Agatha Raisin és a rossz lóra tett feleség

Első fejezet-1

Első fejezetSenki nem sejtette. Aki látta Agatha Raisint öntudatosan masírozni Mircester főutcáján ezen a pompás, verőfényes tavaszi reggelen – csillogó barna haja csinos kontyba fésülve tündökölt, amit a fodrásznál lefoglalt kora reggeli időpontnak köszönhetett –, annak sem tűnt fel. Senki még csak nem is gyanította, hogy az a nő az elegáns tengerészkék blézerben és szoknyában, oldalán fáradt rózsaszín táskával, amely csaknem tökéletesen harmonizált a rúzsával, a nő, aki mosolygott és derűsen biccentett a járókelők felé, titokban súlyosan gyötrődik.

Csakis Agatha tudta, mennyire becsapottnak érzi magát amiatt, hogy régi barátja és egykori szeretője, Sir Charles Fraith elkötelezte magát, és feleségül vesz egy nőt, aki majdnem harminc évvel fiatalabb Agathánál. Csakis ő tudta, és úgy döntött, ez így is marad.

Sikeres, független nő vagyok, mantrázta belül. Nem kell, hogy emésszen a bánat Charles hibái miatt. Továbbra is a saját életemet kell élnem. Nem megmondta Coco Chanel, hogy „Egy nőnek két dolgot kell tudnia: hogy kit és mit akar”? Hát, ebben és a kis fekete ruhában határozottan igaza volt. Magánnyomozó vagyok, virágzó vállalkozást vezetek, és úgy élem az életemet, ahogy nekem jólesik. Ha valakinek ez nem tetszik, elmehet a pokolba – és ez Sir Charles Fraithre is vonatkozik! Ebben a szent pillanatban Agatha ezt szinte el is hitte magának.

Egy ősrégi macskaköves utca sarkához érkezett, amely enyhén lejtősen a főutcáról kanyarodott lefelé. Felnézett a Raisin Nyomozóiroda első emeleti ablakaira. Látta, ahogy a beosztottai járkálnak, készülnek a munkanapjukra. A lehető legkecsesebb mozdulattal, lábujjhegyen kelt át három vagy négy lépéssel a macskaköveken, vigyázva, nehogy sötétkék, magas sarkú bőrcipőjének sarka valahogy beszoruljon a gonosz kövek közé, amelyek ott leselkednek az elővigyázatlanokra, mint afféle taposóaknák. Elérte a járda menedékét a régiségbolt előtt, amely fölött az irodája működött, és meglátta tükörképét a kirakatüvegben. Talán kissé molett, vallotta meg magának, de mire számíthatna egy hosszú, hideg tél után, amikor az ember olyan bőségesen étkezik? Könnyen megszabadul néhány kilótól most, hogy közeleg a salátaszezon. Megrángatta a blézere alját, hogy kiegyenesítsen egy láthatatlan gyűrődést, helyeslően bólintott, majd feltrappolt az emeletre.

– Mindenkinek szép jó reggelt! – harsogta, ahogy becsörtetett az irodába.

Valamennyien odakapták a fejüket, és viszont üdvözölték őt. Toni Gilmour, Agatha asszisztense, a szép, fiatal, szőke, sőt lelkiismeretes nyomozó kiváló érzékkel bírt a részletek iránt. Agatha maximálisan megbízott benne, bár ezt úgyszólván soha nem vallotta meg senkinek, különösen Toninak nem. Patrick Mulligan, a magas, sápadt, nyugalmazott rendőr hatalmas nyomozói tapasztalattal rendelkezett. Komoly, szinte mogorva fickó volt, csak ritkán mosolyodott el. Simon Black széles vigyorral üdvözölte Agathát, amitől csupa ránc lett az arca. Kissé szabálytalan, fehér, négyszögletes képe alapján Agatha soha nem állította volna, hogy szemrevaló, viszont fiatal volt, és soha nem szenvedett hiányt vonzó barátnőkben, akik csüggtek rajta, és az ágyát is felmelegítették – legalábbis Simon ezt állította. Az egyetlen lány azonban, akivel törődni látszott, mindig a soron következő volt. Nyomozóként akadtak hiányosságai, de makacs elszántsággal párosult természetes kedvessége általában meghozta gyümölcsét. Előlépett Mrs. Freedman, Agatha titkárnője, aki a cég adminisztrációját végezte, és egy kék műanyag mappát nyújtott át. Helen Freedman, ez a barátságos, középkorú nő szorgalmasan és eredményesen dolgozott, és ösztönösen megérezte, mikor vágyik Agatha egy csésze kávéra reggel, egy csésze teára délután, vagy egy gin-tonikra bármelyik napszakban.

– Néhány számla, amit jóvá kellene hagynia – mondta Mrs. Freedman –, néhány aláírandó levél, és emlékeztetném, hogy be kell nyújtania a költségelszámolást.

– Köszönöm, Helen! – válaszolta Agatha. – Ezeket majd később elintézem. Rendben van, emberek, figyelem! Eligazítás az irodámban mindenkinek, tíz perc múlva!

Átmasírozott a közös helyiségen a saját irodájáig, és belökte az ajtót. Az apró szoba nagy részét egy hatalmas, fából készült íróasztal foglalta el, amely igyekezett György-korabelinek látszani, ám erről sajnos háromszáz évvel lemaradt. Agatha az asztalra ejtette a kék iratmappát az óriási, csiszolt üveg hamutartó mellé. Már több hónap is eltelt azóta, hogy utoljára rágyújtott; akkor az összes hamutartót száműzte a fiókokba és szekrényekbe – a dohányzás minden létező kellékét eltüntette a szeme elől és a gondolataiból. Ezt az egyet azonban megtartotta afféle trófeaként, és most papírnehezéknek használta. Üvege csillogóan tiszta volt, és a dohányzás fölött aratott győzelmére emlékeztette Agathát.

Elhelyezkedett a székén, elővette a helyi újság egy példányát a táskájából, és kinyitotta. „Az év társasági esküvője” szólt a szalagcím. „Sir Charles Fraith pazar ceremónia keretében nősül a Barfield House-ban”. Agatha felsóhajtott. Mekkora felhajtás! Charles utálatos menyasszonya, Mary Darlinda Brown-Field gondoskodott róla, hogy az esküvőjéről szenzációként számoljon be minden bulvárlap, amelyiknél csak sikerült megbabonáznia, rábeszélnie, megvesztegetnie vagy egyszerűen megfenyegetnie a szerkesztőt. A cikkhez közös fotót is mellékeltek róluk. Charles arcán bizonytalan, enyhén riadt kifejezés, Mary viszont… ez a hatalmas áll, amit az apjától örökölt, meg a távol ülő szemek… soha nem nyerné meg a mircesteri szépségversenyt. Mégis, ahogy Charles karjába kapaszkodik, látszik rajta az eltökéltség, hogy ez lesz a legnagyobb szabású esküvő, amelyről a Mircester Telegraph valaha tudósíthatott.

Nem mintha Charles korábban ne rendezett volna már ünnepélyes szertartást a Barfield House-ban. Agatha azt úgy fúrta meg, hogy beállított a spanyol pincérrel, aki a várandós ara születendő gyermekének igazi apja volt. Ezúttal azonban úgy látszott, nem akadályozhatja meg, hogy Charles a vesztébe rohanjon. Érdekházasság volt ez a javából, pénzügyi tranzakció, amelytől Charles azt remélte, segítségével felvirágoztathatja csőd szélén álló birtokát. Csakhogy a menyasszony családja pénzzel soha nem tudja megvásárolni, amire úgy vágynak – a társadalmi rangot, ami alacsony származásuk okán megtagadtatott tőlük. A házasság csalás volt, és Agatha félt, hogy Charles azt kockáztatja: kicsúszik a kezéből a ház és a birtok, amely generációk óta a családjáé. Mégsem tett meg mindent, hogy kiszabadítsa a férfit jelenlegi szorult helyzetéből, és most már idő sem volt rá. Az esküvő szombatra lett kitűzve – mindössze negyvennyolc óra volt már hátra.

A munkatársak kezükben kávéscsészével beszállingóztak az irodába, és székeket húztak Agatha íróasztalához. Mrs. Freedman ellátta a főnökét is kávéval, aztán visszament a kinti irodába.

Toni ült le legközelebb Agathához. Az asztalon fekvő újságra pillantott, odanyúlt, hogy maga felé fordítsa, és el tudja olvasni az apró betűs részt is. Agatha gyorsan rárakta a kék iratmappát, és amikor Toni felnézett, észrevette, hogy főnöke rezzenéstelen arccal bámul rá. Aztán elfordította a tekintetét, és belekortyolt a kávéjába. Nyilvánvaló volt, hogy az esküvő témája nem tartozik másra.

– Rendben! – szólalt meg Agatha. – Kezdjük a Chadwick-válás ügyével. Simon, te tartod megfigyelés alatt Mrs. Sheraton Chadwicket. Milyen típusú nővel állunk szemben?

– Olyasvalakivel, aki nem vet meg egy kis ungabungát, ha érti, mire gondolok – vigyorgott Simon, és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Nem hiszem, hogy értem, mire gondolsz – válaszolta nagy naivan Agatha. – Neked van valami ötleted, Toni?

– Ungabunga? Nem tudom biztosan – vont vállat Toni, aki értette Agatha célzását, és tanácstalan arckifejezést öltött –, de mintha a régi, fekete-fehér brit filmekben használnának ilyesféle kifejezéseket.

– Ó, igen – helyeselt Agatha. – Mint az „etyepetye” vagy a „huncutkodás”. Úgy érted, Simon, hogy olybá tűnik neked a nő, mint aki élvezettel vetné bele magát egy titkos szexuális kalandba?

– Igen! – felelte Simon kissé feszengve. Patrick Mulligan a szája elé kapta a kezét, nehogy valaki meglássa, ahogy elmosolyosodik. – Igen, úgy értem.

Agatha az asztalra tenyerelt, kissé előrehajolt, és sötét maciszemét Simonra szegezte.

– A megbeszéléseken tartsuk magunkat a formálisabb megfogalmazásokhoz, rendben van? Ha az esetek megvitatásakor elengedjük magunkat, fennáll a veszély, hogy egy ügyféllel tárgyalva is bakizunk, és oda nem illő stílusban találunk nyilatkozni. Nem kelthetünk olyan benyomást, hogy félvállról vesszük a munkánkat. Az határozottan rosszat tenne az üzletnek.

– Sajnálom – mentegetőzött Simon. Kihúzta magát ültében, és halványan elpirult. – A jövőben oda fogok figyelni, hogyan… fogalmazok.

– Remek! – nyugtázta Agatha. – Hogy halad a megfigyelés?

– Eddig nem volt túl nagy szerencsém. Mrs. Chadwicket egy bérelt oxfordi házban látogatja egy fickó.

– Van esetleg fotód erről a… fickóról?

– Láttam, de az arcát nem tudtam úgy lefotózni, hogy annak alapján be lehetne azonosítani – ismerte be Simon. – Megvan a kocsi rendszáma, amelyik hozta és vitte, de egy szempillantás alatt kiszállt a járműből, és eltűnt a házban.

– Rendben, haladjunk! – mondta Agatha. – Patrick, hogy állunk a Philpott Electronics-üggyel?

– A cég elnöke, Sidney Philpott gyanakszik az új ügyvezető igazgatóra, Harold Cheesemanre – felelte Patrick, és egy borítékot csúsztatott át az asztalon. – Arra kért minket, végezzünk diszkrét átvilágítást. Cheeseman életrajza és referenciái egyelőre hitelesnek tűnnek. A legutóbbi munkahelyét azért hagyta ott, hogy elfoglaljon egy pozíciót Ausztráliában, és Mr. Philpottnak azt állította, azért jött vissza, mert a felesége nem szerette Ausztráliát. Ez egész biztosan hazugság.

– Miből gondolod? – kérdezte Agatha a beszámolót lapozgatva.

– Nem él a felesége – magyarázta Patrick. – Jóval azelőtt meghalt, hogy Cheeseman Ausztráliába távozott volna. Ezért is akart elmenni – hogy új életet kezdjen.

– Abszurd dolog ilyesmit hazudni – jegyezte meg Agatha.

– Lehet, hogy megvan rá az oka – tűnődött Patrick –, de egyáltalán nem bízom benne. Ahogy a kollégái beszélnek a munkahelyi viselkedéséről, valami nem stimmel körülötte. Küldtem pár e-mailt Ausztráliába, hogy megtudjam, mibe keveredett odaát, és megpróbálom fellelni néhány itteni régi barátját.

– Rendben – hagyta ennyiben Agatha. – Maradj rajta.

Volt még néhány folyamatban levő ügy, amit megbeszéltek, főleg válások és elveszett házi kedvencek, aztán Agatha Tonihoz fordult.

– Nos, Toni – kezdte –, vannak potenciális új ügyek, amelyekről én még nem tudok?

– Megkeresett minket egy bizonyos Mr. Gutteridge, akinek keksz- és süteménygyára működik Evesham közelében – felelte Toni. – Azt akarja, hogy helyezzünk el lehallgatóeszközöket a munkások büféjében, mert úgy érzi, hogy a beosztottak ronda dolgokat terjesztenek róla és a titkárnőjéről.

– Viszonyuk van? Mire gondol, miféle dolgokat pletykálnak róluk?

– Tagadja, hogy viszonyuk lenne. A nő Genfből jött, és a falfirkákon a női vécében „svájci kiflinek” nevezik.

– Ebbe nem akarok belekeveredni – jelentette ki Agatha a fejét rázva. – Az belefér, ha megtisztítunk egy helyet a poloskáktól, de hogy mi telepítsünk kütyüket azért, hogy kihallgassuk az egyszerű embereket pusztán egy irodai szóbeszéd miatt… nem. Ezenkívül?

– Egy bizonyos Mrs. Jessop azt hiszi, hogy egy kísértet átrendezi a konyhaszekrényét és felássa a kertjét.

– Egy kísértet? – ámult el Agatha. – Egy szellem? Hátborzongató, de érdekes.

– Ezenkívül – folytatta Toni – egy bizonyos Mrs. Fletcher Carsely közeléből nyomozást szeretne, mert valaki szennyezi a kertje végét.

– Szennyezi? – kérdezte Patrick. – Úgy érted, illegálisan rak le hulladékot? Szemétkupacokat hagy ott? Ez a helyi önkormányzatra tartozik, nem?

– Nem, nem hulladéklerakás – válaszolta Toni. – Valaki oda piszkít. Szóval… ürülékkupacokat képez. Méghozzá elég sokat, Mrs. Fletcher szerint.

– Undorító! – fintorgott Agatha a homlokát ráncolva. – Ki tenne ilyet?

– A nőnek fogalma sincs – magyarázta Toni –, de a kupacok rendszeresen megszaporodnak éjszakánként.

– Értem – bólintott Agatha, és lassan lezárta a megbeszélést. – Minden ügyben lendüljünk akcióba. Patrick, igénybe vennéd a kapcsolataidat, hogy megpróbáljuk lenyomozni az autót, amelyik Mrs. Chadwick látogatóját szállítja? Toni és én átvesszük a Chadwick-ügyet, hátha elérünk valami haladást. Azt is kiderítjük, hogy Mrs. Jessop kísértete után érdemes-e nyomozni. Simon, te kapod a fantomtrágyázó ügyét.

– De ez… – Simonnak a torkára fagyott a tiltakozás Agatha tekintetének súlya alatt.

– Igen, tudom, szar ügy – közölte Agatha –, de valakinek meg kell csinálnia, és minél gyorsabban tisztázzuk, annál előbb foglalkozhatsz valami mással.

Míg Simon és Patrick hátratolták a széküket, és elindultak az ajtó felé, Agatha intett Toninak, hogy maradjon.

– Szükségem van rád, hogy felgyorsítsuk a Chadwick-ügyet – mondta. – Hívj fel később, aztán este találkozunk, és megfigyeljük azt a házat. Délután nem leszek az irodában.

– Meglátogatja Charlest?

– Semmi közöd hozzá!

– Tényleg meg kellene próbálnia beszélni vele…

– Semmi ilyesmit nem kellene csinálnom! – reagált Agatha kissé dühösen.

– Tennie kell valamit – kötötte az ebet a karóhoz Toni. – Hónapok óta ezen gyötrődik. Rémes karácsonya volt, és azóta is csupa ideg. Napirendre kellene térnie a történtek fölött.

– Képes vagyok eldönteni, mit kell tennem és mit nem, egy ilyen fiatal lány tanácsára meg végképp nincs szükségem, aki még pelenkás volt, amikor én már együtt vacsoráztam London legpartiképesebb férfijaival!

– És mi lett belőle? – vágott vissza Toni, igyekezve visszafogni erősödő ingerültségét. – A végén otthagyta Londont, hogy Cotswoldsban éljen. Nézze, sok mindent átvészeltünk már együtt, és én törődöm…

– Te csak ne törődj semmivel, csak a munkáddal! – rivallt rá Agatha. – Nem kellett volna magyarázkodnom…

– Ó, igazán sajnálom! – csattant fel Toni. – Biztosan nagyon nehéz bármit is elmagyarázni valakinek, aki olyan fiatal, mint én!

– Egyáltalán nem – mondta Agatha –, csak ma otthon felejtettem a zsírkrétát és a színezőkönyvet.

Toni kiviharzott, Agatha pedig felkapta az újságot az íróasztalról és a papírkosárba hajította. Tudta, hogy Toni segíteni próbált, a legjobb szándék vezérelte, de a helyzet Charlesszal már olyan régóta keserítette, hogy ha csak szóba került, azonnal tombolni kezdett dühében. Felsóhajtott, és kelletlenül bár, de megvallotta magának, hogy Toninak igaza volt. Tisztáznia kell a helyzetet Charlesszal a saját lelki békéje érdekében. De ez még odébb van. Agatha a kék műanyag mappáért nyúlt.

Délután Agatha a Carsely felé vezető úton hajtott Mircesterből. Ragyogott a nap az azúrkék égbolton, és a mezőkön újszülött bárányok dörgölőztek egymáshoz remegve. Az élősövények rügyeztek, itt-ott vadvirágok díszítették az út szélét – lóhere vöröslött, kecses fehér kankalinok és harangvirágok borították be a vidéket. Agatha befordult egy keskeny, kanyargós mellékútra, amely a Barfield House kapujához vezetett. A díszes, kovácsoltvas kapu nyitva állt, mint mindig, a zsanérokról tágasan fordult rá a magas kőoszlopokra, amelyek alja eltűnt a magas fűben.