A selyemhernyó

2

2Meddig harcolunk? Nem tudok maradni,

S nem is akarok! Dolgom van még.

FRANCIS BEAUMONT ÉS PHILIP MASSINGER:

A kis francia ügyvéd

A metró máris kezdett megtelni. Sok hétfő reggeli arc: nyúzott, komor, merev, lemondó. Strike talált egy ülőhelyet egy álmosan dagadt szemű, fiatal szőke lánnyal szemben. A feje folyton oldalra billent, ahogy el-elszundikált. Újra meg újra felrántotta, és kétségbeesetten figyelte a megállók elmosódott tábláit, nem ment-e túl a célján.

Zörögve, csattogva vitte a metró Strike-ot a rosszul szigetelt tető alatti szegényes kis két és fél szoba – az otthona – felé. Mély fáradtságba merülve azon kapta magát, hogy a körülötte látható birkaszerű arcokon tűnődik: vajon milyen véletlenek hozták őket létre? Ha jobban megnézzük, minden születés puszta véletlen. Százmilliónyi spermium úszik vakon a sötétben – egészen hihetetlenül kicsi az esély rá, hogy valakiből pont az lesz, aki lesz. Vajon ebből a metrókocsinyi emberből hányat terveztek, morfondírozott, miközben majd elájult a kimerültségtől. És hányan voltak véletlen balesetek, mint ő maga is?

Volt az általános iskolai osztályában egy kislány, arcán nagy, portói vörös folttal. Strike titokban mindig is hasonlónak érezte magához, mert mindkettejükben születésük óta eltörölhetetlenül volt valami másság, ami pedig egyáltalán nem az ő hibájuk. Ők ugyan nem látták, de mindenki más igen, ráadásul elég modortalanul még szóvá is tették. Tökéletesen idegen emberek alkalmanként egészen megbűvölve néztek rá, amit ötévesen annak tudott be, hogy milyen különleges is ő – végül rájött, hogy csupán azért, mert csak egy híres énekes gyerekeként tekintettek rá, ő volt a híresség hűtlen afférjának ritkaságszámba menő bizonyítéka. Strike alig két alkalommal találkozott a vér szerinti apjával. DNS-tesztre volt szükség, hogy Jonny Rokeby vállalja az apaságot.

Dominic Culpepper mintha megtestesítette volna azt a kéjsóvár, előítéletes hozzáállást, amivel a nyers kinézetű exkatona Strike azon ritka alkalmakkor találkozott, ha valaki kapcsolatba hozta az idősödő rocksztárral. Az ilyenek rögtön életjáradékokra, nagylelkű ajándékokra gondoltak, magánrepülőkre, VIP-várókra, a multimilliomos megcsapolható vagyonára. Látva Strike szerény életmódját, azt, hogy milyen rengeteget dolgozik, azonnal lázas kíváncsiság lett úrrá rajtuk: vajon mit tett ez az ember, hogy az apja így elhidegült tőle? Vajon csak tetteti a szegénységet, hogy ezzel is még több pénzt húzzon ki Rokebyból? És mit csinált a milliókkal, amelyeket az anyja nyilván legombolt a gazdag szeretőjéről?

Strike ilyenkor mindig nosztalgiával gondolt a seregre, annak a szakmának a névtelenségére, ahol az ember háttere, szülei szinte semmit sem számítottak ahhoz képest, tudja-e teljesíteni a feladatát vagy sem. Régen, a Különleges Nyomozó Egységben az volt a legszemélyesebb kérdés, ha bemutatkozott, hogy mi ez a két fura név, mellyel szélsőségesen nonkonformista anyja felruházta.

A Charing Cross Roadon már rendesen beindult az autóforgalom, mire Strike feljött a metróból. Felvirradt a szürke, lagymatag novemberi hajnal, teli még a levegőben lengedező árnyakkal. Kimerült, sajgó testtel befordult a Denmark Streetre, és nagyon várta a rövid alvást, amelyet talán be tud még szorítani, mielőtt 9:30-kor megérkezik a következő ügyfele. Integetett a gitárboltos lánynak, akivel időnként együtt tartottak cigiszünetet az utcán, majd kinyitotta a fekete bejárati ajtót a 12 Bar Café mellett, és nekiállt felmászni a régen rossz, ráccsal körbevett lift körül kerengő vaslépcsőn. El a grafikai stúdió előtt az elsőn, el a saját, gravírozott üvegajtajú irodája mellett a másodikon, fel egészen a harmadik, legkisebb előtérbe, ahol jelenlegi otthona volt.

Az előző lakó, a lenti bár tulajdonosa egészségesebb lakóhelyre költözött, Strike pedig, aki néhány hónapig az irodájában élt, rögtön lecsapott rá, és kivette a lakást. Nagyon örült, hogy ilyen könnyen megoldódott a hajléktalansága. Minden fogalom szerint szűkös hely volt a tetőtér, különösen egy 1,90 magas lakónak. A zuhany alatt megfordulni is alig tudott, a nappalit és a konyhát kényelmetlen megoldással összevonták, a hálót pedig szinte teljesen kitöltötte a nagy franciaágy. Strike dolgainak egy része még mindig dobozokban állt az ajtó előtt, hiába parancsolt rá a tulajdonos, hogy vigye be őket.

Apró ablakai háztetőkre néztek, mélyen alattuk a Denmark Street haladt el. A lenti bárból felszűrődő basszus itt már olyan tompán hallatszott csak, hogy gyakran el is nyomta a zene, amit Strike hallgatott.

A lakáson már első ránézésre látszott, milyen ösztönösen is rendszerető ember lakja: az ágy bevetve, az edények tiszták, minden a helyén. Most borotválkoznia kellett és zuhanyoznia, de ezek várhatnak. Felakasztotta a kabátját, majd beállította az ébresztőórát 9:20-ra, és csak úgy, ruhában lehevert az ágyra.

Másodperceken belül elaludt, és alig néhány további másodperc múlva (legalábbis nem tűnt annál többnek) már fel is ébredt megint. Valaki kopogott az ajtón.

– Elnézést, Cormoran, nagyon sajnálom…

Strike asszisztense, egy hosszú, vörösesszőke hajú fiatal nő bocsánatkérő arccal állt az ajtó előtt, amikor kinyitotta. Amint meglátta, a lány arcára döbbenet ült ki.

– Jól van?

– Még aludtam. Egész éjjel fent voltam. Sőt két éjjel is.

– Szörnyen sajnálom – mondta Robin –, de 9:40 van, megérkezett William Baker, és egyre…

– Francba! – motyogta Strike. – Biztos nem jól állítottam be az ébresztőt… adjon öt per…

– De ez még nem minden – folytatta Robin. – Jött egy nő is. Nem is volt bejelentve. Mondtam neki, hogy ma már nem tud még egy ügyfelet elvállalni, mégsem hajlandó elmenni.

Strike ásított és megdörzsölte a szemét.

– Öt perc! Csináljon nekik egy teát vagy valami.

Hat perccel később Strike belépett a külső irodába, ahol ott ült Robin a számítógépe előtt. Tiszta inget vett, fogkrém- és dezodorillatot árasztott, de még mindig borostás volt.

– Jobb későn, mint soha – jegyezte meg William Baker merev mosollyal. – Szerencséje, hogy ilyen csinos titkárnője van, különben még eluntam volna magam, és itt hagyom.

Strike látta, ahogy Robin dühösen elpirul; elfordult, és látszólag a postát kezdte rendezgetni. Volt valami mélységesen sértő abban, ahogy Baker kimondta a „titkárnő” szót. A skatulyából kihúzott, hajszálcsíkos öltönyt viselő cégvezető azért alkalmazta Strike-ot, hogy az igazgatótanács két másik tagja után vizsgálódjon.

– ’Reggelt, William – köszönt neki Strike.

– Nem is kér bocsánatot? – mormogta Baker tekintetét a plafonra emelve.

– Jó napot, és maga kicsoda? – érdeklődött Strike a kanapén üldögélő vékonyka, barna kabátos középkorú nőtől, ügyet sem vetve a férfira.

– Leonora Quine – felelte a nő. Strike gyakorlott füle meghallotta a délnyugat-angliai akcentust.

– Nagyon sok a dolgom még ma délelőtt, Strike – szólalt meg Baker.

Meg sem várta, hogy Strike behívja, bement a belső irodába.

Amikor a magánnyomozó nem követte, már kevésbé kedélyesen folytatta: – Azt kötve hiszem, hogy a seregben is így megúszta volna ezt a pontatlanságot, Mr. Strike. Jöjjön, legyen szíves!

Strike mintha meg sem hallotta volna.

– És pontosan milyen szolgálatokat szeretne tőlem, Mrs. Quine? – kérdezte a kanapén ülő kopottas asszonytól.

– A férjemről van szó…

– Mr. Strike, alig több mint egy óra múlva van a következő találkozóm – szólt ki William Baker már hangosabban.

– …a titkárnője azt mondta, csak időpont-egyeztetéssel lehet önhöz bejutni, de azt feleltem, megvárom.

– Strike! – kiáltott ki William Baker, mintha a kutyáját parancsolná lábhoz.

– Robin – mordult fel kimerülten Strike, aki végül csak kijött a sodrából. – Készítse el Mr. Baker számláját, és adja át neki a dossziét. Benne vannak a legújabbak is.

– Micsoda? – nyögte ki elképedve William Baker. Kijött a külső irodába.

– Most épp kirúgta magát – jegyezte meg Leonora Quine elégedetten.

– Még nem fejezte be a munkát! – fordult Strike-hoz Baker. – Azt mondta, van még…

– Majd befejezi magának valaki más. Akit nem zavar, ha seggfejek az ügyfelei.

Az irodában megfagyott a levegő. Robin faarccal elővette Baker dossziéját a kinti iratszekrényből, és átadta Strike-nak.

– Hogy meri…

– Egy csomó remek anyag van ebben a dossziéban, ami megállja a helyét a bíróságon is – mondta Strike, és átadta az igazgatónak. – Bőven megéri a pénzét.

– Még nem fejezte be a…

– De magával befejezte – szólt közbe Leonora Quine.

– Fogja már be, ostoba nőszem… – kezdte Baker, de aztán hirtelen hátralépett egyet, ahogy Strike meg egy felet előre. Senki nem szólt semmit. Az exkatona most hirtelen mintha kétszer akkorára nőtt volna, mint néhány másodperccel azelőtt volt.

– Fáradjon be az irodámba, Mrs. Quine – mondta Strike halkan.

Az asszony bement.

– Gondolja, hogy ez a nő megengedheti ezt magának? – vigyorgott gúnyosan William Baker, kezével már az ajtó gombján.

– Az áraimról hajlandó vagyok tárgyalni – felelte Strike –, ha kedvemre való az ügyfél.

Majd Leonora Quine nyomában belépett az irodájába, és egy kattanással becsukta maga mögött az ajtót.