A selyemhernyó

8-1

8Elvevém a könyvet, s az öreg azzal eltűnt.

JOHN LYLY:

Endymion, avagy a holdbéli ember

Strike-nak az jutott eszébe a metrón állva arra az egy megállóra Elizabeth Tassel irodájáig (az ilyen rövidebb utazások alkalmával sosem tudta teljesen elengedni magát, mert mindig igyekezett minél kevesebb súlyt helyezni a műlábára, és félt, hogy elesik), hogy Robin nem tett szemrehányást neki, amiért elvállalta a Quine-ügyet. Nem mintha az ő dolga lenne, persze, hogy ítélkezzen a főnöke döntése felett, de azért mégis sokkal jövedelmezőbb állásokat utasított el, hogy Strike-kal maradhasson, és nem is lett volna ésszerűtlen, ha elvárja, hogy amint Strike kifizeti az adósságait, legalábbis megemeli a fizetését. Az, hogy nem kritizálta, sőt még a rosszalló hallgatástól is tartózkodott, szokatlan volt benne. Ő volt az egyetlen nő Strike életében, aki, úgy látszik, nem kívánja jobbá tenni vagy igazgatni az életét. Tapasztalatai szerint a nők gyakran elvárták, hogy az ember megértse: az, hogy mennyire megveszekedetten próbálják megváltoztatni, csak azt jelzi, mennyire szeretik.

Szóval akkor hét hét múlva férjhez megy. Még hét hét, és onnantól a neve Mrs. Matthew… de ha hallotta is valaha a vőlegénye családnevét, most biztosan nem tudta felidézni.

A Goodge Street-i megállóban, a liftre várva Strike hirtelen bolond késztetést érzett, hogy felhívja a válófélben lévő barna ügyfelét (a nő eléggé egyértelműen az értésére adta, hogy örömmel venné a dolgok ilyen alakulását) annak reményében, hogy alaposan elintézi este a fantáziájában megjelenő óriási, puha, nehéz parfümillatú ágyában, valahol Knightsbridge-ben. De amilyen gyorsan felmerült az ötlet, olyan gyorsan el is hessegette. Egy ilyen lépés őrültség volna; még rosszabb, mint elvállalni egy eltűnt író esetét, amiért nem valószínű, hogy valaha ki is fizetik…

És mégis, miért is vesztegeti az idejét Owen Quine-ra? – tette fel magának a kérdést, ahogy lehajtott fejjel ment a szúrós esőben. Mert kíváncsi vagyok, felelt némán néhány pillanatnyi gondolkodás után, és talán még valami más, megfoghatatlan okból is. a*****e Streetre befordulva már hunyorognia kellett a zuhogó esőben, úgy koncentrált, nehogy a csúszós járdán elveszítse az egyensúlyát. Arra gondolt, hogy lassan kiég, jómódú ügyfelei révén annyiféle kapzsisággal, bosszúszomjjal találkozik. Rég volt, hogy legutóbb eltűnt személy után nyomozott. Nagy megelégedéssel töltené el, ha vissza tudná hozni a szökevény Quine-t a családjának.

Elizabeth Tassel irodalmi ügynöksége egy sötét téglából épült, régi istállósorból átalakított utcácskában volt, amit főleg lakóházak foglaltak el. Meglepő, hogy ilyen csendes kis zsákutcák is nyílnak a forgalmas Gower Streetről. Strike megnyomta a csengőt a visszafogott réztáblácska mellett. Halk kattanó hang hallatszott, és egy kigombolt nyakú inget viselő, sápadt fiatalember már nyitotta is az ajtót. Mögötte vörös szőnyeges lépcső látszott.

– Ön a magánnyomozó? – kérdezte, és mintha a hangjába egyaránt vegyült volna zaklatottság és izgalom is. Strike belépett, és a fiatalember nyomában felment a lépcsőn egy mahagóniajtóhoz, miközben a kabátjáról csöpögött a víz a foszladozó szőnyegre. Az ajtó egy jókora irodába vezetett, ami valaha talán két külön helyiség lehetett: egy előszoba meg egy nappali.

A lakás ódon eleganciája láthatóan megkopott, kifakult az évek során. Az ablakokon ködös bevonatot képezett a pára, a levegőben állott cigarettafüst érződött. A helyiséget számtalan telis-tele zsúfolt könyvespolc szegélyezte, a leharcolt tapéta pedig szinte sehol sem látszott ki, annyi bekeretezett írókarikatúra, szatirikus rajz lógott a falon. Egy ütött-kopott szőnyeg két oldalán két nagy, nehéz íróasztal álldogált, bár egyiknél sem ült senki.

– Szabad a kabátját? – érdeklődött a fiatalember, mire egy soványka, ijedt kinézetű lány ugrott fel az egyik íróasztal alól. Az egyik kezében foltos szivacsot szorongatott.

– Nem tudom kiszedni, Ralph! – suttogta kétségbeesetten a fiatalembernek.

– Rohadt dög – mormogta Ralph ingerülten. – Elizabeth vénséges vén kutyája odahányt Sally asztala alá – avatta be Strike-ot is halkan, miközben elvette tőle az elázott nagykabátot, és az ajtó mellett egy viktoriánus fogasra akasztotta. – Szólok neki, hogy itt van. Te meg csak sikáld tovább! – tanácsolta a kollégájának, majd egy másik mahagóniajtóhoz ment, és résnyire kinyitotta. – Itt van Mr. Strike, Liz.

Hangos ugatás hallatszott, majd azon nyomban mély, hörgő köhögés, amit akár egy öreg szénbányász tüdeje is kiadhatott volna magából.

– Hozza be! – mondta egy rekedt hang.

Kinyílt az ügynök dolgozószobájának ajtaja. Ralph tűnt fel mögötte, egy idős, bár még nyilvánvalóan energikus dobermann nyakörvét fogta erősen, és egy magas, nagydarab, hatvan körüli nő határozott, leplezetlenül átlagos vonásokkal. Mértani tökéletességű acélszürke bubifrizurája, a kemény szabású, fekete kosztüm meg a vékony, karmazsinvörösre rúzsozott ajkak bizonyosfajta kisugárzást kölcsönöztek neki. Olyan előkelő hatást keltett, ami a sikeres, idősebb nőkben gyakran fel szokta váltani a szexuális vonzerőt.

– Vigye már ki, Ralph! – mondta épp az ügynök, de sötét olajzöld szemével már Strike-ot vizsgálgatta. Az eső még mindig keményen kopogott az ablakon. – És ne feledje a zacskókat, ma kicsit puhább napja van! Jöjjön be, Mr. Strike!

A fiatalember arcán undorral kirángatta a jókora állatot az irodából. A kutyának olyan feje volt, mintha maga Anubisz kelt volna életre, és ahogy Strike-kal elmentek egymás mellett, hangosan rá is mordult.

– Sally, kávét! – vetette oda az ügynök a rémült arcú lánynak, aki közben megszabadult a szivacstól. Most felugrott, és eltűnt az asztala mögötti ajtóban, de Strike azért remélte, jól megmossa a kezét, mielőtt nekiáll kávét főzni.

Elizabeth Tassel fülledt irodája ugyanolyan volt, mint a külső helyiség, csak még olyanabb. Bűzlött az állott cigarettafüsttől meg a kutyaszagtól. Az állat tweedszövettel borított vacka az asztal alatt kapott helyet; a falakon mindenütt fényképek és bekeretezett nyomatok. Strike felismerte az egyik legnagyobb képet: gazdagon illusztrált gyerekkönyvek viszonylag jól ismert szerzője volt, Pinkelmannak hívták; abban nem volt biztos, vajon él-e még. Tassel szó nélkül jelezte Strike-nak, hogy üljön csak le az íróasztallal szemben (bár ehhez előbb el kellett tennie a székről egy nagy halom papírt meg a Könyves magazin néhány régi számát), majd az asztalon álló dobozkából cigarettát vett elő, és egy onixból készült öngyújtóval meggyújtotta. Mélyet szívott a füstből, aztán rögtön hosszas hörgő, sípoló köhögésben tört ki.

– Nos – kezdte rekedten, amikor alábbhagyott a roham, és leült az asztal mögött álló bőrborítású székébe. – Christian Fishertől úgy hallom, Owen megint az ő híres eltűnős számát adja elő.

– Így van – felelte Strike. – Azon az éjszakán látták utoljára, amikor önnel összeveszett az új könyve kapcsán.

Az ügynök válaszolt volna, de a szavakat azon nyomban elnyelte egy újabb köhögőroham. Szörnyű, szakadozó hangok törtek fel mélyen a mellkasából. Strike némán várta, hogy vége legyen.

– Ronda egy köhögés – jegyezte meg végül, amikor az asszony már újra elnémult, és hihetetlen módon azonnal nagyot szívott a cigarettából.

– Influenza – recsegte. – Nem bírom kiheverni. Mikor kereste meg magát Leonora?

– Tegnapelőtt.

– És megengedheti ezt magának? – hörögte. – Nem gondolnám, hogy maga olyan olcsó, végül is csak maga oldotta meg a Landry-ügyet!

– Mrs. Quine úgy gondolta, hogy ön fog kifizetni – válaszolta Strike.

A nő nyers arca lilássá színeződött, a két sötét szeme pedig, amelyekből már folyt a könny a sok köhögéstől, most összeszűkült.

– Hát, akkor mehet is vissza Leonorához – kezdte, de a mellkasa már megint zihált az elegáns blézer alatt, ahogy igyekezett erővel elfojtani a köhögést –, és megmondhatja neki, hogy egy p-penny-t sem fizetek, hogy visszahozzam ezt a szemetet. Már nem… már nem az ügyfelem. Mondja meg… mondja meg neki…

De itt újra kirobbant belőle a köhögés. Óriási roham volt.

Nyílt az ajtó, és a vékonyka asszisztensnő óvakodott be. Nagy nehezen bírta csak el a súlyos fatálcát a rajta álló csészékkel és kávéskancsóval. Strike fel is állt, és átvette tőle. Az asztalon alig volt egy kis szabad hely, a lány pedig, amikor próbált neki helyet csinálni, idegességében levert egy halomnyi papírt.

A még mindig köhögő ügynök dühös, figyelmeztető gesztusára viszont rémülten kiszaladt a szobából.

– Ha-szontalan… kis… – sipított Elizabeth Tassel hangja.

Strike letette a tálcát az asztalra, és a szőnyegen szerteszét heverő papírokról tudomást sem véve visszaült a helyére. Ismerte az ilyen Tassel-féle, erőszakos embereket. Az ügynök az olyan idősebb nők közé tartozott, akik tudatosan vagy tudattalanul arra építenek, hogy az arra fogékonyakban a sokat követelő, teljhatalmú gyerekkori anyafigurát idézzék fel. Strike-ra az ilyen fenyegető magatartás nem hatott. Először is, bármilyen hibái is voltak az anyjának, mégiscsak fiatal volt és imádta őt; aztán meg valahogy sebezhetőnek is érezte ezt a látszólagos sárkányt. A láncdohányzás, a kifakult fényképek, a régi kutyaalom mind-mind egy szentimentálisabb, nem olyan magabiztos nőre utaltak, mint amilyennek a fiatal alkalmazottai ismerik.

Amikor Tassel végre befejezte a köhögést, Strike odanyújtott neki egy csésze kávét, amit időközben kitöltött.

– Köszönöm – morogta az ügynök mogorván.

– Akkor tehát kirúgta Quine-t? – kérdezte tovább Strike. – És mondta is neki, amikor együtt vacsoráztak?

– Már nem emlékszem – krákogta a nő. – Nagyon gyorsan történtek a dolgok. Owen az étterem kellős közepén felpattant, hogy jobban üvöltözhessen velem, aztán nagy dérrel-dúrral kirohant, és ott hagyta nekem a számlát. Ha érdekli, rengeteg tanú hallotta, mit mondott. Tett róla, hogy szép kis nyilvános jelenet legyen.

Újabb cigarettáért nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy Strike-ot is megkínálja eggyel. Tüzet adott Strike-nak, és folytatta: – És mit mondott magának Christian Fisher?

– Nem sokat – felelte Strike.

– Mindkettőjük érdekében remélem, hogy tényleg így van – vágta rá Tassel.

Strike nem válaszolt, csak szívta a cigarettáját, itta a kávéját; az ügynök meg csak várt, nyilván azt remélte, hogy többet is megtudhat.

– Említette a Bombyx morit? – kérdezte aztán.

Strike bólintott.

– És mit mondott róla?

– Hogy Quine számos valós személyt ábrázolt benne elég felismerhetően.

Feszült szünet következett.

– Remélem, Chard tényleg bepereli. Ezt jelenti az neki, hogy tartsa a pofáját, hm?

– Próbált ön kapcsolatba lépni Quine-nal azóta, hogy ott hagyta önt a… hol is voltak vacsorázni? – kérdezett most Strike.

– A River Caféban – krákogta válaszul a nő. – És nem, nem kerestem. Már úgy sincs mit mondanom neki.

– És ő sem kereste önt?

– Nem.

– Leonora szerint ön azt mondta Quine-nak, ez a legjobb könyve, amit eddig írt, aztán meggondolta magát, és mégsem akarta elvállalni.

– Hogy mi? Egyáltalán nem… nem ezt… nem ezt mon…

Eddig ez volt a legszörnyűbb köhögőrohama. Strike erős késztetést érzett, hogy fogja és kivegye a kezéből a cigarettát, ahogy ott krákogott, recsegett a torka. De végül lecsillapodott. Tassel kapásból felhörpintette a kávéja felét, és ettől, úgy tűnt, valamelyest megkönnyebbült. Immár határozottabb hangon megismételte: – Egyáltalán nem ezt mondtam. Hogy a „legjobb könyve” lenne… Leonorának ezt mondta?

– Ezt. Miért, mit mondott valójában?

– Beteg voltam! – folytatta a nő rekedten, meg sem hallva a kérdést. – Influenzás. Már egy hete dolgozni sem tudtam. Owen betelefonált az irodámba, hogy kész a regénye. Ralph megmondta neki, hogy otthon fekszem, úgyhogy egy futárral átküldte hozzám a kéziratot. Fel kellett kelnem az ágyból, hogy aláírjak a futárnak. És ez abszolút jellemző Owenre. Negyven fokos lázam volt, alig bírtam talpra állni. De ő kész van a könyvével, és elvárja, hogy én azon nyomban elolvassam.

Még egyet kortyolt a kávéból és mondta tovább: – Letettem a kéziratot az asztalra az előszobában, és rögtön vissza is feküdtem. Owen meg elkezdett gyakorlatilag óránként rám telefonálgatni, hogy mi a véleményem. Egész szerdán és csütörtökön sem hagyott békén… Harminc éve vagyok a szakmában, és sosem hallottam ilyet – krákogta. – És azon a hétvégén el akartam utazni. Már nagyon vártam. Nem akartam lemondani, és nem akartam, hogy Owen még ott is hárompercenként hívogasson. Úgyhogy… csak, hogy leszálljon rólam… és mert még mindig rosszul voltam… csak átfutottam.

Nagyot szívott a cigarettájából, szokás szerint köhögött kicsit, aztán összeszedte magát: – Nem tűnt rosszabbnak, mint az utóbbi néhány könyve. Sőt, talán még jobbnak is. Egész érdekes kiinduló ötlet. És a képei közt is voltak nagyon megragadóak. Gótikus tündérmese, valami hátborzongató Zarándok útja.

– Nem ismert fel senkit azokban a részekben, amelyeket elolvasott?

– A szereplők általában jelképesnek tűntek – felelte az ügynök némileg védekezően. – Még a kenetteljes önábrázolás is. És sok-sok pe-perverz szex. – Megint köhögött. – A szokásos recept, gondoltam… de… de nem olvastam elég figyelmesen, azt be kell vallanom.

Strike látta, ez a nő nincs ahhoz szokva, hogy elismerje, hibázott.

– Nos… átfutottam az utolsó negyedét, azokat a részeket, ahol Michaelről meg Danielről ír. Ránéztem a végére, az meg groteszk, egy kicsit bugyuta is…

– Ha nem lettem volna olyan rosszul, ha rendesen el tudom olvasni, akkor természetesen rögtön megmondtam volna neki, hogy ezt nem úszhatja meg. Daniel elég fu-fura ember, nagyon sértődős. – Itt már el-elcsuklott a hangja. De eltökélte, hogy befejezi a mondatot, úgyhogy sípoló tüdővel folytatta: – Michael meg a legszemetebb… legszemetebb… – Ekkor ismét kirobbant belőle a köhögés.

– De miért próbálna Mr. Quine kiadni valami olyasmit, amiért biztosan beperelik? – kérdezte Strike, amikor a köhögés alábbhagyott.

– Mert Owen azt gondolja, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, amik mindenki másra igen – válaszolt a nő keményen. – Azt hiszi magáról, hogy mekkora zseni, igazi enfant terrible. Büszke rá, ha megbánt valakit. Azt hiszi, bátor, hősies dolog.

– És ön mit csinált a könyvvel, miután átnézte?

– Felhívtam Owent – felelt az ügynök, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha dühös lenne magára. – Azt mondtam neki: „Ó igen, remek”, elküldtem Ralphot, hogy hozza el a rohadt kéziratot a lakásomról, kiadtam neki, hogy csináljon két másolatot, és küldje el az egyiket Jerry Waldergrave-nek, ő Owen szerkesztője a Roper Chardnál, a másikat meg, az isten bocsássa meg, Christian Fishernek.