Mámoros halál

ELSŐ FEJEZETA sötét sikátor vizelettől és hányástól bűzlött. Gyors lábú patkányok éltek itt és sovány, éhes tekintetű macskák, akik rájuk vadásztak. A sötétben vörös szemek villantak, emberiek és állatiak egyaránt. Eve szíve kihagyott egy dobbanást, amikor besiklott a bűzös, nedvesen csillogó árnyak közé. Abban biztos volt, hogy a férfi bement. Az ő dolga az, hogy kövesse, megtalálja, és végül bevigye. A fegyvere már a kezében volt, abban a kézben, amely éles helyzetben soha nem remegett. – Hé, cukipofa, nem akarsz velem jönni? Nem akarsz? Hangok szálltak feléje a sötétből, melyeket reszelőssé tettek a drogok és az olcsó sör. Az elkárhozottak nyöszörgése, az őrültek kacaja. A patkányok és a macskák nem egyedül éltek itt, de a téglafalak tövében heverő emberi roncsok sem jelentettek igazi társaságot. Eve maga elé tartott pisztollyal kikerült egy hulladékfeldolgozót, amely a szagából ítélve már legalább egy évtizede nem üzemelt. A rothadó étel bűze megülte a párás levegőt, és Eve-nek olyan képzete támadt, mintha megbuggyant levesben araszolt volna előre. Valaki felnyögött. Eve megpillantott egy teljesen meztelen fiút, aki nem lehetett több tizenhárom évesnél. Arcát gennyező sebek borították, ahogy rákként a mocskos falhoz hátrált. Eve szívét elöntötte a szánalom. Ő is volt egyszer gyerek, mégpedig olyan gyerek, akit bántottak és megaláztak. És ő is egy sikátorban bujkált. – Nem akarlak bántani – súgta oda neki. Hangja alig volt több, mint egy sóhaj, miközben szemkontaktust létesítet a kisfiúval, és leeresztette a fegyverét. A férfi ekkor csapott le. Ordítva rontott elő Eve háta mögül. Gyilkos szándékkal csapott le a kezében tartott vascsővel. Eve félreugrott, de az ütés szele így is elérte a fülét. Alig maradt ideje, hogy elátkozza magát figyelmetlenségéért, azért, mert megfeledkezett róla, hogy ellenfele kétszázötven fontnyi tiszta izom. Fegyvere kirepült a kezéből és eltűnt a sötétben. Látta a férfi szemét, és a csillogásából arra a következtetésre jutott, hogy Zeust szedett. Figyelte, ahogy a cső magasba emelkedett, és csak egy töredék másodperccel azelőtt indult el lefelé, hogy pályája csúcsán nekicsapódott volna a téglafalnak. Lábában megfeszültek az izmok, és fejjel előre a férfi gyomrának vetette magát. Az felnyögött, megtántorodott, és amikor Eve torka felé tapogatózott, a hadnagy ököllel állon vágta. Olyan erősen ütött, hogy az egész karja belesajdult. Az emberi roncsok sikoltozva rebbentek szét, biztonságot keresve a szűk sikátor világában, ahol senki és semmi nem volt biztonságban. Eve megpördült a tengelye körül, és fordulásból szétrúgta az ellenfele orrát. Spriccelt a vér, és az amúgy is furcsa szagokkal terhes levegő megtelt a vér édeskés, émelyítő illatával. A férfi szemei vad tűzben égtek, de alig rezdítette meg a rúgás. A fájdalom nem vetekedhetett a drog hatásával. Vicsorogva ütögette a vékony vascsövet a tenyeréhez, miközben arcán patakokban folyt a vér. – Megöllek. Megöllek, te kurva zsaru – körözött Eve körül, miközben korbácsként lóbálta kezében a vascsövet. Vérzett, de közben csak vigyorgott, egyre csak vigyorgott. – Szétverem a fejed, és kieszem az agyad a koponyádból. Eve tudta, hogy nem viccel, és ettől magasra szökött szervezetében az adrenalin. Élni vagy meghalni. Lihegett, a bőre úgy fénylett az izzadságtól, mintha olajban fürdött volna. Sikerült elugrania a következő csapás elől, viszont térdre esett. A bakancsához kapott és talpra ugrott. Immár ő is vigyorgott. – Ezt edd meg, te fattyú – és Eve kezében megvillant a tartalék fegyvere. Többé már nem akarta elkábítani az ellenfelét. A kábítófegyver csak megcsiklandozta volna ezt a hatalmas, Zeus-szárnyakon repülő hústömeget. Eve készen állt rá, hogy lelője. Miközben ellenfele feléje lendült, Eve elsütötte a maximális fokozatra állított fegyvert. A férfi tekintete megüvegesedett, mintha Eve csak egy játék baba szemébe nézett volna. A hadnagy oldalt lépett, készen arra, hogy ismét lőjön, de a cső kicsúszott a megmerevedő ujjak közül. A teste rángatózni kezdett, ahogy túlterhelődött az idegrendszere. A hatalmas, Istent játszó emberhegy Eve bakancsára zuhant. – Nem fogsz többé szüzeket áldozni, seggfej – suttogta Eve, és izgalmában megdörzsölte az arcát. Fegyvert tartó kezét a teste mellé ejtette. Betonon csikorduló bőr hangja csapta meg a fülét. Már fordult volna a zaj felé, már emelte volna a fegyverét, amikor két erős kar fogta át és emelte lábujjhegyre. – Mindig nézz a hátad mögé, hadnagy – suttogta egy hang, mielőtt egy fogsor finoman beleharapott volna a fülcimpájába. – Roarke, a fenébe is. Majdnem kicsináltalak. – Még csak a közelében sem jártál – forgatta meg Roarke nevetve a levegőben, miközben szája forrón, követelőzőn tapadt Eve ajkaira. – Szeretlek figyelni, miközben dolgozol – csúsztatta fel a kezét Eve melleire. – Ez egészen… feldob. – Elég legyen már – kérte Eve, de szíve megdobbant az izgalomtól, és valahogy nem sikerült komolyságot vinni a hangjába. – Ezt a helyet nem éppen a csábításra találták ki. – Épp ellenkezőleg. A mézesheteket pontosan a csábításra találták ki. Ez lassan már hagyomány – engedte el Roarke Eve-et, de a kezét még mindig a vállán tartotta. – Azon gondolkoztam, hogy hová tűnhettél. Tudhattam volna – pillantott le a lábai előtt heverő testre. – Mit követett el? – Előszeretettel verte be fiatal nők koponyáját, hogy aztán kiegye az agyukat. – Ó – csóválta meg a fejét összerázkódva Roarke. – Igazán, Eve, nem tudnál valami kevésbé undorító dologgal foglalkozni? – Pár évvel ezelőtt a Terra kolónián élt egy férfi, akire illett a profil, én pedig arra gondoltam… – bicegett odébb Eve, miközben összeráncolta a szemöldökét. Egy ocsmány sikátor kellős közepén álltak, lábaik előtt a halállal. Roarke pedig, a nagyszerű, sötét angyalként föléje magasodó Roarke szmokingot és gyémánt mandzsettagombot viselt. – Miért öltöztél így ki? – Együtt terveztük el – emlékeztette Roarke. – Talán vacsora? – Elfelejtettem – csúsztatta Eve a tokjába a fegyverét. – Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig fog tartani – fújt egy nagyot. – Gondolom, meg kellene mosakodnom. – Úgy szeretlek, ahogy vagy – húzta magához ismét Roarke. – Felejtsd el a vacsorát… egyelőre – mosolyodott el lassan, ellenállhatatlanul. – Viszont ehhez a gusztusos környezethez egyáltalán nem ragaszkodom. Program kikapcs – parancsolta. A sikátor, a szagok és a fal mellett összebúvó testek semmivé foszlottak. Egy hatalmas, üres teremben találták magukat, néhány készülékkel és a falba süllyesztett, villogó lámpákkal körülvéve. A padlót és a mennyezetet matt üveglapok borították, hogy segítsék megteremteni a holovetítőknek a tökéletes illúziót. Ez volt Roarke legújabb, legbonyolultabb játékszere. – Számítógép, állítsd be a 4-B jelzésű tropikus helyszínt a kettős vezérlési állapot fenntartásával. Válaszként hullámok moraja hallatszott. A napsugár megcsillant tajtékos peremükön. Eve lába alatt finom homok csikordult. A távolban pálmafák hajladoztak. – Ez már sokkal inkább megfelel – határozott Roarke, és elkezdte kigombolni az ingét. – Vagyis megfelelne, ha nem lenne rajtad ruha. – Közel három hete szinte szüntelenül ruha nélkül látsz. Roarke felvonta a szemöldökét. – Ez a férjek kiváltsága. Van ellene valami kifogásod? Férj. Eve-et még mindig szíven ütötte ez a szó. Ez a harcoshoz méltó, fekete sörényt viselő, de angyalarcú, ír-kék szemű férfi nem volt más, mint a férje. Úgy érezte, soha nem fog hozzászokni a gondolathoz. – Nem. Csak egy… – akadt el a lélegzete, ahogy Roarke hosszú ujjaival megcirógatta a mellét. – Csak egy észrevétel. – Zsaruk – mosolygott Roarke, miközben kigombolta Eve farmernadrágját. – Mindig csak a megfigyelésen jár az eszük. Dallas hadnagy, maga most nincs szolgálatban. – Csak nem engedem, hogy lanyhuljanak a reflexeim. Ha az ember három hétig nem dolgozik, könnyen berozsdásodhat. Roarke becsúsztatta egyik kezét Eve meztelen combjai közé, megcsiklandozta, és figyelte, ahogy feje egy kéjes nyögés kíséretében hátracsuklik. – A reflexeid kitűnőek – motyogta, miközben hanyatt fektette a finom, ölelő homokfövenyre. Az ő felesége. Roarke kedvtelve forgatta ezt a gondolatot, mialatt Eve fölébe kerekedett, alája került, és miközben fáradtan hevert mellette. Ez az elbűvölő asszony, ez a született rendőr, ez a nyugtalan lélek immár hozzá tartozik. A program segítségével megfigyelte munka közben, amikor a sikátorban a benarkózott gyilkost kergette. És tudta, hogy a valóságban is éppilyen elszántan, ilyen eltökélt bátorsággal nézne szembe egy hasonló helyzettel. Annak ellenére csodálta ezt a képességét, hogy rengeteg kellemetlen pillanatot okozott már vele. Néhány napon belül visszatérnek majd New Yorkba, és osztoznia kell Eve-en a munkájával. De pillanatnyilag nem akart osztozni Eve-en semmivel. Senkivel. Nem volt számára idegen a hulladéktól és a reményvesztett emberi testektől bűzlő sikátor. Abban a környezetben nőtt fel, és végül abból a környezetből sikerült megszöknie. A saját akaraterejéből küzdötte fel magát azzá, ami végül lett belőle – és ebbe az életbe robbant be Eve olyan élesen és halálosan, akár a kilőtt nyílvessző, hogy aztán fenekestül felforgassa. A zsaruk először az ellenségei voltak, majd szórakoztatták, míg végül egyikükkel összekötötte az életét. Alig több mint két hete a lépteit figyelte, ahogy hosszú, földre omló, bronzbarna ruhájában feléje közeledik, a kezében virággal. Az arcán lévő vágásokat, melyeket alig néhány órával az esküvő előtt ejtett egy gyilkos, kozmetikumok alá rejtette. És a szemében, a nagy, konyakszínű szemében egyszerre fedezte fel a keménységet és a boldogságot. Itt állok, Roarke. Szinte hallotta a hangját, mint ahogy azt is csaknem érezte, hogy kezét a kezébe helyezi. Kitartok melletted jóban, rosszban. Isten segítsen bennünket. Most pedig viselte a gyűrűjét, ahogy Roarke is az övét. Annak ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ezt a szokást a huszonegyedik század közepén már meglehetősen kevesen követték. Roarke viszont azt akarta, hogy ez a jelkép kézzelfoghatóan emlékeztesse őket arra, hogy mit jelentenek egymásnak. Felemelte Eve kezét, és a gazdagon vésett gyűrű fölött megcsókolta az ujjait. Eve ki sem nyitotta a szemét. Roarke elnézte éles arcvonásait, a kissé széles száját, és rövid, barna haját, melyet felálló tüskékbe fésülve hordott. – Szeretlek, Eve. Erre a kijelentésre halvány pír öntötte el Eve arcát. Olyan könnyed, gondolta Roarke. Vajon tudja-e, milyen hatalmas a szíve? – Tudom – nézett fel Eve. – És már, izé, kezdem megszokni. – Nagyszerű. Eve, miközben a partra felfutó hullámok moraját és a pálmaleveleket libegtető szellőt hallgatta, felemelte a kezét, és kisöpört néhány kósza hajtincset az arcából. Arra gondolt, hogy egy olyan hatalmas, gazdag, impulzív férfi, mint Roarke, egyetlen ujjmozdulattal meg tud teremteni egy ehhez hasonló tájat. És ha megtette, akkor érte tette meg. – Boldoggá teszel. Ezt hallva Roarke elvigyorodott, mire Eve hasizma kéjesen megrándult. – Tudom – emelte magára Eve-et minden különösebb erőfeszítés nélkül, majd lustán végigcsúsztatta kezét az izmos női testen. – Beismered, hogy boldog vagy, hogy a mézesheteink végén elhoztalak a bolygóról? Eve elfintorította az arcát. Eszébe jutott, mennyire megrémült, amikor Roarke bejelentette, vár rájuk a hajó. Végül a férfi a vállain cipelte a fedélzetre az átkozódó Eve-et, miközben teli torokból kacagott. – Kedveltem Párizst – szipogott Eve. – És nagyon élveztem azt a hetet is a szigeten. Semmi okát nem láttam, miért kellene meglátogatnunk egy félkész űrbeli menedéket, ahol amúgy is az időnk nagy részét ágyban töltjük. – Halálra voltál rémülve. – Roarke élvezettel gondolt vissza, mennyire elbátortalanította Eve-et az első űrutazása, miközben elégedetten idézte fel, milyen sikeresen szórakoztatta és terelte el a figyelmét az út alatt. – Nem is – de majdnem, gondolta Eve. Kis híján összecsináltam magam. – Csak bosszantott, hogy nem beszélted meg velem a terveid. – Ha jól emlékszem, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy amit csinálok, az nagyon is jól áll nekem. Gyönyörű menyasszony voltál, Eve. Erre Eve legörbítette a száját. – Csak a ruha miatt. – Nem, nem a ruha miatt. Miattad – emelte Roarke Eve arcához a kezét. – Eve Dallas. Immár az enyém. Eve-et elárasztotta a szerelem. Ez az érzés mindig hullámokban tört rá, és úgy érezte, hiába is küzdene ellene. – Szeretlek – hajolt közel Roarke-hoz, és megcsókolta. – Nekem úgy tűnik, te lettél az enyém. • • • Éjfél előtt ültek vacsorához. A már csaknem befejezett Olympus Grand Hotel holdfényben úszó teraszán Eve beletemetkezett a homárba, miközben a kilátásban gyönyörködött. Most, hogy Roarke mozgatta a szálakat, az Olympus Üdülőt egy éven belül teljesen be fogják fejezni és kiadják. De most még egyedül voltak az egész állomáson – nem számítva az építőmunkásokat, a személyzetet, a mérnököket, pilótákat és a hatalmas űrállomás többi lakóját. A kis asztaltól, ami mellett helyet foglalt, Eve elláthatott az üdülő tengelye fölött. Az égbolton izzottak a csillagok, elegendő fényt adva az éjjeli szolgálatot teljesítőknek, miközben a gépek csendes, monoton dohogása minden pillanatban hallatszott, legyen bár éjjel avagy nappal. Tudta, hogy a szökőkutakat miatta kapcsolták be, a fáklyák is érte égnek, és a vízpermeten lebegő szivárvány is csak neki szól. Roarke azt akarta, hogy lássa az építkezést, és talán azt is, hogy lassan kezdje megérteni, mi lett belőle. A felesége, aki részese mindeme csodának. Feleség. Eve sóhajtva kifújta tüdejéből a levegőt, és belekortyolt a jéghideg pezsgőbe, amit Roarke töltött ki a poharába. Kellett egy kis idő, mire megértette, hogy Eve Dallas, a gyilkossági osztály nyomozója annak a férfinak lett a felesége, akinek sokak szerint több a pénze és nagyobb a hatalma, mint magának az Istennek. – Van valami gond? Eve felé fordult és halványan elmosolyodott. – Semmi – mártott meg odafigyelve egy falat homárt Eve az odakészített vajban. Valódi vajban, mivel Roarke asztalánál nem jutott hely talmi ételeknek. Majd megkóstolta. – Hogy fogok ezek után visszaszokni arra a fűrészporra, amit a kapitányság étkezőjében szolgálnak fel? – Végső megoldásként munka közben ehetsz néhány szelet csokoládét – töltötte tele Roarke Eve pezsgőspoharát, és amikor észrevette a nő rosszalló pillantását, felvonta a szemöldökét.