Agatha Raisin és a rossz lóra tett feleség

R. W. Green előszavaAz a férfi – vagy a nő, akinél felbukkant – biztosan mesterkedett valamiben. Az egész kissé gyanús volt, legalábbis Agatha Raisin ezt gondolta volna. Egy nős ember rendszeresen látogat egy idősödő hölgyet, és órákat tölt nála meghitt privát csevegéssel? Agatha rögtön levonta volna a következtetést, hogy itt történik valami… és ez csakugyan így volt. M. C. Beaton – Marion – azon törte a fejét, miféle megpróbáltatásokba és győzedelmes kalandokba sodorja legközelebb Agatha Raisint, és férfi látogatójának – aki én voltam – abban a hatalmas megtiszteltetésben és óriási kiváltságban volt része, hogy ebben segíthetett neki. Sok-sok évvel ezelőtt ismertem meg Mariont. A feleségem, Krystyna több mint húsz éven át volt a kiadója Londonban, így hát Marion és én sokszor találkoztunk különböző rendezvényeken. Mindketten skótok, újságírók és írók lévén, szerettünk elcsevegni egymással. Meg kell jegyeznem, Marion sokkal sikeresebb újságíró és író volt, mint én, de mindig őszintén érdekelte, min dolgozom, én pedig imádtam hallgatni a Skóciában, az Egyesült Államokban, Franciaországban és a Földközi-tengernél megesett kalandjairól szóló történeteit. Lenyűgöző életet élt. A kiadói rendezvényeken Mariont óhatatlanul körülvették a rajongói, de amikor Krystyna és én időnként meglátogattuk Cotswoldsban, szabadabban beszélgethettünk – olykor könyvekről, legtöbbször valami másról. Kezdtem a barátomnak tekinteni Mariont, és egyre jobban vártam a találkozásokat. Amikor az elmúlt évben egészségi állapota rosszabbra fordult, és már nehezére esett papírra vetni a gondolatait, boldogan segítettem neki. Marion lelkes hírfogyasztó volt, a tévén keresztül követte a világ eseményeit, és ezek bőséges inspirációt jelentettek számára. Az aktuális történések rendre felidézték benne saját múltját, és bizonyos eseményszálak felbukkantak az Agatháról, Jamesről, Charlesról, illetve a Carsely falujáról szóló jelenetekben. Sokszor a helyszínek inspirálták a cselekményt, vagy továbblendítettek egy-egy történetet. A kigondolt jelenetek addig maradtak a fejében, amíg papírra nem kerültek, vagy amíg be nem épültek állandó karakterei valamelyikének élettörténetébe. Mindent tudott a szereplőiről. Tudta, hol élnek, hogyan beszélnek, hogyan öltözködnek, hogyan mozognak és mit gondolnak. Nem úgy tekintett rájuk, mint barátaira – az alkotásai voltak, nem a haverjai –, de azért mindegyikőjüket behatóan ismerte. Fejben tartotta valamennyi jellemvonásukat és jellegzetes gyarlóságaikat. Nem volt szüksége ehhez semmiféle mankóra vagy írásos feljegyzésre. Sir Charles Fraitht például nagy ragadózóként írta le nekem, ha nőkről volt szó. Nem úgy értette, hogy Charles veszélyes volna a nőkre nézve vagy erőszakoskodna velük, egyszerűen csak fél szemmel már mindig a következő hódítás felé pislog. Jól nevelt, művelt és intelligens, de jelentékeny háza és hatalmas birtoka ellenére, ahogy Marion fogalmazott, „szűkölködik”. Ezt a szót azonban nem használta túl gyakran a könyveiben. Marion szerette, ha történetei élénken, vidáman haladnak előre, könnyedek, nem terheli őket túldíszített prózai stílus. Amikor elmentem Marionhoz, hogy elkezdjem vele a munkát, arra számítottam, hogy diktálja nekem új könyvét, és menet közben esetleg be is iktat tőlem néhány ötletet. De nem! Ő ennél okosabb volt. Beszélgetni szeretett volna a történetekről, fordulatokról, gyilkosságokról és arról, kinek mit dob a sors. Nem akarta például, hogy Sir Charles Fraith örökké pénztelen maradjon. Arra gondolt, jó volna, ha a változatosság kedvéért egy kicsit dúskálna a vagyonban. Hogy mennyi ideig hagyná, hogy Charles meg is tartsa a pénzt, az már más kérdés. Rengeteget jegyzeteltem, és közben vártam, mikor kezdődik a diktálás. De Marionnak egyáltalán nem ez volt a szándéka. Biztos akart lenni benne, hogy értem Agatha világát, elküldött hát a jegyzeteimmel együtt, hogy írjak egy mintafejezetet úgy, ahogyan ő tenné. Maradjak hű a karakterekhez és ahhoz, ahogy az élet, a halál és egy gyilkosság lejátszódhat Carselyben. Ha bele tudja szőni Agatha Raisin nyomozásaiba, amivel előállok, akkor képesek leszünk együtt dolgozni. Ha nem azt kapja, amit szeretne, legfeljebb továbbra is barátok maradunk. Az ember könnyen elfelejti, milyen rémesen szorongott gyerekként az iskolában, amikor beadta házi feladatként a megírt fogalmazását. Ez az érzés fogott el újra, amikor átadtam Marionnak írásom kinyomtatott változatát. Igaz, nem álltam egyik lábamról a másikra, miközben ő átolvasta – inkább leültem –, de a csend gyötrelmes volt. Aztán Marion hirtelen, fel sem pillantva a kéziratból megszólalt: – Nem, én nem ezt a kifejezést használnám – és a tollával kihúzott egy sort. Majd egy pillanat múlva: – Nem vigyorog. Agatha nem vigyorog. – Aztán felnézett és elmosolyodott. – Ettől eltekintve pontosan olyan, ahogy én csinálnám. Azt hiszem, Agatha nemcsak mélységesen gyanakodott volna titkos találkozóinkra, és iszonyú dühbe is gurult volna, ha hallja, hogy az ő kontójára kacagunk – bizonyos ördögöt és poklot emlegetett volna. Marion és én egyetértettünk abban, hogy az írás szórakoztató dolog – különben hogyan szerezhetne örömet az olvasás? Rendkívül élveztem, hogy együtt dolgozhattunk, és nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy megbízott azzal: kontárkodjam bele a karaktereibe. Annyira fog hiányozni, hogy el sem mondhatom.