Bűn sorozat

Chapter 5

Most

Tíz év. Tíz éve láttam utoljára az ÜDVÖZÖLJÜK GABLE-BEN táblát, amikor friss házasként érkeztem egy limuzin hátsó ülésén, tele megbánással.

Azóta nem is tudom, hányszor gondoltam arra, hogy hogyan fogok visszatérni. Százszor? Ezerszer? Valahol a kettő között talán. Elképzeltem, hogy drága sportkocsival érkezem, a hajam fölé kendőt kötök, mint Grace Kelly, vagy talán sofőr hoz egy terepjáróval.

De a tíz év alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy egy Greyhound távolsági buszon fogok bedöcögni.

A mellettem ülő asszony hangosan horkol, és felébred rá. Ide-oda hajtja a fejét, ahogy letörli a nyálat a bajuszkájáról.

– Miről maradtam le? – Keresztülhajol rajtam, és az ablakból bámulja a buszállomást.

– Semmiről – felelem, és a sapkámat a szemembe húzom, a napszemüvegemet pedig megigazítom, hátha eltakarja a szemem körül a lila monoklit, amit a smink nem fed eléggé. A nő szerencsére nem ismert fel. Remélem, a szinte nem létező szerencsém kitart legalább addig, amíg a buszon ülök, és fogalma sem lesz róla, hogy ki volt az útitársa Los Angelesből egészen idáig.

Amikor ott ültem abban a limuzinban, még csak az egyikünk volt híres: Ricky Rango, a rocksztár, akit nemsokára már istenként imádtak a rajongók. Most viszont halott, és én vagyok a híresebb. Én vagyok a Fekete Özvegy, aki kinyírta. Legalábbis ezt állítják.

Én tudom az igazságot, de az senki mást nem érdekel. Nehéz volt hirtelen az imádott rocksztár feleségéből Amerika leggyűlöltebb asszonyává válni, és őszintén szólva még örülhetek, hogy élve kijutottam Los Angelesből.

A busz csikorogva fékez, lassít, majd megáll, és elterelődnek a gondolataim. Ideje kizárni a fejemből mindazt, ami elől menekülök. Túl kell lépnem rajta, ha tudok. Most már a jövőmre kell gondolnom.

Sosem gondoltam volna, hogy a jövőmet Gable-ben fogom keresni, amikor korábban évekig ábrándoztam róla, hogy lelépek innen. De mostanra megváltozott minden. Csendes, nyugodt életre vágyom, semmi másra. Normális életre, paparazzi és vádaskodás nélkül, bűntudat és félelem nélkül. Remélem, Gable lesz a menedékem, de erre azért nem vennék mérget.

Kinézek az ablakon, még a régi, fából épült vasútállomásra számítok, de a város másik felén vagyunk. Előttem egy üvegépület áll, ami túlságosan modern Gable régies bájához, és nagybetűkkel ez áll a táblán: RISCOFF MEMORIAL BUSZÁLLOMÁS.

Riscoff. Miatta nem tudom, lesz-e itt valaha nyugalmam.

Amint beértünk a városba, a szívem szaporábban kezdett dobogni, és mindenem elzsibbadt. Mintha érezném, hogy közeledem hozzá.

Erőt veszek magamon, nyugodtabban lélegzem, és megpróbálok úgy pillantani a nevére, hogy közben nem kavarodnak fel az érzéseim. Nem megy.

Gyilkos tekintettel meredek a betűkre, hátha ez ad némi erőt, mert teljesen legyengített a harc, amíg a sajtóval és a haragos rajongókkal szemben védtem magam. Hát persze hogy még a buszállomást is róluk nevezték el. Mint mindent ebben a városban. Mindenhol ott van a Riscoff név.

A kórházon, ami úgy egy mérföldnyire van innen. A főtér oldalán álló bírósági épületen. Kétsaroknyira található a Riscoff Bank és Alapítvány, a közelében a Riscoff Művészeti Galéria. És persze a legöregebb épület, a folyó másik oldalán a belvárosban, a Riscoff Fafeldolgozó.

Már csak maga a város nem róluk van elnevezve. Szerintem az őseim röhögnek a sírjukban, hogy ezt elhappolták előlük, aztán jött az aranyláz, és a 170 éve tartó családi viszály a Riscoffokkal. Ez idő alatt mindkét család bebizonyította, hogy képesek a végtelenségig ragaszkodni a keserűséghez és a gyűlölethez.

Magam is részese voltam ennek, és nem vagyok rá büszke.

Most várom, hogy az asszonyság feltápászkodjon mellettem, és végre lekászálódhassak a buszról. A sofőr az én bőröndömet is kiemeli a csomagtérből, és a járdán hagyja az üvegfalú állomás mellett. Aztán a busz pöfögve továbbindul. Én pedig ott állok az eddigi életemből megmaradt összes vagyonommal, egy nevetségesen drága Louis Vuitton bőrönddel és a tartalmával. Az unokatestvéremre várok, aki mindig mindenhonnan elkésik. Ő jön értem.

Ha Tücsök nem könyörög, hogy jöjjek vissza Gable-be, egészen Kanadáig a buszon maradtam volna. Úgy tudom, arrafelé barátságosak az emberek… hacsak nem Ricky Rango rajongói. Gable-ben legalább nem kedvelik a sztárt, aki egy koncerten nagyon csúnyán beszólt a szülővárosának.

– Nocsak, csajszi! Micsoda szexi nő! Elvihetlek valahová? Gyere, kislány, szállj csak be!

Ha ezt egy férfi mondta volna, biztos kitör a frász, de ezt a női hangot akkor is megismerném, ha nem tíz éve jártam volna itt utoljára, hanem nyolcvan.

Hónapok óta most először őszintén elmosolyodom. – Tudod, hogy nem szállok be idegenek furgonjába, hacsak nem kínálnak meg előtte cukorkával.

„Na gyere, kislány, itt van egy kis cukorka.” Tücsök leparkol, kipattan a hatalmas Econoline furgonból, és odaszalad hozzám. – Úristen, tiszta celeb vagy… csak mintha elfelejtettél volna szólni a sofőrödnek, hogy hozza a kocsidat.

Megöleljük egymást. – Azt hittem, te leszel a sofőröm. És milyen korán ideértél! Azt hittem, egy órát kell várnom, mire a Tücsök-járat befut.

Az unokatesómnak még mindig ugyanolyan illata van, mint tíz éve. Marihuánafüst, kókusz és napsütés.

– Istenem, mennyire hiányoztál! Kurva rég láttalak.

Kibontakozom a karjaiból. Mogyoróbarna szeme élénken csillog, barna haját koszorúba fonta, mint egy igazi hippi. És tényleg kurva rég látott.

Elszorul a szívem, ahogy rám mosolyog. Hiányzott. Nem lett volna szabad ilyen sokáig távol maradnom.

– Tudom. Sajnálom. Annyira sajnálom…

Tücsök fintorog. – Ugyan már! Itt vagy, csak ez számít. És te leszel a koszorúslányom!

Biztos olyan döbbent képet vágok, mint akit pont most rázott meg az áram, de alaposan. – Hogy… micsoda?

Tücsök megbök. – Tudod, hogy szerettem volna, ha itt vagy az esküvőmön. Akkor miért lep meg, hogy te leszel a koszorúslányom?

– Hát, van egy ikertestvéred, nem ő lesz az?

– Ő nem való koszorúslánynak. Morcos ribi.

Tíz éve nem láttam Karmát sem. Sosem jött el Los Angelesbe, sem Ricky koncertjeire, ahová vele utaztam. Gondoltam, megorrolt rám, amiért nem voltam itthon, amikor megszülettek a kislányai. De Karma már újszülött korában is dühös volt a világra, úgyhogy nem is tudom.

– El se hiszem, hogy férjhez mégy – bámulok az unokatesómra. Pontosan egy évvel fiatalabb nálam, és most is ugyanolyan szabad léleknek tűnik, mint korábban. Bő, laza gézinget visel, és azt hiszem, ezt a rojtos rövidnadrágot tőlem lopta, amikor tizenhat éves volt. – Pedig azt mondtad, hogy te csak Istent, a természetet és a családodat szereted.

– De aztán találtam egy csodás farkat, és jegygyűrűt akarok húzni rá, hogy biztosan megmaradjon nekem.

Már úgy vigyorgok, hogy zsibbad az arcom, és hallom a saját nevetésemet. – Úristen, Tücsök, iszonyúan hiányoztál!

– Naná! A Los Angeles-i kis ribancok a nyomomba sem érhetnek. Hiszen rokonok vagyunk! Ennél jobb nem is lehetne.

Ismét megölel, és én szorongatom, mintha el akarna szaladni, és attól tartanék, hogy elveszítem. Aztán leveszem a napszemüveget, hogy megdörzsöljem könnybe lábadt szememet.

Tücsök félrehajtja a fejét. – Ugye valaki leütött és kirabolt, Whitney? Mi más lehet ez a kurva monokli?

Megérintem az arcom jobb oldalát, és összerándulok. Gyorsan felveszem a hatalmas napszemüveget. – Egy dühös rajongó volt. Valahogy átjutott a biztonságiakon, és megbolondult.

Tücsök elkomorodik. – Ki fogom nyírni azt az impotens kis faszt. És a rajongóját is.

Gondolom, az impotens kis fasz alatt Rickyt érti.

– Az nem lesz egyszerű – próbálok viccelődni, de nemigen sikerül. – Merthogy már halott.

– Pedig megérdemelné, hogy felélesszék és elüsse egy kamion, amiért így kicseszett veled.

Nem akarok az üzenetre gondolni, amit Ricky kiposztolt a közösségi oldalára, mielőtt túladagolta magát. Nem hagyhatom, hogy elrontsa a találkozásomat a rég látott unokatestvéremmel. Semmit nem ronthat már el az életemben. Nem engedhetem.

– Indulhatunk? – Felpillantok az üvegfalakra és a névtáblára. – Tudom, hangulatos ez a buszpályaudvar, de…

– Oké, menjünk. Rengeteg pletykálnivalónk van, amit nem feltétlenül itt, a buszpályaudvaron kell megbeszélnünk. Annyi jó pasis sztorim van!

Bár Gable és Los Angeles emlékei kísértenek, elmosolyodom. Tücsökkel bepakoljuk az összes magántulajdonomat a furgonja átalakított hátuljába… ahol egy kinyitható ágy van és egy tubus síkosító.

Kimeresztem a szememet, ő pedig nagyot nevet, ahogy bemászunk a vörös plüssbársony kárpitos fotelülésekbe, amik talán még forognak is.

– Most mit vágsz ilyen képet? Ha tilos lenne autóban dugni, nem tennének bele ágyat. Tudod, Hunter állandóan dolgozik, én meg szeretek minden eshetőséget megragadni. Szeretem a sorozatos orgazmust, és Hunter tesz is róla, de még hogy! Tudom, hogy már évek óta nem láttad, de hidd el…

Felemelem a kezem. – Na várjunk csak! Mi is a pasid teljes neve?

Tücsök ravaszul eltitkolta a vőlegénye nevét mindeddig, mert azt mondta, személyesen akarja közölni velem. – Hunter Havalin. Ő a szerencsés nyertes.

Leesik az állam, és kimered a szemem. Hunter Havalin Gable egyik legtehetősebb családjának egyetlen örököse. A Havalin család ugyan nem olyan dúsgazdag, mint Riscoffék, de azért van mit a tejbe aprítaniuk.

Megpróbálom elképzelni, hogy Tücsök, a szabad hippi, aki lenézi a pénzt és az előjogokat, hozzámegy egy pasihoz, aki a country clubban nőtt fel. Az unokatesóm pont Hunter Havalin ellentéte. Amikor mi még épp csak középiskolások voltunk, ő már érettségizett, és minden lány odavolt érte, de ő csakis a szomszédos város magániskolájába járó lányoknak volt hajlandó udvarolni.

– Komolyan? – pislogok döbbenten. Tücsök úgy vigyorog, hogy nincs szívem megkérdezni tőle, hogy nem került-e esetleg valami nagyon káros szer befolyása alá mostanában.

Lehervad a mosolya. – Látod? Ezért nem mondtam. Mert tudtam, hogy ha megtudod, hogy Lincoln Riscoff legjobb barátja a vőlegényem, sosem jöttél volna haza.

Úgy rándulok meg, mintha bunkósbottal ütöttek volna le. Először is azért, mert Tücsök kimondta a nevet, amit tilos kimondani, másodszor pedig azért, mert nem tudtam, hogy barátok.

– Hogy mi van?! – kérdem fuldokolva.

– Whit, légyszi, de akadj ki! Nem Lincoln lesz a vőlegény tanúja. Semmi ilyesmi. Nem hoználak ilyen helyzetbe, hidd el. Lincoln az ilyesmihez amúgy is túl elfoglalt.

Nem tudom, mit mondjak erre. Lincoln Riscoff az egyetlen ember a világon, akit egész hátralevő életemben el akarok kerülni, de addig biztosan, amíg Gable-ben vagyok. Bár, ha a Riscoffokon múlik, úgysem leszek itt sokáig.

– Szóval hová vigyelek először? – kérdi Tücsök, mintha mi sem történt volna. – Menjünk haza, vagy kóstoljuk meg a Cocko Taco keddi menüjét? Anya még nem lesz otthon, dolgozik, Karma viszont biztos hogy otthon lesz, mert hacsak nincs programja a lányaival, egy pillanatra sem száll le a számítógépéről vagy a szar valóságshow-műsorokról.

A rokon, az rokon, de Tücsök hiába a legkedvesebb, legodaadóbb ember, akit ismerek, a testvére egy elviselhetetlen liba, úgyhogy vele nem sietős a találkozás.

– Hát akkor keddi menü.

Tücsök bólint és indít. – Helyes! Jó kislány.

Nem tudom, hogy hozzám beszél-e vagy a kocsijához, de mindegy is, mert már húz kifelé, és majdnem elsodor egy kis piros Audi kabriót. A benne ülő szőke nő veszettül dudál és beint, majd rálép a gázra, és úgy repeszt el mellettünk, hogy esélyünk sem lenne utolérni.

– Ribanc! – sziszegi Tücsök.

– Ez meg ki volt?

Az Audi eltűnik a szemünk elől a kanyar után. Majdnem felhajtott a járdára. Nem is tudom, ki vezet rosszabbul, a szőke nő, vagy az unokatesóm.

Tücsök rám sandít. – Ne is kérdezd!

A gyomrom már eddig is összeszorult, de most a kíváncsiság is furdalni kezdi az oldalamat.

– Miért?

Tücsök újra az utat figyeli. – Maren Higgins. Hát… mondjuk úgy, hogy jobb nem is beszélni róla, de neked is és nekem is lenne okunk kinyírni. Én magamban csak Alávaló Ribancpicsának hívom, mert ettől valamelyest jobban érzem magam.

– Miért, mit csinált? – Arra gondolni sem akarok, hogy nekem vajon mi okom lenne őt kinyírni. – Tudod, hogy bármikor kikaparom a szemét, ha szemét.

Tücsök elvigyorodik. – Igen, tudom. Jó is, hogy itthon vagy. Maren… szóval fogalmazzunk úgy, hogy az olyan ribanc, aki a foglalt pasikra hajt, tuti pokolra jut.

– Megpróbálta elcsábítani Huntert?

Tücsök bólint. – Pár éve egyszer-kétszer randiztak, aztán mást nézett ki magának, mégpedig…

Tücsök hirtelen elhallgat, én pedig megdermedek, mert egyetlen pasi van, akinek a neve előttem nem említhető.

– Szóval nagyobb vadat akart elejteni, és azóta is epekedik. De mivel Alávaló Ribancpicsa, azonnal visszajött és megpróbált Hunterre akaszkodni, amit bejelentettük, hogy komoly a kapcsolatunk. Ugyanis a másik opció egyáltalán semmi jelét nem mutatta, hogy az életben valaha is meg akarna állapodni, bár a családja már nagyon nyomja, hogy nősüljön meg és gondoskodjon örökösökről.

– És… mit csináltál?

– Azt mondtam neki, hogy ráuszítok egy vudu papnőt, aki úgy elátkozza, hogy olyan pasihoz megy majd feleségül, akinek se pénze, se foga. Erre lekopott, de nem bízom benne. Tuti, hogy varázslatos pinája van, mert a fél város odavan érte.

Én első látásra megutáltam. Csak a középső ujját és a kabrióját láttam, de ha el akarta csábítani az unokatesóm pasiját, akkor tényleg kinyírnám. De csak Tücsök kedvéért, és csak ebből az egy okból kifolyólag.

Győzködöm magam, hogy nem érdekel, ki van oda Alávaló Ribancpicsáért, és ki akarja, hogy a varázslatos pinájából örökösöket potyogtasson. Harmincegy éves, csóró, megkeseredett özvegyasszony vagyok, nincs nekem időm és kedvem pasizni.

Csak azért jöttem vissza Gable-be, hogy Tücsök és a nagynéném, Jackie mellett legyek. Semmi másért. Állást akarok keresni, és csendesen, normálisan élni, közfeltűnés nélkül. Nincs szükségem Alávaló Ribancpicsára, hogy bajt okozzon, mert elég baj nekem már az is, hogy a Los Angeles-i barátaim elárultak, és mindenféle hazugsággal etették rólam és a kihűlt házasságomról a bulvársajtót.

Egyszerűek a terveim. Boldog akarok lenni. A szeretteim közelében akarok lenni. És a sajtótól távol.

Sem időm, sem energiám nincs arra a bizonyos férfira, akinek még a nevét sem akarom hallani. Azt már nem!

Még akkor sem, ha soha többé nem szexelhetek egy jót életemben. Ez lesz a büntetésem, amiért akkora káoszt okoztam.

De persze tudom, hogy semmi nem olyan egyszerű.

– Ott van Hunter furgonja! – Tücsök bekormányozza a kocsiját a zsúfolt sávba, közben kihajol és integet egy puccos, sötétzöld furgon felé, ami a Bridge Street túloldalán parkol.

– Úristen, Tücsök, megőrültél?!

Megragadom a kormányt, és jobbra húzom, hogy ne menjünk szemből neki egy veszettül dudáló fekete autónak. A napszemüvegem lerepül, és megpillantom Hunter Havalint a járdán, a furgonja mellett.

És mivel bizonyára el vagyok átkozva, ott áll mellette Lincoln Riscoff.