A selyemhernyó

4

4Nos, ritka ám az ily találékony barát…

WILLIAM CONGREVE:

A kétkulacsos

Strike lezuttyant a kanapéra a külső helyiségben. Majdnem teljesen új volt még. Feltétlenül vennie kellett egy újat, mivel a régi használtat, amit eredetileg ide tett az irodába, összetörte. A műbőr borítás a bemutatóteremben még elegánsnak tűnt, csakhogy ha az ember épp nem jól mozdult meg rajta, szellentésre emlékeztető hangot adott ki. Az asszisztense, ez a magas, telt idomú, szép, világos bőrű és világító kék szemű lány, most alaposan szemügyre vette a kávéja mögül.

– Rettenetesen néz ki.

– Egész éjjel egy hisztérikus nőből próbáltam kihúzni mindenfélét egy bizonyos nemesember fura szexuális szokásairól meg gazdasági bűncselekményeiről – felelte Strike hatalmas ásítás közepette.

– Lord Parker? – Robinnak elállt a lélegzete.

– Az, az – bólintott a főnöke.

– Őt is…?

– Három nőt dugott párhuzamosan, és milliókat menekített offshore bankokba – felelte Strike. – Ha erős a gyomra, nézzen bele a News of the Worldbe most vasárnap.

– De hogy a fenébe derítette ezt ki?

– Ismertem valakit, aki ismert valakit, aki ismert valakit – darálta Strike.

Megint ásított egy nagyot – akkorát, hogy az már egyenesen fájdalmasnak nézett ki.

– Le kéne feküdnie – jegyezte meg Robin.

– Igen, le kéne – bólintott a férfi, de ülve maradt.

– Nincs most senki más egészen délután kettőig, akkor jön Gunfrey.

– Gunfrey! – sóhajtott fel Strike a szemét dörzsölgetve. – Miért ilyen szar minden ügyfelem?

– Mrs. Quine nem tűnik olyan szarnak.

Strike álmosan kikukucskált a lányra a vastag ujjai között.

– Honnan tudja, hogy elvállaltam az ügyet?

– Tudtam, hogy el fogja – felelte Robin elfojthatatlan vigyorral. – Pont a maga esete.

– A középkorú 80-as évek-idéző?

– Pont ilyen ügyfél kell magának. És ki akart szúrni Bakerrel is.

– Az működött is, nem?

Megszólalt a telefon. Robin, még mindig széles vigyorral, felvette.

– Cormoran Strike irodája – szólt bele. – Ó! Szia!

A vőlegénye hívta, Matthew. Robin oldalra pillantott a főnökére. Strike lehunyta a szemét, a fejét hátrahajtotta, két karját összefűzte széles mellkasán.

– Figyi – kezdte Matthew a telefonban. Sosem volt túl barátságos a hangja, amikor a munkahelyéről hívta. – Át kell tennünk az iszogatást péntekről csütörtökre.

– Jaj, Matt… – szaladt ki Robin száján. Szerette volna, ha sem a kétségbeesést, sem a bosszúságot nem lehetne hallani a hangján.

Ez már az ötödik alkalom, hogy ezt a baráti „megiszunk néhány italt”- estét átszervezik. A három résztvevő közül egyedül Robin nem változtatta még meg az időpontot, a napot vagy a helyet, hanem minden felmerült lehetőségben benne volt.

– Miért? – kérdezte halkan.

Hirtelen morgó hangú horkantás hangzott fel a kanapéról. Strike elaludt ültében, nagy fejét hátul a falnak támasztva, még mindig karba tett kézzel.

– Munkahelyi sörözés lesz tizenkilencedikén – felelte Matthew. – Nem venné ki jól magát, ha nem mennék. Pofavizit.

Robinnak le kellett küzdenie magában a késztetést, hogy ráripakodjon. A vőlegénye egy nagy könyvelőcégnél dolgozott, és időnként úgy tudott viselkedni, mintha a munkájából adódóan rá eső társasági kötelezettségek egészen diplomáciai méretűre nőttek volna.

És abban is biztos volt, hogy tudja, mi az átszervezés valódi oka. Ezt az estét már többször is elhalasztották Strike kérésére. Minden alkalommal valami sürgős ügyön kellett dolgoznia este, és bár a megadott okok valódiak voltak, Matthew-t mégis bosszantották. Bár sosem mondta ki, Robin tudta, a fiú azt gondolja: Strike így jelzi, hogy az ő ideje értékesebb, az ő munkája fontosabb, mint Matthew-é.

A nyolc hónap alatt, amennyit eddig Cormoran Strike-nál dolgozott, a főnöke és a vőlegénye még egyszer sem találkoztak egymással, még azon a hírhedt éjszakán sem, amikor Matthew eljött a lányért a sürgősségire, ahová az elkísérte Strike-ot – a kabátját szorosan a férfi vérző karja köré tekerte, miután a sarokba szorított gyilkos megpróbálta megölni. Amikor Robin végül megrendülten, véresen kilépett a kezelőből, ahol Strike-ot épp összevarrták, Matthew nem élt az ajánlatával, hogy bemutatja sebesült főnökének. A fiú szörnyen dühös volt az egész miatt, bár Robin megnyugtatta, hogy ő maga egy pillanatig sem volt veszélyben.

Matthew egyáltalán nem akarta, hogy a lány állandóra ott maradjon Strike-nál. Kezdettől gyanakodva tekintett a férfira. Nem tetszett neki a szegénysége, az sem, hogy az irodájában élt, és Matthew mintha magát a foglalkozását is valahogy abszurdnak tartotta volna. Mindaz a sok kis információmorzsa, amit Robintól hallott (Strike karrierjéről a hadsereg Különleges Nyomozó Egységében, a Királyi Katonai Rendőrség civil ruhás ágában; a bátorságáért kapott kitüntetése, a jobb lábszárának elvesztése, szakértelme sok-sok olyan területen, amelyről ő, bár ahhoz volt szokva, hogy Robin szemében mindenben ő a szakértő, mégsem tudott semmit), mégsem alakított ki kapcsolatot a két férfi között, ahogy a lány naivan remélte, hanem valahogy csak magasabbra húzta közöttük a falat.

Amikor Strike híres lett, sikertelensége hirtelen sikerbe fordult, és ez, ha lehet, még jobban elmélyítette Matthew ellenséges érzelmeit. Robin pedig túl későn vette észre, hogy csak súlyosbította a helyzetet, amikor rámutatott az önellentmondásaira: – Nem tetszik, ha nincs hol laknia, meg szegény, most meg nem tetszik, hogy híres lett és rengeteg munkát hoz be!

De a lány azt is jól tudta, hogy Matthew szemében az a testhez simuló dizájnerruha Strike legnagyobb bűne, amit a kórházba tett kiruccanásuk után vett neki, szándéka szerint egyszerre köszönő- és búcsúajándékként, és amit egyetlenegyszer büszkén, ragyogva mutatott meg a vőlegényének – aztán a reakcióját látva sosem merte felvenni újra.

Robin remélte, mindezt helyre teheti, ha ezek ketten találkoznak, csakhogy Strike ismételt halasztgatásaitól Matthew-ban csak tovább nőtt a nemtetszés. Legutóbb Strike egyszerűen csak nem ment el. A magyarázatát (hogy jókora kitérőt kellett tegyen, hogy lerázza az ügyfele gyanakvó felesége által ráküldött embert) Robin ugyan elfogadta, hiszen ismerte annak a különösen kegyetlen válási ügynek minden apró részletét; Matthew szemében viszont csak azt erősítette meg, hogy Strike egy arrogáns alak, aki azt akarja, hogy folyton rá figyeljenek.

Ezért aztán nem kis nehézségek árán sikerült csak meggyőznie, hogy menjen bele, próbálják negyedszerre is összehozni ezt az estét. Matthew választotta az időpontot és a helyet is, most pedig, amikor Robinnak ismét sikerült rávenni Strike-ot, hogy rábólintson, a fiú másik napra akarja áttenni – lehetetlen volt nem úgy érezni, hogy üzen vele valamit, meg akarja mutatni a másik férfinak, hogy neki is vannak más kötelezettségei, és (Robin kénytelen volt bevallani, hogy így érzi) ő is fel tud bosszantani másokat.

– Rendben – sóhajtott a telefonba. – Megbeszélem Cormorannal, meglátjuk, jó-e neki a csütörtök.

– Ez nem úgy hangzott, mintha minden rendben lenne.

– Matt, ne kezdd! Megkérdezem, jó?

– Akkor később találkozunk.

Robin letette a kagylót. Strike most már mélyen aludt. Úgy horkolt, mint egy gőzmozdony, a szája nyitva, a két lába széttárva, teli talppal a padlón, míg a két karja még mindig összefűzve a mellkasán.

A lány nagyot sóhajtva nézett alvó főnökére. Strike sosem mutatott nemtetszést Matthew iránt, soha, semmilyen módon még csak megjegyzést sem tett rá. Matthew-t zavarta Strike létezése, és sosem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy felemlegesse, Robin jóval többet is kereshetett volna, ha elfogadja bármelyik másik állásajánlatot, és nem dönt úgy, hogy ennél a mélységesen eladósodott, rozoga magánnyomozónál marad, aki nem tud neki annyit fizetni, amennyit megérdemelne. Jelentősen megkönnyítené az életét, ha Matthew is olyan véleménnyel bírna Cormoran Strike-ról, mint ő maga: ha kedvelné, akár csodálná is. És Robin igen optimista volt. Ő kedveli mindkettejüket, akkor tehát miért ne kedvelhetnék ők is egymást?

Strike egy hirtelen, nagy horkanással felébredt. Kinyitotta a szemét, és csak pislogott Robinra.

– Horkoltam – jelentette ki, és megtörölte a száját.

– Nem olyan nagyon – hazudta a lány. – Figyeljen, Cormoran, mit szólna hozzá, ha azt a közös iszogatást áttennénk péntekről csütörtökre?

– Milyen iszogatást?

– Matthew-val meg velem – felelte Robin. – Emlékszik? A King’s Armsban, a Roupell Streeten. Le is írtam magának – tette még hozzá kissé erőltetett vidámsággal.

– Ja! – nyögte ki Strike. – Ja! Pénteken.

– Nem, Matt szeretné… nem jó neki a péntek. Nem lenne baj, ha inkább csütörtökön mennénk?

– Ja, ja, jó – felelte Strike még mindig álomittasan. – Asszem, megyek, és megpróbálok aludni egy kicsit, Robin.

– Rendben. Felírom ezt a csütörtökit.

– Miért, mi lesz csütörtökön?

– Iszogatás ve… mindegy. Menjen aludni!

Ott ült üres tekintettel a számítógépe képernyőjére meredve, miután becsukódott az üvegajtó. Aztán összerezzent, amikor megint kinyílt.

– Robin, és fel tudna hívni egy Christian Fisher nevű pasast? – kérdezte Strike. – Mondja meg, ki vagyok, mondja, hogy Owen Quine-t szeretném megtalálni, és kellene annak az írómenedékhelynek a címe, amiről Quine-nak beszélt.

– Christian Fisher… hol dolgozik?

– A francba – morogta Strike. – Azt nem kérdeztem meg. Annyira kész vagyok! Valami könyvkiadóban… egy divatos könyvkiadóban!

– Semmi baj, megtalálom. Menjen már aludni!

Amikor az üvegajtó immár másodszorra is becsukódott, Robin belemerült a Google-ba. Harminc másodpercen belül kiderítette, hogy Christian Fisher egy Crossfire nevű, az Exmouth Marketen található könyvkiadó alapítója.

Miközben bepötyögte a kiadó számát, az esküvői meghívó jutott eszébe, ami már egy hete ott lapult a táskájában. Robin még nem mondta el Strike-nak, mikor házasodnak össze Matthew-val, Matthew-nak pedig nem mondta, hogy szeretné meghívni a főnökét is. Ha ez a csütörtök este jól sikerül…

– Crossfire – szólt bele egy éles hang a telefonba. Robin pedig ismét a feladatra figyelt.