RIEDL FRIGYES
Amikor, ötévi bolygás után hazatérve, fontoskodón, s kissé szorongva vettük sorra fiatalságunknak immár emlékké hűlt élményeit: egy palotás és csöndes házat, e nagy lapis refugiit, Budán, a Gellért tövében, aztán a vén Dunát és a Lágymányost, a temetőt és a képtárakat és főképpen és legtöbbször a Múzeum körúti egyetemet, egy ízben, nem egészen véletlenül, Riedl Frigyes termébe tévedtünk. Haboztunk, ámultán és elfogódva, bennmaradjunk-e avagy sem, féltünk a csalódás megalázásától, s mint ütőerét tapogató beteg, egyaránt figyeltünk reá s magunkra: friss-e még bennünk az egykori kép, s zendül-e visszhang a szavára, amely, esztendőkön által, ünnepi harang volt a számunkra? Minden-minden fakónak tetszett: az álmos és lerongyolt előadóterem, a diákoknak ezer okból megritkultnak ér
