A selyemhernyó

3

3…magamra hagyva nyögöm sérelmeim…

THOMAS DEKKER:

A spanyol nemes katona

– Jó kis forma, mi? – jegyezte meg Leonora Quine, miközben leült a székre, szemben Strike íróasztalával.

– Az – bólintott Strike, és lehuppant a helyére az asztal mögött. – Bizony az.

Rózsás-sápadt, alig ráncos arca meg a halványkék szeme fehérje dacára Leonora jó ötvenesnek nézett ki. Finom szálú, egyenes, őszülő haját két műanyag kontyfésű tartotta a helyén, a szeme pedig túlságosan nagy, régimódi, műanyag keretes szemüveg lencséi mögül pislogott a nyomozóra. A kabátja tiszta volt, de nyilvánvalóan még a 80-as években vette. Válltömés volt benne, elöl végig nagy műanyag gombok.

– Tehát a férje miatt keresett fel, Mrs. Quine?

– Aha – felelte Leonora. – Eltűnt.

– Milyen rég nem hallott felőle? – kérdezte Strike, és önkéntelenül is a jegyzetfüzetéért nyúlt.

– Tíz napja – válaszolta a nő.

– Járt már a rendőrségen?

– Nincs szükség itt a rendőrségre – vágta rá Leonora türelmetlenül, mintha már elege lenne belőle, hogy folyton ezt kell magyaráznia mindenkinek. – Egyszer már hívtam őket, és mindenki csak felhúzta magát, mert csak egy barátjánál volt. Owen eltűnik így néha. Egyébként író – tette hozzá, mintha ez mindent megmagyarázna.

– Szóval már előfordult, hogy eltűnt?

– Az érzelmei vezetik – felelte a nő komor arccal. – Mindig van valami, de most már tíz nap telt el, én meg tudom, hogy nagyon feldúlt, de muszáj, hogy hazajöjjön. Ott van Orlando, nekem meg van egy csomó dolgom, és most meg…

– Orlando? – kérdezett vissza Strike, és a floridai üdülőhely jutott eszébe. Most nincs ideje elutazni Amerikába, Leonora Quine pedig egyáltalán nem úgy nézett ki ebben az ősrégi kabátban, mint aki ki tudná neki fizetni a jegyet.

– A lányunk, Orlando – bólintott a nő. – Vigyázni kell rá. Most az egyik szomszédot kértem meg, hogy legyen ott vele, amíg eljöttem ide.

Kopogás hallatszott az ajtón, majd feltűnt Robin fényes, aranyszínű hajzuhataga.

– Kér egy kávét, Mr. Strike? És ön, Mrs. Quine? Miután mindketten leadták Robinnak a rendelést, ő pedig becsukta maga mögött az ajtót, Leonora folytatta: – Nem fog sokáig tartani magának, mert azt hiszem, tudom is, hol van, csak épp nem tudom megszerezni a címet, és senki sem veszi fel nekem a telefont. Már tíz napja! – hangsúlyozta megint. – Otthon szükségünk van rá.

Strike-nak úgy tűnt, ebben a helyzetben igen nagy luxus magánnyomozót alkalmazni, különösen, mivel a nő egész külsejéből sütött a szegénység.

– Ha egyszerűen az a kérdés, hogy valakinek telefonálnia kell – szólalt meg szelíden –, nem tudná megkérni egy barátját, vagy…?

– Edna nem tudja megcsinálni – intézte el Leonora, Strike pedig azon kapta magát, hogy igazolhatatlanul meghatódott (a kimerültségtől néha előfordult, hogy ilyen módon érzékenyebb lett), ahogy az asszony gyakorlatilag bevallotta neki, nincs a világon egyetlen barátja sem. – Owen rájuk parancsolt, hogy ne mondják meg, hol van. Egyszerűen csak egy férfi kell, hogy elintézze – jelentette ki. – Szedje ki belőlük!

– A férjét akkor Owennek hívják, igaz?

– Igen – bólintott Leonora. – Owen Quine-nak. Ő írta a Hobart vétkét.

Strike-nak sem a név, sem a cím nem jelentett semmit.

– És ön úgy gondolja, tudja, hol lehet?

– Igen. Mentünk erre a partira, egy csomó könyvkiadós emberrel meg ilyenekkel, nem is akart elvinni, de mondtam neki, most már megvan a bébiszitter, most már megyek… szóval ott egyszer csak hallom, hogy Christian Fisher valami helyről mesél Owennek, egy ilyen írómenedékről. Utána meg kérdezem tőle: „Milyen helyről mesélt ez?” Ő meg: „Nem mondom meg, hát épp az a nagy kurva lényege, hogy az ember elvonulhasson az asszonytól meg a gyerekektől!”

Mintha csak felszólította volna Strike-ot, hogy kinevesse – ahogy az anyák szokták időnként tettetni, hogy büszkék egy szemtelen gyerekre.

– Ki az a Christian Fisher? – érdeklődött Strike, erővel kényszerítve magát, hogy figyeljen oda.

– Könyvkiadó. Fiatal, divatos srác.

– Próbálta már felhívni Fishert, és megkérdezni tőle ennek a menedéknek a címét?

– Aha, már egy hete hívom mindennap, azt állítják, majd átadják az üzenetet, hogy hívjon vissza, de nem hív. Szerintem Owen ráparancsolt, hogy ne mondja meg, hol van. De maga biztosan ki tudja szedni belőle a címet. Tudom, hogy maga milyen jó – tette hozzá. – Maga oldotta meg azt a Lula Landry-ügyet, amit a rendőrségnek nem sikerült.

Alig nyolc hónappal ezelőtt Strike-nak csak egyetlenegy ügyfele volt. Nem ment az üzlet, és igen kétségbeesett kilátásokkal kellett szembenéznie. Aztán sikerült bebizonyítania, a Királyi Ügyészségi Szolgálatot is meggyőző módon, hogy egy híres, fiatal nő mégsem öngyilkosságot követett el, hanem lelökték a halálba a negyedik emeleti erkélyéről. Az ezt követő médiaérdeklődés rengeteg ügyfelet hozott Strike-nak. Néhány hétre ő lett a város legismertebb magánnyomozója. Jonny Rokeby már csak lábjegyzetként jelent meg az élete történetében. Strike saját jogon is nevet szerzett magának, bár ezt a nevet a legtöbben rosszul értették…

– Elnézést, az előbb félbeszakítottam – mondta most, és nagyon igyekezett, hogy ne zökkenjen ki a gondolatmenetből.

– Tényleg?

– Igen – bólintott Strike, és hunyorogva lepillantott a noteszra, benne saját szálkás kézírására. – Azt mondta épp: „Ott van Orlando, nekem meg van egy csomó dolgom, és most meg…”

– Ja, igen – felelte Leonora. – Most meg mindenféle fura dolog kezd történni, amióta Owen elment.

– Miféle fura dolgok?

– A szar – jelentette ki a nő tárgyilagosan. – Amit a levélszekrénybe dobálnak.

– Valaki ürüléket dobott a levélszekrényébe? – hitetlenkedett Strike.

– Aha.

– A férje eltűnése után?

– Igen. Egyébként kutya – tette hozzá a nő, és Strike-nak kellett egy tizedmásodpercnyi idő, amíg rájött, hogy ez az ürülékre vonatkozik, nem Leonora férjére. – Most már harmadszor vagy negyedszer történik, éjszaka. Nem valami kellemes reggel ilyet találni. Meg volt az a nő is, aki becsöngetett, meg minden, az is fura volt.

Itt elhallgatott, és várta, hogy Strike rákérdezzen valamire. Úgy tűnt, élvezi, ha kérdezgetik. Strike jól tudta, hogy sok magányos ember van, akinek kellemes élmény, ha valaki kizárólag rá figyel, és ezért szeretik elhúzni ezt a szokatlan helyzetet.

– Mikor csöngetett be ez a nő?

– Múlt héten, úgy emlékszem, Owent kereste, és amikor mondtam, hogy nincs itt, azt felelte: „Hát akkor mondja meg neki, hogy Angela meghalt”, azzal elment.

– És ön nem tudja, ki volt ez?

– Életemben nem láttam.

– Ismer Angelát?

– Nem. De Owennel néha előfordul, hogy a női rajongói olyan furán viselkednek. – Leonorának hirtelen megoldódott a nyelve. – Mondjuk volt egy nő egyszer, az leveleket irkált neki meg fotókat küldött magáról, amiken az ő könyveiben szereplő alakoknak volt beöltözve. Ezek a nők, akik írnak neki… sokan azt gondolják, ő megérti őket, mármint a könyvei miatt. Hülyeség, nem? – tette hozzá. – Hisz az mind kitalált!

– A rajongók szokták tudni, hol lakik a férje?

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – De lehetett épp a tanítványa is, vagy ilyesmi. Néha tanít írást, onnan.

Kinyílt az ajtó, és Robin lépett be egy tálcával. Letett Strike elé egy csésze feketét, Leonora Quine elé pedig egy csésze teát, és már ment is ki, becsukta maga mögött az ajtót.

– Ez minden furcsaság, ami történt? – fordult ismét a nőhöz Strike. – Az ürülék a postaládában meg az ismeretlen nő az ajtó előtt?

– És azt hiszem, követnek is. Egy magas, széles vállú, sötét hajú lány – felelte Leonora.

– És ez egy másik nő, nem az, aki…?

– Nem, az, aki odajött és becsöngetett, az olyan duci volt. Hosszú, vörös hajjal. Ez a másik olyan sötét hajú, meg mintha össze lenne görnyedve.

– Biztos benne, hogy önt követi?

– Hát igen, azt hiszem. Most már kétszer-háromszor is láttam. Nem arrafelé lakik, sosem láttam arra eddig, márpedig én harmincvalahány éve lakom már ott Ladbroke Grove-ban.

– Értem – bólintott Strike lassan. – Azt mondta, a férje feldúlt volt. Mi történt, ami kiborította?

– Volt egy nagy vitája az ügynökével.

– Azt tudja, hogy miről?

– A könyvéről, a legújabb könyvéről. Liz, így hívják az ügynökét, előbb azt mondja neki, ennél jobbat még sosem írt, aztán egy nappal később meg elviszi vacsorázni, és kijelenti, hogy nem lehet kiadni.

– És miért gondolta meg magát?

– Azt tőle kérdezze! – Leonorából most először tört elő a düh. – Hát persze hogy Owen feldúlt volt ez után! Mindenki az lenne. Két évig dolgozott ezen a könyvön! Hazajön teljesen felpaprikázva, bemegy a dolgozószobájába, fogja az egészet…

– Fogja az egész mit?

– A könyvet, a kéziratot, a jegyzeteit, mindent, káromkodik, mint egy kocsis, bedobál mindent egy táskába, aztán elviharzik… és azóta nem láttam.

– Van mobiltelefonja? Próbálta hívni?

– Persze, de nem veszi fel. Sosem veszi fel, amikor így eltűnik. Egyszer kidobta a kocsi ablakán – tette még hozzá, megint azzal a halvány büszkeséggel: mennyi spiritusz van az ő férjében!

– Mrs. Quine… – kezdte Strike. Bármit is mondott William Bakernek, az ő önzetlen segítőkészségének is volt határa. – Őszinte leszek önnel, nem olcsón dolgozom.

– Semmi baj – vágta rá Leonora szenvtelenül. – Majd Liz kifizeti.

– Liz?

– Liz… Elizabeth Tassel. Owen ügynöke. Az ő hibája, hogy eltűnt. Majd levonja a százalékából. Owen a legjobb ügyfele. Biztos, hogy ő is szeretné, ha előkerülne, amint rájön, mit is csinált.

Strike nem tudott annyira megbízni ebben, mint amennyire Leonora láthatólag készpénznek vette. Három cukrot tett a kávéjába, és gyorsan felhörpintette, közben pedig igyekezett kitalálni, mi is lenne a legjobb módja ennek. Homályos sajnálatot érzett Leonora Quine iránt, aki nyilván hozzászokott már a kiszámíthatatlan férje hisztijeihez, elfogadta, hogy senki sem méltatja visszahívásra sem, és egyértelműnek vette, hogy csak akkor számíthat segítségre, ha fizet érte. Igaz, a modora egy kicsit furcsa, de volt benne valami durva őszinteség. Strike viszont a lehető leghatározottabban csakis jövedelmező ügyeket vállalt el, amióta az irodája olyan váratlanul beindult. Az a néhány ügyfél, akik úgy keresték fel, hogy remélték, saját életének nehézségei (melyekről a sajtó nemcsak beszámolt, hanem alaposan ki is színezte őket) miatt majd hajlandó lesz ingyen is vállalni az ő balszerencsés dolgaikat, mind csalódottan távozott.

Leonora Quine viszont, aki épp olyan gyorsan megitta a teáját, mint Strike a kávét, már fel is állt, mintha megegyeztek volna, és minden mehetne az ilyenkor szokásos módon.

– Jobb, ha én most megyek – szólalt meg. – Nem szeretem túl sokáig ott hagyni Orlandót. Hiányzik neki az apukája. Azt mondtam neki, fogadok valakit, hogy megkeresse.

Strike mostanában számos gazdag fiatal nőnek segített megszabadulni a belvárosban dolgozó férjeiktől, akik valahogy már nem voltak olyan vonzók a gazdasági válság kitörése óta. Érzett abban valami kellemeset, hogy a változatosság kedvéért most visszaadjon egy férjet a feleségének.

– Rendben – bólintott, majd egy ásítás kíséretében odatolta az asszony elé a noteszét. – Szükségem van az elérhetőségeire, Mrs. Quine. És jól jönne egy fénykép is a férjéről.

Az asszony kerek, gyerekírásra emlékeztető betűkkel odakanyarintotta a címét és a telefonszámát, de az, hogy Strike fényképet kért, mintha meglepte volna.

– Minek magának fénykép? Ott van azon az írómenedékhelyen! Csak húzza ki Christian Fisherből, az hol van!

És már lépett is ki az ajtón, mielőtt a fáradt, egész testében sajgó Strike egyáltalán kijöhetett volna az asztal mögül. Hallotta, ahogy odakint még gyorsan odaszól Robinnak: „Köszönöm a teát!”, aztán egy villanással már nyílt is a lépcsőházba vezető üvegajtó, majd egy finom rándulással újra bezáródott, új ügyfele pedig már el is tűnt.