A selyemhernyó

5

5Nincsen gyötrelmesebb kínszenvedés

A gondolatnál!

JOHN WEBSTER:

A fehér ördög{1}

Aznap este kilenc után húsz perccel Strike a gondosan letakart ágyán feküdt pólóban és boxeralsóban, mellette a széken egy kis dobozban currymaradék, és a sportrovatot olvasta épp, míg az ággyal szembe állított tévében a hírek mentek. A jobb bokájaként szolgáló fémrúd ezüstösen csillogott az olcsó íróasztali lámpa fényében, amit egy doboz tetejére állítva odatett az ágy mellé.

Szerda este lesz a Wembley-ben egy angol–francia barátságos mérkőzés, de Strike-ot jobban érdekelte az Arsenal otthoni meccse a Spurs ellen, a következő szombaton. Már nagyon fiatal kora óta az Arsenalnak szurkolt, Ted bácsikáját utánozva. Hogy vajon Ted bácsi miért szurkolt a Lövészeknek, amikor egész életét Cornwallban élte le, Strike sosem kérdezte meg.

Mellette, a kis ablakon kívül valami ködös ragyogás töltötte be az éjszakai ég négyszögét, a csillagok erősen igyekeztek keresztülcsillámlani rajta. Napközben az a néhány óra alvás gyakorlatilag semmit sem javított a kimerültségén, de most még nem érezte úgy, hogy lefeküdne, így rögtön a nagy adag báránybiryani meg egy pint sör után. Kicsit arrébb, az ágyon egy cédula hevert Robin kézírásával, akkor nyomta a kezébe, amikor délután hazament az irodából. Két megbeszélt időpontra emlékeztette. A első:

Christian Fisher, holnap reggel 9, Crossfire Könyvkiadó,

Exmouth Market EC1

– De minek akar találkozni velem? – kérdezte Strike meglepetten. – Csak annak az elvonulós helynek a címe kell, amiről Quine-nak beszélt!

– Tudom – felelte Robin. – Én is mondtam neki, de úgy tűnt, nagyon izgatott, hogy találkozhat magával. És hogy a holnap kilenc jó is neki, és egyszerűen ragaszkodott hozzá!

Mégis, kérdezte magától Strike bosszúsan, ahogy a cédulát nézte, mibe keveredtem?

Kimerültségében délelőtt hagyta, hogy kijöjjön a sodrából, és kirúgott egy jól fizető ügyfelet, akitől könnyen további megbízatásokra is számíthatott volna. Aztán meg hagyta, hogy Leonora Quine rávegye, vállalja el az ügyét, pedig csak nagyon bizonytalan ígéretet kapott arra, hogy ki is fizetik. Most, hogy nem volt itt a szeme előtt az asszony, már alig emlékezett arra a sajnálatból, kíváncsiságból összeálló érzésre, ami miatt elvállalta. A padlásszoba rideg, hűvös csendjében egészen szürreális, felelőtlen döntésnek tűnt belemenni, hogy megkeresi a duzzogó férjet. Hát nem épp azért próbálja visszafizetni az adósságait, hogy visszakapjon egy aprócska morzsányit a szabadidejéből – egy-egy szombat délutánt kint az Emiratesnél, Greenwichben, vagy a vasárnap reggeli ágyban heverészést? Most, hogy szinte megállás nélkül dolgozik hónapok óta, végre kezd bejönni a pénz. Már nem a kezdeti, nagy hírverés miatt jönnek hozzá, hanem mert szép csendben terjedni kezdett a híre. Ugyan nem lehetett volna még három hétig elviselni William Bakert?

Na és ez a Christian Fisher, merült fel az újabb kérdés Strike-ban ismét Robin cédulájára pillantva, ez ugyan miért olyan izgatott, hogy személyesen akar találkozni? Lehetséges lenne, hogy maga Strike érdekli, akár mint a Lula Landry-ügy megoldója, akár (ami sokkal rosszabb) mint Jonny Rokeby fia? Nagyon nehéz az embernek megítélnie, mennyire ismert személyiség. Strike úgy vette, a váratlan hírnév korszaka már a végéhez közeledik. Amíg tartott, elég intenzív volt, de az újságírók telefonhívásai már hónapokkal ezelőtt kezdtek elmaradozni, és majdnem ennyi ideje nem került elő azonnal Lula Landry neve, ha bármilyen mindennapi kontextusban bemutatkozott. Akik nem ismerték, ismét úgy tettek, ahogy egész életében: a „Cameron Strick” név valami változatával szólították meg.

Másrészről viszont ez a könyvkiadós pasas talán tud valamit az eltűnt Owen Quine-ról, amit nagyon szeretne elmondani Strike-nak. Csakhogy ebben az esetben a nyomozó el sem tudta képzelni, vajon Quine feleségének miért nem mondta el.

A második megbeszélt időpontot Robin a Fisherrel egyeztetett találkozó alá írta oda:

November 18. csütörtök, este 18:30, King’s Arms,

Roupell Street 25. SE1

Strike tudta is, miért írta le ilyen részletesen az egész dátumot: elszánta magát, hogy ezúttal (ez vajon a harmadik, vagy már a negyedik próbálkozás?) tényleg összehozza őt meg a vőlegényét.

Bár ez az ismeretlen könyvelő aligha hinné el, Strike igazából már Matthew puszta létezéséért is hálás volt, de különösen azért a zafíros-gyémántos gyűrűért, ami ott ragyogott Robin gyűrűsujján. Bár maga Matthew elég nagy seggfejnek tűnt (Robin nem is gondolta volna, milyen pontosan emlékezett Strike minden odavetett megjegyzésére a vőlegényéről), legalább egy hasznos határvonalat húzott a férfi meg a lány közé, aki különben könnyen kibillenthette volna az egyensúlyából.

Mert Strike végül nem tudta elkerülni, hogy kellemes, bizsergő érzései támadjanak Robin felé, aki megmaradt mellette a legrosszabb korszakában is, és segített megfordítani a szerencséjét; és mivel semmi orvosi probléma nem volt a szemével, nem tudta nem látni azt sem, hogy Robin nagyon is csinos lány. Az eljegyzett státuszára úgy tekintett, mint amivel el lehet zárni egy apró, de szívós kis huzat útját, valami olyasmiét, amit ha szabadjára engedne, egy idő után talán komoly kényelmetlenséget okozna. Strike úgy gondolt magára, mint aki még csak lábadozik egy hosszú, viharos kapcsolat után, amely ugyanúgy végződött, ahogy elkezdődött: hazugságokkal. Nem kívánt változtatni egyedülálló voltán, mert kényelmesnek, épp megfelelőnek találta, és hónapokig sikeresen el is került mindenféle érzelmi bonyodalmat annak ellenére, hogy a húga, Lucy folyton olyan nőkkel akarta összehozni, akik a leírás alapján valami internetes társkereső kétségbeesett legaljának tűntek.

Persze lehetséges, hogy amint Matthew és Robin tényleg össze is házasodnak, Matthew ezt az új helyzetet felhasználva meggyőzi vadonatúj feleségét, hogy hagyja ott ezt az állást, amit a férje nyilvánvalóan amúgy is helytelenít (Strike nagyon is jól tudta értelmezni Robin habozásait és kitérő válaszait e témában). Abban viszont biztos volt, hogy a lány szólt volna neki, ha már kitűzték volna az esküvő időpontját, így hát ezt a veszélyt egyelőre távolabbinak ítélte.

Újabb óriási ásítással becsukta az újságot, és a székre dobta. Inkább a tévéhíradóra figyelt. Az egyetlen kis luxus, amit megengedett magának, amióta ebbe az apró, tetőtéri lakásba költözött, a műholdas tévé volt. A kis hordozható készüléke most egy dekóder tetején álldogált, és mivel már nem a gyengécske szobaantennára hagyatkozott, a kép sem volt szemcsés, hanem teljesen éles. Kenneth Clarke igazságügy-miniszter épp bejelentette, hogy 350 millió fontot vonnak el a jogsegélyalapokból. Strike valami fáradt ködön keresztül nézte, ahogy ez a pirospozsgás, pocakos pasas a parlamentben arról beszél, hogy „szeretnénk leszoktatni az embereket arról, hogy folyton ügyvédhez szaladgáljanak, amikor csak valami problémával szembesülnek, inkább arra bátorítanánk őket, hogy a konfliktusok kezelésének válasszák megfelelőbb módját”.

Igazából persze úgy értette, hogy a szegények csak ne veszegessenek igénybe jogi szolgáltatásokat. A Strike átlagos ügyfeleihez hasonlók persze akkor is fogadhatnak maguknak drága jogtanácsosokat. Jelenleg a legtöbb munkáját gyanakvó, állandóan elárult gazdagoktól kapta. Tőle származtak a furfangos ügyvédeik által felhasznált információk, amelyeknek köszönhetően kedvezőbb megegyezések születtek a durva válásaikban és elkeseredett üzleti vitáikban. Jómódú ügyfeleinek jelentős része tovább is adta a hírét hasonló férfiaknak és nőknek, akik fárasztóan hasonló problémákkal küszködtek. Ebben a szakmában ez a jutalom, ha az ember jól teljesít, és bár a munka gyakran monoton, azért eléggé jövedelmező is.

A híradó végén nagy nehezen lekászálódott az ágyról, felkapta a vacsorája maradványait a mellette lévő székről, és merev léptekkel kiment a kis konyhába elmosogatni. Az ilyesmit sosem mulasztotta el, a hadseregben szerzett önbecsülés megszokásai a szegénység legmélyén sem sem foszlottak le róla, és egyébként sem pusztán a katonai kiképzésnek köszönhette ezeket. Rendszerető gyerek volt, Ted bácsit utánozta ebben is, akinek rendszeretete (akár a szerszámosládájáról, akár a csónakházáról volt szó) éles ellentétben állt azzal a zűrzavarral, ami meg Strike anyját, Ledát körülvette.

Miután még utoljára elment vécére (ami mindig vizes volt, annyira közel állt a zuhanyhoz) és a mosogató fölött fogat mosott (mert ott kényelmesebben elfért), Strike tíz percen belül már újból az ágyán ült, és a műlábát csatolta le.

A híradó végén most a másnapi időjárás-jelentés következett: fagypont alatti hőmérséklet és köd. Strike hintőport dörzsölt az amputált lába csonkjába; ma este nem fájt annyira, mint néhány hónappal azelőtt. A mai kiadós angol reggeli meg az esti curry dacára sikerült leadnia valamicskét a súlyából, amióta megint tudott magának főzni, ettől pedig a lábára is kisebb teher nehezedett.

A tévére mutatott a távirányítóval, és a kacagó szőke nő meg az ő mosópora is eltűntek a sötétségben. Strike ügyetlenül befészkelődött a takaró alá.

Persze, ha Owen Quine tényleg azon az írómenedékhelyen rejtőzik, elég könnyű lesz visszahozni onnan. Önző seggfejnek tűnt, aki csak úgy elszalad a sötét éjszakába a drágalátos könyvével…

A vállára akasztott nagy táskával elviharzó dühös férfi képe épp oly gyorsan szertefoszlott, ahogy megjelent a szeme előtt. Strike-ot rögtön elnyomta a nagyon is várt, mély és sötét álom. A messze alóla, az alagsori bárból felhallatszó halovány basszuslüktetést csakhamar túlharsogta a recsegő horkolás.