Az Agatha Raisin-sorozat szerzőjének bevezetője
983 Words
Az Agatha Raisin-sorozat
szerzőjének bevezetőjeHosszú út vezetett Agatha Raisinig.
Iskoláséveim végeztével a legrégebbi brit könyvesboltba kerültem eladónak, a glasgow-i John Smith & Sonhoz a Vincent Streeten – azóta sajnos bezárt. Akkoriban a könyvesbolti eladó még valódi szakma volt, az embernek minden kötetről tudnia kellett valamit, amit az üzletben árultak.
Jó szemmel mértem fel, mire vágyhat egy-egy olvasó, és már messziről megmondtam, hogy, teszem azt, Omar Khajjám bőrkötéses zsebkönyvkiadását kell az illető kezébe adnom.
A bolt alkalmazottai kölcsönözhettek is, így aztán bőven kiélhettem krimi- és kémregény-szenvedélyemet. Már kislányként beleszerettem Richard Hannay-be a 39 lépcsőfok című thrillerből, John Buchan regényének filmváltozatában. Tizenegy évesen megkaptam ajándékba Dorothy L. Sayers Lord Peter Views the Body (Lord Peter megszemléli a holttestet) című regényét, és innentől mindent elolvastam az írónőtől, amihez csak hozzájutottam. Ezután következett – a könyvesbolt jóvoltából – Ngaio Marsh, Josephine Tey, Gladys Mitchell, Eric Ambler, Agatha Christie és még sokan mások.
A bolt igen kifinomult munkahelynek számított. Nem szólíthattuk kollégáinkat a keresztnevükön. Délelőtt félórás kávészünetet engedélyeztek, napközben másfél óra ebédszünetet, délután pedig fél órát kaptunk teázásra.
Egy délelőtt éppen kiugrottam kávézni, amikor megismert egy vásárlónk, Mary Kavanagh, és csatlakozott hozzám. Elmesélte, hogy a Daily Mail glasgow-i kiadásának kulturális szerkesztője, és épp tudósítót keres egy aznap esti Hamupipőke-előadáshoz, amelyben a főszerkesztő unokahúga játssza egy egyik gonosz nővért.
– Én vállalom! – csaptam le a lehetőségre.
Gyanakvóan nézett rám.
– Írt már bármit, ami megjelent?
– Ó, persze – csúszott ki a számon a füllentés –, például „Az ütés”-t, „A lehallgató”-t, ilyesmiket.
– Nos, végül is csak ötven szó kell – töprengett Mary. – Jól van, legyen.
Így kezdődött. Operetteken nőttem ki magam, és tizenkilenc éves koromra vezető színikritikus lettem.
Később a Scottish Field magazinhoz kerültem divatszerkesztőnek, aztán a Scottish Daily Expresshez mint helyi tudósító, de túlzottan alámerültem a valóságba. A hírszerkesztő adott egy esélyt, hogy megmentsen a kirúgástól, és bűnügyi riportokkal bízott meg.
Gyakran kérdezik tőlem, segített-e ez a tapasztalat később a krimiírásban. Igen, de nem úgy, ahogy azt gondolnák. A glasgow-i bűnözés borzalmas volt: bűnbandák, profi gyilkosok, én pedig tudósítottam a mocskos, elhagyatott bérlakásokból, ahol ripityára tört a folyosói vécé és így tovább. Menekülésképp olyan történeteket találtam ki, amelyeknek semmi köze a valósághoz. Végül aztán túl sok lett ez nekem, és átmentem a Daily Expresshez a Fleet Streetre{1} Londonba.
Élveztem azt a munkát. Este végigsétáltam a híres utcán, mintha csak esti műszakomat tölteném, éreztem a nyomdagépek dübörgését, a forró papír illatát, néztem a Ludgate Hill fölött lebegő Szent Pál-katedrálist, és tiszta szívemből úgy éreztem, befutottam.
A vezető női riporter pozíciójával együtt aztán rám köszöntött az unalom és a valóság. Ekkor ismertem meg a férjem, Harry Scott Gibbonst, a korábbi közel-keleti tudósítót. Épp kilépett a lapjától, hogy megírhassa The Conspirators (Az összeesküvők) című könyvét a brit visszavonulásról az Ádeni-öbölből.
Én is felmondtam a szerkesztőségben, és utazgatni kezdtünk Görögország-, Törökország- és Ciprus-szerte. Harry ekkor már új könyvén dolgozott a ciprusi feszültségekről. Anyagilag leégve érkeztünk vissza Londonba, majd született egy fiunk, Charles. Amerikába költöztünk, ahol Harry szerkesztői állást talált egy Long Island-i lapnál, az Oyster Bay Guardiannél. Nem szerzett itt túl kellemes tapasztalatokat.
Én egyre inkább vágyakoztam a krimiírás után. Korábban már elolvastam Georgette Heyer összes, régenskorban játszódó romantikus lektűrjét, és gondoltam, a friss megjelenéseket is beszerzem.
– Ezek szörnyen gyengék – panaszkodtam a férjemnek. – A történet is gyatra, a dialógusok is, a ruhák...
– Hát írj egyet – nógatott Harry.
Édesanyám nagy rajongója volt a régenskornak, jómagam Jane Austenen és különféle történelmi regényeken nőttem fel. Anyám még antikvár könyveket is fellelt az időszakból, mint például Maria Edgeworth Moral Tales (Erkölcsi mesék) című művét. Emlékszem, milyen erős vonzalmat tápláltam egy gonosztevő, Lord Raspberry iránt. Szóval, elindítottam a filmet a fejemben, és elkezdtem leírni, ami ott pergett. Az első könyvem a Regency Gold (A régensek aranya) címet viselte. Mindössze húsz oldalig jutottam, amikor megbénított a gondolat: biztosan nem tudok egy teljes könyvet megírni. A férjem kivette a kezemből az addig elkészült szöveget, és megmutatta egy író barátjának, aki ajánlott egy ügynököt. Folytattam a munkát, elkészültem az első ötven oldallal és a történet vázlatával, majd az egészet eljuttattam az ügynöknek, Barbara Lowensteinnek. Javasolt néhány változtatást, ezeket véghezvittem, és elküldtem neki a kész kéziratot.
A könyvet három nap alatt elkapkodták. Még szinte el sem fogyott, amikor megkeresett egy másik kiadó, hogy írjak nekik edwardiánus regényeket. Jennifer Tremaine álnéven jegyeztem őket, mert a leánykori nevem – Marion Chesney – már foglalt volt az eredeti kiadómnál. Majd újabb kiadók és újabb nevek következtek: Anne Fairfax, Helen Crampton, Charlotte Ward.
Végül a St. Martin’s Presszel kötöttem szerződést egy hatkötetes, kemény táblás régenskori sorozatra. Ezzel együtt még mindig nem adtam fel krimiírói ambícióm, és ezt fel is tártam a St. Martin’s Press főszerkesztőjének, Hope Dellonnek.
– Jól van – bólintott rá Dellon. – Ki a nyomozója?
Fejben még csak az elnagyolt tervekig jutottam, semmi konkrét ötletem nem volt.
– A falusi közrendőr – vágtam rá gyorsan.
– Hogy hívják?
Kattogott az agyam.
– Hamish Macbeth.
A detektívem után magamnak is nevet kellett találnom.
– Mondjon egy írói álnevet, ami nem úgy kezdődik, hogy Mac – javasolta Hope. Aztán az M. C. Beatonnel állt elő, amelyben az M. C. a Marion Chesney-re utal.
Nekiláttam hát krimiket írni. A családommal visszaköltöztünk Londonba, hogy a fiam ott folytathassa tanulmányait. Ott szökkent szárba Agatha Raisin ötlete is, habár akkor ezt még nem tudtam.
A fiam osztályfőnöke megkért, hogy sütnék-e valami süteményt egy jótékonysági vásárra. Nem akartam a fiamat cserbenhagyni, és visszaüzenni, hogy nem tudok sütni. Bementem hát a Waitrose-ba, vettem két doboz quiches-t, a bolti csomagolást gondosan házilagosra cseréltem, elláttam „saját készítésű” címkével, és bevittem az iskolába. Nagy sikere volt.
Nem sokkal később Hope, aki felettébb szerette Cotswolds vidékét, megkért, gondolkodjam el egy sorozaton, ami ezen a festői tájon játszódik. Jómagam női nyomozót szerettem volna, és E. F. Benson Miss Mapp-sorozatának hatására – nagyon kedveltem – arra jutottam, érdekes lenne egy olyan főhős, akit az olvasó nem feltétlenül szeret, mégis drukkol neki a sikerhez. Szintén inspirálóan hatottak rám Colin Watson Flaxborough-regényei, és Simon Brett nyomozója, Charles Paris.
Agatha Raisinnek tehát Cotswolds lett az otthona, ez a szelíd, gyönyörű táj a maga kacskaringós útjaival, régi, zsúpfedeles házaival. Ez a vidék jelenti a folytonosságot a mindig karcos modorú Agathának. Csak azt sajnálom, hogy annyi gyilkosságot és erőszakot kell felvonultatnom ebben a békés tájban.
- Writer
