A selyemhernyó

6

6Ó, Szájajár uram, tudjuk, önnél jó helyen van minden.

WILLIAM CONGREVE:

Szerelemért szerelmet

Az Exmouth Market sétálóutcáján még mindig jeges ködpamacsok tapadtak a házakra, amikor Strike befordult az utcába másnap reggel, tíz perccel kilenc előtt. Nem is úgy nézett ki ez a hely, mintha Londonban lenne: a sok kis terasz a kávézók előtt, a pasztellszínekben pompázó homlokzatok, meg a bazilikára emlékeztető templom aranyszín-kékje és téglafalai – a Legszentebb Megváltónk temploma, ami most füstszerű kipárolgásba burkolózott. Hűvös köd, régi furcsaságokkal telezsúfolt boltocskák, asztalok és székek a járdaszegélyen: ha ehhez hozzájött volna még a sós víz illata meg a sirályok gyászos rikácsolása, Strike akár gondolhatta volna azt is, hogy otthon van megint Cornwallban, ahol gyerekkorának legstabilabb periódusait töltötte.

Egy pékség melletti jellegtelen ajtó oldalában kis felirat hirdette, hogy itt található a Crossfire Könyvkiadó irodája. Strike pontban kilenc órakor nyomta meg a kapucsengőt, és be is jutott a meredek, fehérre meszelt falú lépcsőházba. Némi nehézség árán, na meg a korlát gyakori használatával sikerült felkapaszkodnia a lépcsőn.

A legfelső emeleten egy vékony, divatosan öltözött, harminc körüli, szemüveges férfi fogadta. Hullámos haja a válláig ért, farmert, mellényt és kasmírmintás inget viselt, a mandzsettánál épp csak egy leheletnyi fodorral.

– Heló – köszöntötte a fiatalember. – Christian Fisher vagyok. Maga, ugye, Cameron?

– Cormoran – javította ki Strike automatikusan. – De…

Azt akarta mondani, hogy de hallgat a Cameronra is (az évek során ezt a sablonválaszt alakította ki a gyakori tévesztésre), ám Christian Fisher rögtön kapcsolt: – Cormoran! Az a cornwalli óriás!

– Így van – felelte Strike meglepetten.

– Tavaly kiadtunk egy gyerekkönyvet angol népmesékkel – folytatta Fisher, és közben a fehér kétszárnyú ajtót kitárva bevezette Strike-ot egy zsúfolt, egybenyitott helyiségbe. A falakat poszterek és számtalan rendetlen könyvespolc borította. Egy sötét hajú, ápolatlannak tűnő fiatal nő kíváncsian felpillantott Strike-ra, ahogy elsétált mellette.

– Kávét? Teát? – kérdezte Fisher, és a saját irodája felé indult. Ez egy kis helyiség volt a közös térből leválasztva. Az ablakból kellemes rálátás nyílt az álmos, ködös utcára lent. – Megkérhetem Jade-et, hogy ugorjon ki és hozzon nekünk. – Strike köszönettel elhárította. Az igazat mondta, vagyis hogy épp most kávézott, de azért elgondolkodott, vajon Fisher miért igyekszik hosszabb találkozóra berendezkedni, mint azt a körülmények megkívánták volna. – Akkor csak egy lattét hozz, légy szíves, Jade! – szólt ki az ajtóból.

– Foglaljon helyet! – fordult vissza Strike-hoz, és keresgélni kezdett a falakat beborító könyvespolcokon. – Nem a Szent Mihály-hegyen élt véletlenül ez a Cormoran nevű óriás?

– De – bólintott Strike. – És elvileg Jankó ölte meg. Aki az égig érő paszulyról híresült el.

– Itt van valahol – mormogta Fisher még mindig a polcokat pásztázva. – A Brit-szigetek népmeséi. Van gyereke?

– Nincsen – felelte Strike.

– Ó – állt meg Fisher. – Hát, akkor nem is bajlódom vele.

És széles vigyorral leült Strike-kal szemben.

– Szóval, megkérdezhetem, ki fogadta fel? Vagy legalább találgathatok?

– Csak nyugodtan – válaszolta Strike, aki elvből nem mondott nemet soha a spekulációra.

– Vagy Daniel Chard, vagy Michael Fancourt – vágta ki Fisher. – Eltaláltam?

A szemüvege lencséitől kisebbnek, gombszerűbbnek tűnt a szeme. Bár jelét nem adta, Strike megdöbbent kissé. Michael Fancourt egy igen híres író, aki nemrégiben egy nagyobb irodalmi díjat is megnyert. De pontosan miért is érdekelné őt, hogy Quine eltűnt?

– Sajnos nem – felelte. – Quine felesége, Leonora.

Fisher szinte komikus módon elképedt ettől.

– A felesége? – ismételte kifejezéstelenül. – Az a szürkeegér-nő, aki úgy néz ki, mint Rose West? De hát éppen ő minek fogad fel magánnyomozót?

– Eltűnt a férje. Már tizenegy napja nem hallott felőle.

– Quine eltűnt? De… de akkor…

Strike már látta, hogy Fisher egy egészen más beszélgetésre számított, amit nagyon lelkesen várt is.

– De miért küldte hozzám?

– Azt hiszi, maga talán tudja, hol van Quine.

– Honnan a francból tudnám? – kérdezett vissza Fisher, láthatóan őszinte értetlenséggel. – Nem vagyunk puszipajtások.

– Mrs. Quine azt mondja, hallotta, hogy maga egy íróknak kialakított menedékhelyről mesélt a férjének, egy bizonyos partin…

– Ó! – értette meg Fisher. – A Bigley Hallról, persze. De hát Owen ott biztos nem lehet! – Amikor nevetett, szemüveges Puckká változott: ravaszság vegyült a vidámságába. – Akkor se engednék be oda Owen Quine-t, ha kétszer annyit fizet. Született szarkeverő az az ember. És az egyik nő, aki viszi azt a helyet, különösen utálja. Quine nagyon ronda recenziót írt az első regényéről, és azt sosem bocsátotta meg neki.

– Azért megadná a számukat? – kérdezte Strike.

– Ebben van benne… – húzta elő a mobilját Fisher a farmerja farzsebéből. – Fel is hívom…

És már hívta is. Letette a telefont kettőjük közé, az asztalra, és hogy Strike is hallja a beszélgetést, kihangosította.

Egy egész percig kicsöngött, aztán egy ziháló női hang jelentkezett: – Bigley Hall!

– Hahó, te vagy az, Shannon? Itt Chris Fisher a Crossfire-ból!

– Ó, heló, Chris, mi a helyzet?

Kinyílt Fisher irodájának ajtaja, és a kinti igénytelen, sötét hajú lány lépett be, majd szó nélkül letett a férfi elé egy lattét. Aztán kiment.

– Azért hívtalak, Shan – folytatta Fisher, amint becsukódott az ajtó –, hogy megkérdezzem, nincs-e ott nálatok Owen Quine. Nem járt arra, vagy igen?

– Quine?

Még ebből a távoli, fémes szótagból is mintha az utálat visszhangzott volna gúnyosan a könyvekkel telirakott helyiségben.

– Aha, nem járt arra?

– Már vagy egy éve nem, vagy több is. Miért? Ugye nem akar idejönni? Mert annyit mondhatok, hogy kurvára nem látjuk szívesen!

– Semmi baj, Shan, szerintem csak a felesége értett félre valamit. Majd beszélünk!

Fisher megszakította a hívást, miközben a nő búcsúzkodott, és rögtön fordult is vissza Strike-hoz.

– Látja? – kezdte. – Mondtam. Ha akarna, sem mehetne Bigley Hallba.

– És ezt nem tudta volna elmondani a feleségének is, amikor felhívta telefonon?

– Ja, hogy ezért hívogatott! – szakadt ki Fisherből, mint aki már kezdi érteni a dolgot. – Azt hittem, Owen vette rá, hogy hívjon.

– Miért venné rá a feleségét, hogy hívja fel magát?

– Jaj, ugyan már! – vigyorodott el Fisher, és amikor Strike nem vigyorgott rá válaszul, rövid nevetés után folytatta: – Hát a Bombyx mori miatt! Gondoltam, teljesen jellemző lenne Quine-ra a feleségével felhívatni és kikérdeztetni.

– Bombyx mori… – ismételte Strike. Igyekezett olyan hangot használni, ami sem kérdőnek, sem túl értetlennek nem tűnik.

– Aha, azt hittem, Quine azért zaklat, hogy hátha lehet még esélye, hogy kiadom. Az ilyesmi teljesen rá vallana, hogy a feleségével hívasson fel. De ha most még bárki bevállalja a Bombyx morit, az biztosan nem én leszek. Kis kiadó vagyunk. Nem engedhetjük meg magunknak a pereskedést.

Strike stratégiát váltott. Belátta, hogy semmi haszna nem származik abból, ha úgy tesz, mintha többet tudna.

– A Bombyx mori Quine legújabb regénye?

– Aha – felelte Fisher, belekortyolt a műanyag poharas lattéjába, és folytatta a gondolatmenetet. – Szóval akkor eltűnt, mi? Azt hittem, inkább hátradől és figyeli a műsort. Azt gondoltam volna, ez lenne épp a lényege. Vagy inába szállt a bátorsága? Az nem vallana rá.

– Mennyi ideje dolgozik Quine-nal? – tette fel a kérdést Strike.

Fisher hitetlenkedő arccal nézett rá.

– Sosem dolgoztam Quine-nal! – felelte.

– Azt hittem…

– A legutóbbi három könyvét a Roper Chardnál csinálta, vagy lehet, hogy a legutóbbi négyet? Nem, nem, az történt, hogy találkoztam Liz Tassellel, az ügynökével egy partin néhány hónapja, és bizalmasan elárulta… ivott már egy kicsit… hogy nem tudja, meddig viselik még el a Roper Chardnál, én meg mondtam, hogy örömmel elolvasnám a következő könyvét. Quine most már az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriában van, csinálhattunk volna valami jó kis szokatlan marketingkampányt. Mindenesetre – folytatta Fisher –, ott volt a Hobart vétke. Az egy jó könyv volt. Gondoltam, talán van még benne valamennyi.

– És akkor elküldte önnek a Bombyx morit? – tapogatózott Strike, és némán elátkozta magát, hogy nem kérdezte ki alaposabban Leonora Quine-t előző nap. Ez az eredménye, ha az ember úgy vállal el új ügyfelet, hogy több is, mint félig halott a kimerültségtől. Strike ahhoz volt szokva, hogy egy ilyen beszélgetésen mindig többet tud a partnerénél, és most furán védtelennek érezte magát.

– Aha, két héttel ezelőtt, pénteken, átküldött egy példányt biciklis futárral – bólogatott Fisher, ravasz vigyorral. – Szegény Liz, élete legnagyobb tévedése…

– Miért?

– Mert nyilván nem olvasta el rendesen, vagy nem a végéig. Kábé két órával azután, hogy megjött, hagyott a hangpostán egy ilyen teljesen kétségbeesett üzenetet: „Chris, tévedés történt, rossz kéziratot küldtem. Legyen szíves, ne olvassa el, csak küldje rögtön vissza, bent leszek az irodában, átveszem!” Ilyennek még életemben nem hallottam Liz Tasselt! Rendesen szörnyen félelmetes egy nő. Felnőtt férfiak is csak meghúzzák magukat előtte.

– És visszaküldte?

– Nyilván nem! – vágta rá Fisher. – Majdnem egész szombaton azt olvastam.

– És? – ösztökélte Strike.

– Senki nem mondta magának?

– Mit mond…

– Hát hogy mi van benne – felelte Fisher. – Hogy mit csinált Quine.

– És mit csinált?

Fisher arcáról lehervadt a mosoly. Letette a kávéját.

– London legjobb ügyvédei szóltak rám – válaszolta –, hogy ne áruljam el.

– Ki fizeti az ügyvédeket? – érdeklődött Strike. Amikor nem kapott választ, tovább kérdezett: – Csak Chard és Fancourt, vagy még más is?

– Csak Chard – bökte ki Fisher, belesétálva a csapdába. – Bár Owen helyében én Fancourt miatt jobban aggódnék. Az aztán igazi mocskos disznó tud lenni. Sose felejt. De ezt nem tőlem hallotta! – tette hozzá gyorsan.

– És ez a Chard, akit emleget, ez…? – tapogatózott tovább a félhomályban Strike.

– Daniel Chard, a Roper Chard vezérigazgatója – vágta rá Fisher egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Én nem is értem, Owen hogy gondolhatta, hogy megússza, ha azt baszogatja, aki a kiadóját vezeti, de hát ez Owen, ő ilyen. Nála éktelenebbül arrogáns, álomvilágba süllyedtebb marhát én még nem láttam! Gondolom, azt hitte, nyugodtan ábrázolhatja Chardot… – Fisher itt kényelmetlen vihogással elhallgatott. – Én meg önveszélyes vagyok! Csak annyit mondok, meglep, hogy akár Owen képes lehetett azt hinni, hogy ezt megúszhatja. Talán berezelt, amikor rájött, hogy mindenki pontosan tudja, mire célozgat, és akkor ezért lépett le.

– Szóval becsületsértő a könyv, igaz? – összegezte Strike.

– A fikcióban ez azért nem ilyen egyértelmű, nem? – terelt Fisher. – Ha olyan groteszk módon írja meg az igazat… nem mintha azt állítanám, hogy igaz – iparkodott hozzátenni –, mármint amit ír. Szó szerint nem is lehet igaz. De mindenki felismerhető benne. Jó néhány embernek nagyon okosan ment neki… kicsit olyan igazából, mint Fancourt korai dolgai. Rengeteg vér, meg misztikus szimbolizmus… helyenként nem igazán egyértelmű, mire is utal, de az ember kíváncsi, tudni akarja, mi van a zsákban, mi van a tűzben…

– Hogy mi van a…?

– Mindegy… részek a könyvből. De Leonora nem mondott erről semmit magának?

– Nem – jelentette ki Strike.

– Hát ez bizarr – felelte Christian Fisher. – Pedig biztos, hogy tudja. Azt gondoltam volna, Quine olyan író, aki minden étkezésnél kiselőadást tart a családnak.

– És miért gondolta, hogy Chard vagy Fancourt magánnyomozót fogadna, amíg nem tudta, hogy Quine eltűnt?

Fisher csak megvonta a vállát.

– Nem tudom. Azt hittem, talán valamelyikük azt próbálja kideríteni, mit tervez a könyvvel, hogy megállíthassák, vagy figyelmeztethessék az új kiadóját, hogy perelni fognak. Vagy hogy megpróbálnak róla is előásni valamit… tüzet tűzzel.

– Ezért akart olyan nagyon találkozni velem? – érdeklődött Strike. – Tud valami terhelőt Quine-ról?

– Dehogy! – nevetett Fisher. – Csak kíváncsi vagyok. Tudni szerettem volna, mi folyik itt.

Az órájára pillantott, megfordított egy könyvborítót maga előtt az asztalon, és hátrébb tolta kicsit a székét. Strike megértette a célzást.

– Köszönöm, hogy szánt rám időt – mondta felállva. – Ha esetleg jelentkezne önnél Owen Quine, megteszi, hogy szól nekem?

Átadott Fishernek egy névjegyet. Az fintorogva nézett le rá, ahogy kilépett az asztal mögül kikísérni Strike-ot.

– Cormoran Strike… Strike… ismerhetem ezt a nevet valahonnan, ugye…?

Ekkor esett le neki. Hirtelen ismét felgyorsultak a mozdulatai, mintha elemet cseréltek volna benne.

– A kurva életbe, maga az a Lula Landry-s pasas!

Strike tudta, hogy most nyugodtan visszaülhetne, kérhetne egy lattét, és Fisher vagy még egy óráig csak rá figyelne. Ehelyett azonban barátságosan, de határozottan kimentette magát, és néhány perc múlva már ki is lépett a hideg, ködös utcára.