Tizennegyedik fejezet– Helló ismét.
– Helló – mosolygott félénken Ottie, és elment a recepció mellett. A személyzet lassacskán kezdte megismerni. Biztosan azt hiszik, mentőkísérő.
Látogatási idő volt, a kórházban sokan voltak, beteglátogatók sürögtek-forogtak a folyosókon virágokkal, csokival, lufikkal. Meglepően optimista zsibongás járta át a helyet. Ottie mindig úgy gondolta, hogy a kórház olyan hely, amitől félni kell, a halál és kétségbeesés helyszíne, de persze gyerekek is születtek itt, embereket mentettek meg, rendbe hozták őket, új esélyt adnak… ez volt a dolgok jó oldala. Sok töprengő arcot is látott, mint az övé, üres kézzel érkező emberek, akik nem tudták biztosan, mit találnak.
A kórteremhez ment, ahová a futót korábban vitték, és megállt kint a nővérpultnál.
– Üdv.
– Viss
