Daviddel fedeztük egymást. Közösen voltunk anyánk ellen, mintha folyamatos állóháború lett volna az élet.

– És most? Most milyen vele élni?

– Nehéz. David nem olyan, mint én. Könnyebben veszi a dolgokat, sokszor dühös, sokszor úgy érzi, hogy ellene van az egész világ. Mindent félvállról vesz.

– Mert megteheti. Születése óta ott voltál neki, hogy elrendezd a dolgokat.

– Ettől még neki is nehéz.

– Nem mondtam, hogy nem. Neki másképp nehéz. Ebben biztos vagyok. Még alig ismerlek titeket, de annyit látok, hogy nagyon sok az a seb, amit hordoztok. Az öcséd is poszttraumás, ugye?

– Azt hiszem – köszörülte meg a torkát. – Sosem beszélünk erről. De éjszaka rengetegszer ébren van. A vagdosás helyett ő iszik, cigizik, és már volt egy pár drogos ügye otthon, de nagyon remélem, hogy itt, New Yorkban jobban megtalálja a helyét. Anyánktól távol.

– David azt választotta, hogy bosszantja anyátokat. Még akkor is bosszantás minden ilyen cselekedete, ha anyátok már nem is tud róla. Ő lehet így a rémálma.

– Csak közben engem rémiszt halálra.

– Próbáld meg elmondani neki, hogyan is érzel! Hasonlítotok egymásra.

– Valamennyire. David jobban hasonlít anyára.

– Most elmesélnéd a rossz emléket, amit választottál?

– Persze. Nem tudom, hogy ez-e az első emlékem, de az biztos, hogy nagyon korai. David szerintem olyan kettő-három körül lehetett. Egyedül voltunk otthon anyával, és David hangosan sírt. Szinte látom magam előtt a konyha közepén, ahogy ordít. Tudtam, hogy éhes, mert én is az voltam. Akkor már beszélni is tudott. Én pedig kitaláltam, hogy csinálok neki ebédet, már amilyen ugye egy ötévestől kitelik. Sikerült szörnyen nagy felfordulást csinálnom a konyhában. Sok mindent kiöntöttem, és talán össze is törtem valamit. Anya meg később lejött a lépcsőn. Sokszor álmodok erről, ezért olyan furcsán részletesen van előttem. Világoskék fürdőköpeny volt rajta, a haját felkötötte a feje tetejére, és erősen ki volt sminkelve. Először Davidet látta meg, aki a konyha padlóján tapicskolt a koszban, az arca mindenhol mogyoróvajas meg lekváros volt. Mosolygott rám, és hangosan nevetett. Persze ennek anya gyorsan véget vetett, amikor a karjánál fogva felrántotta Davidet a földről, aki persze azonnal elkezdett sírni. Erősen megrázta, aztán pedig felpofozta, utána meg a karjánál fogva bevonszolta a rácsos ágyba a nappaliban, és közben ordította, hogy fogja be. Aztán meglátott engem. Ledermedtem az egész jelenettől, a konyhapult mellett álltam egy sámlin, ahonnan addig leadogattam Davidnek az ennivalót. Engem beparancsolt a nappaliba. Nem emlékszem pontosan, hogy mivel vert meg, de úgy rémlik, akkor volt olyan először, hogy teljesen higgadtan büntetett meg. Az biztos, hogy a verés után órákra bezárt a nappali egyik szekrényébe, ahonnan csak David hüppögését hallottam, és figyeltem, hogy lüktet a sebeimben a szívverésem.