A selyemhernyó

7

7Esküszöm én, sosem olvastam ehhez hasonlót.

BEN JONSON:

Ki-ki a maga természete szerint

Leonora Quine nyugtalannak tűnt, amikor Strike közölte vele telefonon, hogy a férje még sincs az írómenedékházban.

– Hát akkor meg hol van? – kérdezte, talán inkább saját magától, mint a nyomozótól.

– Általában hová megy, amikor így eltűnik otthonról? – érdeklődött Strike.

– Szállodákba – felelte az asszony. – Egyszer meg valami nőhöz ment, de azzal most már nincsen jóban. Orlando! – csattant fel hirtelen, de nem a kagylóba. – Tedd azt le, az az enyém! Mondom, az enyém! Tessék? – tért aztán vissza a beszélgetéshez, túl hangosan is.

– Nem mondtam semmit. Szeretné, ha tovább keresném a férjét?

– Hát persze hogy szeretném, különben mégis, hogy a fenébe találnám meg? Nem hagyhatom itt Orlandót. Kérdezze meg Liz Tasselt, hol van. Ő már volt, hogy megtalálta. A Hiltonban – tette aztán hozzá váratlanul. – Egyszer a Hiltonba ment.

– Melyik Hiltonba?

– Nem t’om, kérdezze Lizt. Miatta rohant el, hát rohadtul az a dolga, hogy segítsen visszahozni. De nekem nem veszi fel a telefont. Orlando, tedd már le!

– Nem jut eszébe senki más, akit…?

– Nem, akkor már megkérdeztem volna őket, a francba! – vágott közbe Leonora. – Maga a nyomozó, találja meg! Orlando!

– Mrs. Quine, azzal is…

– Szólítson Leonorának!

– Leonora, azzal a lehetőséggel is számolnunk kell, hogy a férje esetleg kárt tett magában. Hamarabb megtalálhatnánk – folytatta Strike immár emeltebb hangon, hogy túlharsogja a vonal túlsó végén a háztartás hangjait –, ha bevonnánk a rendőrséget is.

– Azt nem akarom. Amikor egy hétig oda volt, felhívtam őket, aztán kiderült, hogy ennél a nőnél volt, és nem örültek. Dühös lenne, ha most megint ez történne. Mindegy, Owen nem tenne… Orlando, hányszor mondtam, hogy hagyjad azt?

– A rendőrség több helyre juttathatná el a képét, és…

– Én csak azt szeretném, ha szép csendben előkerülne. Hát miért nem jön már haza? – kérdezte bosszúsan.

– Olvasta ön a férje új könyvét? – váltott témát Strike.

– Nem. Mindig megvárom, amíg befejezi, és rendesen van borítója meg minden.

– És mondott önnek bármit is róla?

– Nem, nem szeret beszélni arról, amit ír, amíg… Orlando, tedd már le!

Strike nem tudta biztosan, Leonora szándékosan vagy véletlenül tette le a telefont.

Már felszállt a kora reggeli köd. Az irodája ablakát esőcseppek pettyezték. Rövidesen érkezik egy ügyfele, újabb válófélben lévő nő, aki azt szerette volna tudni, ez az ő hamarosan exszé váló férje nem próbál-e eltitkolni valamit a közös vagyonból.

– Robin – lépett ki Strike a kinti irodába –, ki tudna nekem nyomtatni egy képet Owen Quine-ról, már ha talál egyet az interneten? És hívja fel, kérem, az ügynökét, Elizabeth Tasselt, és kérdezze meg, hajlandó lenne-e néhány gyors kérdést megválaszolni!

Már fordult volna vissza az irodájába, amikor még valami eszébe jutott.

– És utána tudna nézni annak a kifejezésnek, hogy „bombyx mori”, hogy az mit jelent?

– Persze, hogy írják?

– Az isten tudja – felelte Strike.

A rövidesen elváló asszony pontosan érkezett, pontban 11:30-kor. Gyanúsan fiatalos kinézetű negyvenes nő volt, és olyan borzongató báj, kesernyés parfümillat áradt belőle, hogy attól Robin mindig szűkebbnek érezte a helyiséget. Strike bevonult vele az irodájába, és Robin két órán keresztül csak a beszélgetés finom emelkedését-halkulását hallotta az eső folyamatos dobolásán meg a saját, billentyűzeten kopogó ujjai hangján felül. Nyugodt, békés hangok. Robin már megszokta, hogy Strike irodájából hirtelen sírás, jajgatás, akár kiabálás is felharsanhat. A hirtelen csend volt mindig a legvészjóslóbb, mint amikor egy férfi ügyfél szó szerint elájult (és mint később megtudták, kisebb szívrohamot kapott) a feleségét meg annak szeretőjét ábrázoló fénykép láttán, amit Strike teleobjektívvel készített.

Amikor Strike meg az ügyfél végre kiléptek az ajtón, és a nő alaposan elköszönt a nyomozótól, Robin átnyújtott a főnökének egy jókora képet Owen Quine-ról. A Bathi Irodalmi Fesztivál weboldalán találta.

– Jézus isten! – tört ki Strike-ból a kép láttán.

Owen Quine nagydarab, sápadt, pocakos, nagyjából hatvan év körüli férfi volt zilált sárgás-ősz hajjal, és Van Dyke-ra emlékeztető hegyes szakállal. A két szeme, úgy tűnt, különböző színű, és ettől a nézése is valami furcsa intenzitást nyert. A fotóhoz valami malaclopóhoz hasonlító köpönyegbe burkolózott, a fején tollakkal ékesített puhakalap.

– Nem gondolná az ember, hogy sokáig tud bujkálni – jegyezte meg Strike. – Csinálna ebből néhány másolatot, Robin? Lehet, hogy körbe kell mutogatnunk pár szállodában. A felesége úgy emlékszik, egyszer valamelyik Hiltonba ment, de azt már nem tudja, melyikbe, szóval akár el is kezdhetné körbetelefonálni őket, nincs-e ott valamelyikben. Nem hinném, hogy a saját nevén jelentkezne be, de megpróbálhatja leírni nekik, hogy néz ki… Jutott valamire Elizabeth Tassellel?

– Igen – felelte Robin. – Akár hiszi, akár nem, épp hívni akartam, amikor felhívott ő.

– Idetelefonált? De miért?

– Christian Fishertől hallotta, hogy maga járt nála.

– És?

– Ma délután megbeszélései vannak, de szeretne magával találkozni holnap tizenegykor, az irodájában.

– Nocsak, tényleg? – nézett nagyot vidáman Strike. – Ez egyre érdekesebb. Megkérdezte tőle, nem tudja-e, hol van Quine?

– Igen, azt felelte, halvány fogalma sincsen, de ahhoz ragaszkodik, hogy magával találkozzon. Igen határozott nő. Mint valami iskola igazgatónője. És a bombyx mori – tette még hozzá a legvégén – a selyemhernyó latin neve.

– A selyemhernyóé?

– Aha, és most figyeljen! Én valahogy mindig azt hittem, ezek olyanok, mint a pókok, szövögetik a fonalukat, de tudja, hogy gyűjtik be tőlük a selymet?

– Nem mondhatnám.

– Megfőzik őket! – folytatta Robin. – Élve megfőzik őket, hogy ne károsítsák a gubót azzal, hogy kikelnek belőle. Mert a gubójuk, az a selyem. De azért ez nem valami szép dolog, nem? És miért érdekli a selyemhernyó?

– Azt akartam tudni, Owen Quine vajon miért adta a Bombyx mori címet az új regényének – felelte Strike. – De nem mondhatnám, hogy most jobban értem.

Strike az egyik megfigyelési ügyéhez kapcsolódó unalmas papírmunkával töltötte a délutánt, és közben reménykedett, hogy megjavul kicsit az idő. Mindenképp el kellett mennie otthonról, mert már gyakorlatilag semmi ehető nem volt a tetőtéri lakásban. Folytatta a munkát az után is, hogy Robin hazament, de az ablakon doboló eső csak egyre jobban zuhogott. Végül aztán felhúzta a nagykabátját, és ebben a felhőszakadásban is elindult lefelé a vizes, sötét Charing Cross Roadon, hogy bevásároljon a legközelebbi szupermarketben. Mostanában túl sokszor rendelt ételt.

Később, már alaposan megrakott nejlonszatyrokkal a kezében visszafelé sétálva hirtelen ötlettel betért egy épp záró antikváriumba. A pult mögött ülő pasas nem volt biztos benne, megvan-e nekik a Hobart vétke, Owen Quine első és állítólag legjobb regénye, végül sok-sok értelmetlen motyogás és a számítógép egyáltalán nem meggyőző használata után csak a Balzac testvérek című kötetet tudta előkeresni a szerzőtől. Strike már fáradt volt, elázott, és éhes is; kifizetett két fontot a viharvert keménytáblás könyvért, aztán hazavitte a tetőtérbe.

Miután elpakolta a bevásárlást és főzött magának tésztát, leheveredett az ágyán. Az éjszaka sűrű, sötét hideggel nyomakodott oda az ablakába. Nekiállt az eltűnt író könyvének.

A stílusa választékos, sőt egyenesen túldíszített; a történet gótikus, szürreális. Két testvér, név szerint Varikokele és Vas ülnek bezárva egy boltíves mennyezetű helyiségben, a bátyjuk holtteste pedig lassan oszladozik a sarokban. Az irodalomról, a hűségről és Balzacról, a francia íróról szóló részeg beszélgetéseik közepette megpróbálják együtt megírni már bomló bátyjuk élettörténetét. Varikokele folyton sajgó heréit tapogatja. Strike ezt ügyetlen metaforának gondolta az író elakadására. Úgy tűnt, a munka nagy része Vasra marad.

Ötven oldal után Strike-ból kitört egy „nyald már ki a seggem”, félredobta a könyvet, és nekikezdett a lefekvés hosszadalmas folyamatának.

De most elkerülte az előző esti mély, boldog alvás. A padlásszoba ablakát csak verte, verte az eső, és ez zavarta a nyugalmát. Egész éjjel zavaros, katasztrofikus álmok gyötörték. Valami másnapossághoz hasonló, kényelmetlen érzés kapaszkodott rá, amikor reggel felébredt. Az ablakán még mindig dobolt az eső, és a tévét bekapcsolva arról értesült, hogy Cornwallban nagy áradások vannak: akadt, aki bennragadt a kocsijában, másoknak el kellett hagyniuk az otthonukat, és most ideiglenes szállásokon voltak összezsúfolódva.

Strike felkapta a mobilját, és felhívta a számot, amelyet legalább olyan jól ismert, mint a saját tükörképét – ami egész életében a biztonságot, állandóságot jelentette neki.

– Haló! – vette fel a nagynénje.

– Cormoran vagyok. Jól vagytok, Joan? Csak most látom a híreket.

– Ó, most éppen minden rendben, drágám, a parton feljebb, ott van igazán a baj – nyugtatta meg Joan néni. – Azért mondjuk, esik, nagy vihar lesz, de olyasmi nem, mint St. Austellben. Mi is a hírekben nézzük. De te hogy vagy, Corm? Már mióta nem beszéltünk! Épp mondtuk is Teddel tegnap este, nem is hallunk felőled már, azt akartuk kérdezni, miért nem jössz le karácsonyra, ha már így megint magad maradtál? Na, mit szólsz?

Strike a mobiltelefonnal a kezében nem tudott sem felöltözni, sem felcsatolni a műlábát. A néni fél óráig beszélt folyamatosan, megállíthatatlanul dőltek belőle a helyi apróságok, aztán néha hirtelen belelendülve olyan személyes kérdéseket lőtt felé, amelyeket Strike szeretett volna inkább kimondatlanul hagyni. Végül aztán, miután egy utolsó, nagy lendülettel kikérdezte a szerelmi életéről, az adósságairól, meg a levágott lábáról, elengedte.

Későn ért le az irodába, fáradt volt és ingerlékeny. Sötét öltönyt és nyakkendőt viselt. Robin el is gondolkodott, vajon nem a válófélben lévő barna nővel megy-e ebédelni az Elizabeth Tassellel való találkozó után.

– Hallotta a híreket?

– Az árvizet Cornwallban? – kérdezte Strike, és bekapcsolta az elektromos vízmelegítőt. Az aznapi első teája kihűlt, annyit locsogott Joan néni.

– Vilmos és Kate eljegyezték egymást! – tájékoztatta Robin.

– Kik?

– Vilmos herceg! – magyarázta meg derülten a lány. – És Kate Middleton.

– Ó! – felelte Strike hűvösen. – Jó nekik.

Ő maga is a jegyben járók soraiba tartozott alig néhány hónappal azelőttig. Azt nem tudta, vajon mi van a volt menyasszonyának újabb eljegyzésével, és nem is tűnődött örömmel rajta, mikor lesz annak is vége. (Persze, amúgy sem úgy lenne vége, mint az övéknek, hogy a lány összekarmolja a vőlegénye arcát, elmondja, hogy árulta el – inkább egy olyan esküvővel, amit ő sosem tudott volna neki megadni. Olyasfajtával, amilyen nyilván Vilmosnak és Kate-nek is lesz hamarosan.)

Robin csak akkor ítélte úgy, hogy meg lehet törni a rosszkedvű hallgatást, amikor Strike már megitta a teája felét.

– Lucy hívta, pont, mielőtt lejött, hogy emlékeztesse a születésnapi vacsorájára szombat este, és kérdezte, visz-e magával valakit.

Strike-nak ettől még néhány fokkal rosszabb kedve lett. El is feledkezett erről a vacsoráról a húgáéknál.

– Értem – felelte tömören.

– Szombaton van a születésnapja? – érdeklődött Robin.

– Nem.

– Mikor van?

Strike sóhajtott egyet. Nem akart tortát, üdvözlőlapot vagy ajándékot, de a lány olyan várakozó arccal nézett rá.

– Kedden – bökte ki.

– 23-án?

– Aha.

Rövid szünet után aztán eszébe jutott, hogy talán neki is meg kellene kérdeznie.

– És a magáé? – Nyugtalanította valami abban, ahogy a lány nem felelt rögtön. – Jézusom, ugye nem ma?

Robin erre elnevette magát.

– Dehogy, már elmúlt. Október 9-én. De semmi baj, szombatra esett – tette hozzá, még mindig mosolyogva Strike búval bélelt arcán. – Nem ültem itt egész nap és vártam a virágot.

A főnöke erre már visszavigyorgott. Mivel úgy érezte, valamit azért mondania kellene, ha már elmulasztotta a lány születésnapját, de még eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mikor van.

– Jó is, hogy még nem tűzték ki az esküvőt Matthew-val – szólalt meg. – Legalább nem fog ütközni ezzel a királyi lagzival.

– Ó – pirult el Robin. – De, már van időpont.

– Tényleg?

– Igen – bólintott. – Ja… január 8-a. Itt is van a meghívója. – És gyorsan lehajolt a táskájához (pedig még meg sem beszélte Matthew-val, hogy meghívja Strike-ot; de most már késő). – Tessék!

– Január 8-a? – ismételte Strike, ahogy átvette tőle az ezüstszínű borítékot. – Az csak… hogy is… hét hétre van!

– Igen – felelte Robin.

Furcsa kis szünet következett. Strike hirtelen nem is tudta, mit akart még megkérdezni a lánytól. Aztán eszébe jutott, és közben lazán a tenyeréhez csapkodta az ezüst borítékot.

– Mi a helyzet a Hiltonokkal?

– Beszéltem néhánnyal. Quine egyikben sincs a saját nevén, és a leírás sem volt ismerős senkinek. De, mondjuk, rengeteg Hilton van, úgyhogy még haladok tovább a listán. Na, és mi lesz a következő, ha végzett Elizabeth Tasselnél? – tette hozzá mintegy mellékesen.

– Úgy teszek, mintha lakást akarnék venni Mayfairben. Úgy tűnik, valakinek a férje igyekszik pénzzé tenni a dolgokat, és kimenekíteni az országból, mielőtt a felesége ügyvédei megakadályozhatnák. Na – fejezte be, és az esküvői meghívót felbontatlanul a nagykabátja zsebébe süllyesztette –, akkor jobb is, ha megyek. Meg kell keresnem egy rossz írót.