A selyemhernyó

1KÉRDÉS Mi táplál téged? VÁLASZ Rossz álmok. THOMAS DEKKER: A spanyol nemes katona – Remélem, Strike – szólt bele egy rekedt hang a telefonba –, minimum valami rohadt nagy híresség haláláról van szó! A hajnali derengés előtti sötétben sétáló nagydarab, borostás férfi a telefonját füléhez szorítva elvigyorodott. – Valami olyasmi. – Kibaszott reggel hat óra van! – Fél hét, de ha kell, amim van, muszáj lesz eljönnie érte – felelte Cormoran Strike. – Itt vagyok a lakása közelében. Van egy… – Honnan tudja, hol lakom? – csattant fel a hang. – Maga mondta – vágta rá Strike, és elnyomott egy ásítást. – Épp árulja a lakást. – Ó – enyhült meg a másik. – Jól emlékszik. – Van egy non-stop kávézó a… – Hagyjuk már a picsába! Jöjjön be később az irodába… – Culpepper, ma délelőtt még van egy másik ügyfelem, aki jobban fizet magánál, ráadásul egész éjjel fenn voltam. És ha fel akarja ezt használni, most kell megkapnia. Nyögés. Strike ágynemű surrogását hallotta. – Remélem, kurvára óriási dobás. – Smithfield Café, a Long Lane-en – felelte Strike, és letette a telefont. Láthatóan egyenetlenebbé váltak a léptei, ahogy lefelé sétált a lejtőn a Smithfield piac felé – a téli sötétben hatalmas kőtömbnek tűnt az épület, ez az óriási, viktoriánus hústemplom. Minden hétköznap reggel négytől rakodták itt ki a húst, ahogy már évszázadok óta, aztán felvágták, csomagolták, és továbbadták London hentesüzleteinek, éttermeinek. Strike hangokat is hallott a homályban: valaki utasításokat kiabált, sípoltak az állati tetemeket szállító, tolató teherautók. A Long Lane-re belépve ő is csak egy lett a nagykabátba burkolózó emberek közül, akik határozott léptekkel indultak hétfő reggeli dolgukra. Fényvisszaverő mellényt viselő futárok álldogáltak szorosan egymás mellett a piacépület sarkán őrt álló kő griffmadár alatt, kesztyűs kezükben teáscsészéket szorongatva. Az út túloldalán úgy ragyogott ki a környező sötétből a Smithfield Café, mint egy otthonos kandalló – ez a nagyobb szekrény méretű hely non-stop nyitva tartott, meleget, jó zsíros ételeket ígérve. Vécé nem volt benne, a vendégek megegyezés szerint a néhány házzal odébb lévő fogadóirodába jártak át. Az azonban majd csak három óra múlva nyit ki, Strike tehát kitérőt tett egy mellékutcába, és egy sötét kapualjban könnyített magán. Hólyagja pattanásig feszült az éjszakai munka során megivott gyenge kávéktól. Kimerült volt, éhes, így fordult be végül a sercegő tojás és bacon zsíros illatába – ezt az örömöt csakis azok tapasztalhatják meg, akik fizikai teherbíró képességük legvégső határáig hajtották magukat. Két báránybundás-esőkabátos férfi épp felállt egy asztaltól. Strike bepréselte jókora testét a szűk helyre, és elégedett mordulással huppant le a kemény fa-acél székre. Meg sem várva, hogy rendeljen, az olasz tulajdonos nagy, fehér csészében teát tett elé. Háromszög alakúra vágott vajas pirítós is járt hozzá. Öt percen belül ott gőzölgött előtte a nagy adag angol reggeli a méretes, ovális tányéron. Strike jól el tudott vegyülni a helyen ki-be járkáló erős emberek között. Nagydarab volt, sötét bőrű, sűrű, rövidre vágott, göndör hajjal, ami már kissé hátrább húzódott magas, domború homlokáról. Széles orra volt, mint egy bokszolónak, és bozontos, komor szemöldöke. Az állkapcsán borosta éktelenkedett, sötét szemét felnagyították a véraláfutásszerű karikák. Evés közben álmodozva nézte a szemben lévő piac épületét. Ahogy oszlani kezdett a sötét, lassan alakot öltött előtte a legközelebb eső, kettes számú boltíves rakodókapu, aminek a tetejéről egy ősöreg, szakállas, szigorú kőarc bámult rá vissza. Vajon volt valaha az állati tetemeknek is saját istene? Épp nekilátott a kolbásznak, amikor megjött Dominic Culpepper. Az újságíró majdnem olyan magas volt, mint Strike, csak vékonyabb, és sápadt, mint egy ministránsfiú. Az arca furcsa aszimmetriája folytán (mintha valaki csavart volna rajta egyet az óramutató járásával ellenkező irányban) épp csak nem volt lányosan csinos. – Remélem, valami nagyon jó anyag – kezdte Culpepper, miközben leült, lehúzta a kesztyűjét, és szinte gyanakvóan pillantott körbe a helyiségben. – Kér enni? – érdeklődött Strike kolbásszal teli szájjal. – Nem – felelte Culpepper. – Inkább megvárja, amíg lesz friss croissant? – kérdezte vigyorogva Strike. – Baszódjon meg, Strike! Szinte szánalmasan könnyű volt cukkolni ezt a magániskolákban nevelkedett fiút, aki valami dacos arckifejezéssel rendelt teát, a közönyös pincért meg (Strike vidáman meg is jegyezte) öregemnek szólította. – Nos? – érdeklődött Culpepper, forró csészéjét hosszú, fakó ujjai közt szorongatva. Strike keresgélni kezdett a kabátja zsebében, majd egy borítékot húzott elő, és az asztalon keresztül odacsúsztatta. Culpepper kivette a tartalmát, és beleolvasott. – Akkurva életbe! – szólalt meg rövid idő múlva halkan. Lázasan végiglapozta az oldalakat. Néhányat közülük Strike kézírásával írtak tele. – Ezt meg honnan a francból szerezte? Strike, aki épp nagyot harapott a kolbászba, ujjával az egyik papírlapra bökött, amire egy hivatalos címet firkantott. – A nagyon dühös titkárnőjétől – felelte, amikor végre lenyelte a falatot. – Őt is dugta, nem csak azt a kettőt, akiről maga is tud. Csak most fogta fel, hogy nem ő lesz a következő Lady Parker. – És ezt meg hogy a fenébe derítette ki? – kérdezte Culpepper. A kezében izgatottan remegő papírok fölött bámult Strike-ra. – Nyomozással – válaszolt Strike röviden, szájában újabb falat kolbásszal. – Maguk nem így csinálták, mielőtt még elkezdték kiszervezni a munkát a magamfajtáknak? Csakhogy ennek a nőnek gondolnia kell arra is, fogja-e még alkalmazni valaki, Culpepper, szóval nem akarja, hogy feltűnjön a sztoriban, rendben? Az újságíró csak horkant egyet. – Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy elemelte a… Strike fürge mozdulattal kikapta a papírokat a férfi kezéből. – Nem emelt el semmit. Őlordsága utasította, hogy nyomtassa ki ezeket tegnap délután. Csak annyit botlott, hogy megmutatta nekem is. De ha maga ki akarja teregetni a magánéletét az újságban, Culpepper, akkor visszaveszem. – Hagyjon már! – tiltakozott Culpepper, és a Strike szőrös kezében lévő, jókora adócsalást bizonyító papírok után nyúlt. – Jól van, kihagyom belőle. De akkor is tudni fogja, honnan szereztük meg. Nem teljesen hülye. – És mit csinál, bíróságra citálja, ahol a nő majd kitálal minden simlis ügyet, amit az utóbbi öt évben végignézett? – Ja, persze – sóhajtott fel Culpepper rövid gondolkodás után. – Adja már vissza! Kihagyom a nőt a sztoriból, de attól még nekem is beszélnem kell vele, nyilván. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy rendben van. – Ezek itt rendben vannak. Nem kell vele beszélnie – jelentette ki Strike határozottan. Azt a remegő, összetört szívű, keserűen elárult asszony, akivel épp most találkozott, bizony nem szívesen hagyta volna egyedül Culpepperrel. Olyan vadul vágyik rá, hogy bosszút álljon a férfin, aki házasságot, gyerekeket ígért neki, hogy helyrehozhatatlanul tönkretenné önmagát és jövőbeli kilátásait is. Strike-nak nem tartott sokáig a bizalmába férkőzni. Az asszony már majdnem negyvenkét éves, azt hitte, szülhet majd gyerekeket Lord Parkernek, most meg valami vérszomjféleség tört ki rajta. Strike órákig ült ott vele, végighallgatta, hogyan habarodott bele a férfiba, nézte, ahogy könnyezve járt fel-alá a nappaliban, majd előre-hátra dülöngélt a kanapén ülve, a homlokára szorított kézzel. És végül belement az árulásba, amely minden remény végét jelentette számára. – Kihagyja belőle a nőt – ismételte Strike, Culpepperénél majd kétszer nagyobb kezében tartva a papírokat. – Érti? Ez nélküle is kurva nagy sztori. Culpepper pillanatnyi habozás meg egy grimasz után megadta magát. – Jól van, jól van. Adja már ide! Az újságíró a belső zsebébe süllyesztette a papírokat, és belekortyolt a teájába. A Strike okozta pillanatnyi bosszúságot mintha háttérbe szorította volna a diadalmas lehetőség, hogy tönkreteheti egy angol nemesember jó hírnevét. – Lord Parker, Pennywell lordja – mormogta a bajsza alá –, te bizony annak rendje és módja szerint jól megszívtad, öreg! – Ezt, ugye, a maga főnöke fizeti? – kérdezte Strike, amikor a számla megérkezett. – Ja, persze… Culpepper egy tízfontost dobott az asztalra, és a két férfi együtt távozott a kávézóból. Strike rögtön rágyújtott, amint becsukódott mögöttük az ajtó. – Hogy vette rá, hogy beszéljen? – érdeklődött Culpepper, és együtt megindultak a hidegben, el a motorok meg a piacra érkező teherautók mellett. – Meghallgattam – felelte Strike. Culpepper gyors oldalpillantást vetett rá. – A többi magánnyomozó, akivel dolgozom, mind azzal pepecsel, hogy hangpostákat hallgat le. – Az illegális – szúrta oda Strike, és kifújta a füstöt, bele az egyre visszaszoruló sötétbe. – Hát akkor…? – Maga is védi a forrásait, én is az enyémeket. Némán sétáltak úgy ötven métert. Strike minden lépéssel egyre jobban sántított. – Ez óriásit fog szólni. Óriásit! – szólalt meg Culpepper vidáman. – Ez a képmutató vén fasz csak károg, károg, milyen kapzsik a nagyvállalatok, erre van húsz millája kimentve a Kajmán-szigeteken… – Örülök, hogy örül – bólintott Strike. – Majd e-mailben küldöm a számlát. Culpepper oldalvást rápillantott. – Látta múlt héten az újságban Tom Jones fiát? – kérdezte. – Milyen Tom Jones? – A walesi énekes – magyarázta az újságíró. – Ja, az. – Strike-ot nem hozta lázba a dolog. – A seregben ismertem egy Tom Jonest. – De látta a cikket? – Nem. – Szép hosszú interjút adott. Azt mondja, sosem találkozott az apjával, soha egy szót sem hallott felőle. Fogadok, többet kapott érte, mint amennyit maga most kiszámláz. – Még nem látta azt a számlát – jegyezte meg Strike. – Csak úgy mondom. Egyetlen csini kis interjú, és maga is kivehetne néhány szabad estét, nem kéne titkárnőket faggatnia. – Ha nem fejezi be, és állandóan ezt hozza fel, Culpepper – figyelmeztette Strike –, akkor a jövőben nem áll majd módomban magának dolgozni. – Mondjuk – mélázott Culpepper –, anélkül is megírhatnám. A rocksztár apjától elhidegült fia háborús hős, nem is ismeri az apját, magánnyomozóként dol… – Úgy hallottam, az is illegális, ha csak utasít másokat, hogy hallgassanak le telefonokat. A Long Lane végén megálltak, és szembefordultak egymással. Culpepper kényelmetlenül elnevette magát. – Akkor várom a számláját. – Remek. Ketten kétfelé indultak. Strike a metró irányába. – Strike! – visszhangzott mögötte a sötétben Culpepper hangja. – És meg is dugta? – Alig várom a cikket, Culpepper! – kiáltott vissza Strike fáradtan, és még csak hátra sem nézett. Sántikálva belépett a metróállomás homályos bejáratán, és eltűnt az újságíró szeme elől.