Mámoros halál

ELSŐ FEJEZET-2

– Le akarsz itatni?

– Bizony.

Eve felkacagott, és vállat vonva felemelte a poharát. Roarke örömmel konstatálta, hogy az utóbbi napokban sokkal gyakrabban és felszabadultabban nevetett, mint máskor.

– Teszek neked egy szívességet. És ha majd berúgtam, olyan ajándékot adok neked, amit egyhamar nem fogsz elfelejteni – jelentette ki, miközben úgy nyelte a megfizethetetlenül drága pezsgőt, akár a vizet.

Roarke gyomrát egy pillanatra összeszorította a vágy.

– Hát ebben az esetben – töltötte tele színültig a saját poharát is – mindketten igyuk le magunkat.

– Szeretem ezt a helyet – közölte Eve. Felállt az asztaltól, és poharát kézbe fogva sétálni kezdett a keskeny, faragott kövekkel kirakott ösvényen. Egy vagyonba kerülhetett kifejteni és idehozatni… de ez nem lehetett akadály, ha Roarke-ról volt szó.

• • •

Eve előredőlve figyelte a víz és a fény játékát, vizsgálta az épületeket, a kupolákat és a magasba törő lándzsákat, a fényt és a pompát, amit arra terveztek, hogy otthont adjanak a gazdagoknak és a játékaiknak.

A kaszinó már elkészült, és úgy ragyogott a fekete ég előtt, mint egy aranygolyó. A tucatnyi úszómedence közül egyet kivilágítottak éjszakára, benne a víz kobaltkéken csillogott. Az épületek között ragyogó selyemszálakként feszültek a siklójárdák. Még üresek voltak ugyan, de Eve el tudta képzelni, hogy fognak kinézni hat hónap vagy egy év múlva: tömve emberekkel, akiken villognak az ékszerek. Ide jönnek majd, hogy a márványfalak között testüket dédelgessék az ásványvizes fürdők, az iszappakolás, a halk szavú ápolók és a gondoskodó droidok. Ide jönnek majd, hogy szerencsét próbáljanak a kaszinóban, hogy exkluzív italokat fogyasszanak a bárokban, és szerelmet találjanak a bárcás prostituáltak lágy vagy kemény testei között.

Roarke egy egész világot kínál fel nekik, ők pedig eljönnek. De Eve úgy érezte, ez nem az ő világa lesz, ha megtelik emberekkel. Sokkal jobban érezte magát az utcákon, a bűn és az igazság zajos otthonában. Roarke megértette ezt, mivel ő is hasonló helyről származott, mint Eve. Ezért hozta el ide akkor, amikor csak az övék lehetett az egész.

– Te építesz itt valamit – fordult meg Eve, és nekidőlt a korlátnak.

– Ez a tervem.

– Nem – rázta meg Eve a fejét, és kicsikét megszédült a pezsgőtől. – Építesz valamit, amiről az emberek századokon keresztül beszélnek és álmodoznak majd. Nagy utat tett meg az egykori kis tolvaj Dublin sikátoraiból, mire ide jutott, Roarke.

Roarke lassan és kissé szégyenlősen elmosolyodott.

– Nem is olyan nagyot, hadnagy. Még mindig zsebekben turkálok… csak éppen annyira törvényesen teszem, amit teszek, amennyire csak lehetséges. És az, hogy feleségül vettem egy rendőrt, erősen beszűkítette a lehetőségeimet.

Eve szigorú tekintetet meresztett rá.

– Erről hallani sem akarok.

– Eve, kedves – állt fel Roarke, és megfogta az üveget. – A törvény mindenekfelett. Mégis olyan nyugtalanul viselkedsz, mintha csak valami sötét alakhoz mentél volna hozzá – töltötte újra tele a poharát, majd félretette a palackot. – Aki hónapokkal ezelőtt egy gyilkosság gyanúsítottjai között volt. És nem is valami hosszú listán.

– Te élvezted azt? Hogy gyilkossággal gyanúsítottak?

– Élveztem – simította végig hüvelykujjával Eve arcán a zúzódást, ami már kezdett halványulni. Az arcán, de nem a lelkében. – És féltettelek is egy kicsit – nagyon, ismerte be magában.

– Jó zsaru vagyok.

– Tudom. Az egyetlen, akinek a képességeit valóban elismerem. Miféle furcsa fintora a sorsnak, hogy pont a törvény elkötelezett szolgájába szerettem bele?

– Számomra még különösebb, hogy olyasvalakivel kötöttem össze az életem, aki puszta szeszélyből bolygókat ad és vesz.

– Összeházasodtunk – nevetett fel Roarke, és az orrát Eve tarkójához dörzsölte. – Gyerünk, mondd ki: összeházasodtunk. Nem fog a szó a torkodon akadni.

– Tudom, hogy mit csináltunk – és Eve nyugalmat kényszerítve magára nekidőlt Roarke-nak. – De hagyd, hadd éljek együtt a gondolattal még egy darabig. Szeretek itt lenni, mindentől távol, csak veled.

– Akkor felteszem, boldog vagy, hogy rád kényszerítettem három hét szabadságot.

– Nem kényszerítettél rám semmit.

– Ezzel vitába kell szállnom – harapott bele Roarke a fülcimpájába. – Erőszakoskodnom kellett veled – siklott a keze Eve mellére. – Könyörögtem.

Eve felhorkant.

– Te soha nem könyörögsz semmiért. De az lehet, hogy valóban vitatkoztál. Nem voltam szabadságon három hétig egyfolytában… még soha az életben.

Roarke emlékeztetni akarta, hogy a pontos megfogalmazás így hangzana: eddig. Hiszen Eve életében alig múlt el úgy huszonnégy óra, hogy ne üldözte volna a bűnt.

– Miért ne lehetne belőle négy?

– Roarke…

Roarke kuncogni kezdett.

– Csak próbára tettelek. Idd meg a pezsgőd. Még nem rúgtál be eléggé ahhoz, amit tervezek.

– Valóban? – ugrott meg Eve pulzusa, és a feje is megszédült. – És mit tervezel?

– Elveszne a szavak között – döntött Roarke. – Mondjuk úgy, hogy le akarlak kötni az ittlétünk utolsó negyvennyolc órájára.

– Negyvennyolc órára? – hajtotta le Eve utolsó cseppig az italát. – Hát mikor indulunk vissza?

– Most nincs idő… – és dühösen elhallgatott, amikor a csengő félbeszakította. – Megmondtam a személyzetnek, hogy ne zavarjanak. Várj meg itt – igazította el Eve köntösét, amit csak pár pillanattal korábban kezdett lefejteni róla. – Bárki is jött, el fogom küldeni. Méghozzá jó messzire.

– Ha már úgyis felálltál, hozz még egy üveggel – töltötte ki Eve vigyorogva az utolsó csepp pezsgőt. – Ezt valaki már megitta.

Roarke mulatva vágott át a hatalmas nappali puha szőnyegén. Itt akarja kezdeni, döntötte el magában, a süppedős padlón, miközben a jeges űrből rájuk ragyognak a fényes csillagok. Kivett egy hosszú szál liliomot egy porcelánvázából, és elképzelte, milyen gyönyörben részesíti vele Eve-et.

Mosolyogva fordult az előcsarnok felé, és a csillogó falak között átsietett a márvány lépcsőházon. Felkattintotta a kitekintőernyőt, és magában már elhatározta, hogy elküldi a szobapincért a fenébe, mert meg merte zavarni.

Legnagyobb meglepetésére az egyik legjobb mérnökének az arcát látta meg maga előtt.

– Carter? Valami baj van?

Carter megdörzsölte halottsápadt, izzadó arcát.

– Uram, attól tartok, hogy igen. Beszélnem kell önnel. Kérem.

– Rendben. Csak egy pillanat – sóhajtott fel Roarke, miközben lekapcsolta a képernyőt és kinyitotta az ajtót. Carter fiatal volt a beosztásához képest, húszas éveinek a közepén járt, de zseninek számított a tervezés és a kivitelezés terén. Ha valóban baj történt valahol az építkezésen, akkor legjobb lesz, ha azonnal megbeszélik.

– A szalon siklójárdájáról van szó? – kérdezte Roarke ajtónyitás közben. – Azt hittem, azt a gubancot már megoldotta.

– Nem… vagyis úgy értem, igen, uram. Megoldottam. Már tökéletesen üzemel.

Amikor Roarke rádöbbent, hogy az előtte álló ember reszket, elfeledkezett a bosszúságáról.

– Baleset történt? – ragadta meg Carter karját, majd bevezette a nappaliba és leültette az egyik fotelbe. – Megsérült valaki?

– Nem tudom… mármint azt nem tudom, baleset volt-e? – pislogott Carter üveges szemekkel. – Miss. Madam. Hadnagy – mondta, amikor belépett Eve. Próbált felállni, de erőtlenül lerogyott a fotelbe, amikor Eve visszalökte a fotelbe.

– Sokkot kapott – kapcsolt gyorsan Eve. – Próbálkozz nála azzal a flancos brandyvel, amiből tartasz itt is egy palacknyit – guggolt le, hogy a feje egy vonalba kerüljön a vendégével. – Ugye, Carter a neve? Igya meg, de lassan.

– Én… – és az arca olyan lett, akár a viasz. – Azt hiszem, el fogok…

Mielőtt befejezhette volna, Eve a térdei közé nyomta a fejét.

– Lélegezzen. Ne törődjön mással, csak azzal, hogy lélegezzen. Add már azt a brandyt, Roarke – nyújtotta feléje a kezét, és Roarke már adta is a poharat.

– Térjen magához, Carter – ült le Roarke, és a háta mögé igazított egy párnát. – Igyon.

– Igen, hadnagy.

– Az Isten szerelmére, a sírba tesz ezzel a hadnagyozással.

Akár az italtól, akár a szégyentől, de némi szín költözött Carter arcára. Bólintott, kortyolt az italból, és sóhajtott egyet.

– Elnézést. Azt hiszem, már oké vagyok. Egyenesen ide jöttem. Nem tudom, egyedül… Nem tudom, mi mást tehettem volna – temette tenyerébe az arcát, mint egy kiskölyök, aki belenézett egy horrorvideóba. Kapkodva szedte a levegőt, és gyorsan kimondta, mi történt: – Drew-ról van szó. Drew Mathiasról, a szobatársamról. Meghalt.

A levegő robbanásszerű zajjal tört ki Carter tüdejéből, és olyan hatalmasat kortyolt a kezében tartott pohárból, hogy fulladozni kezdett.

Roarke tekintete elsötétült. Maga előtt látta Mathiast, a türelmetlen, szeplős fiatalembert, aki mestere volt a szakmájának, az elektronikának, jobban mondva annak egy speciális ágazatának, az autotronikának.

– Hol, Carter? Hol történt?

– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha haladéktalanul tudatom önnel – és két vörös folt gyúlt ki Carter tésztaképén. – Azonnal idejöttem, hogy elmondjam önnek… és a feleségének. Mivel ő… rendőr, talán tehet valamit.

– Rendőrre van szüksége, Carter? – vette ki a poharat a remegő kezekből Eve. – Miért?

– Azt hiszem… így kellett történnie… öngyilkos lett, hadnagy. Ott lógott. Csak ott lógott a világítótesten a nappaliban. És az arca… Istenem. Jézusom.

Eve hagyta, hogy Carter ismét a tenyerébe temesse a kezét. Odafordult Roarke-hoz.

– Ki az illetékes az ehhez hasonló ügyekben az állomáson?

– Van egy szabványos biztonsági szolgálatunk. Automatizált – hajtotta le megadóan a fejét Roarke. – Inkább azt mondanám, hogy te vagy az illetékes, hadnagy.

– Oké, lássuk, tudunk-e keríteni valamit, ami hasonlít a helyszínelők felszereléséhez. Kell egy felvevő, audio és video egyaránt, zacskó a bizonyítékoknak, csipesz, és egy csomó apró kefe.

Eve sziszegve túrt a hajába. Roarke környezetében nem talált olyan hőmérő szondát, amivel meg lehetett volna mérni a holttest hőmérsékletét, és ebből következtetni a halál beálltára. Nem volt letapogató, takarítók, sem pedig azok a vegyszerek, melyeket a törvényszékiek olyan hatalmas előszeretettel hurcolnak magukkal a helyszínekre.

Ezek nélkül kellett kezelnie a kialakult helyzetet.

– Ugye, van itt valamilyen orvos? Hívd fel. Ő fogja helyettesíteni a halottkémet. Én is öltözöm.

• • •

A legtöbb technikus a hotel már elkészült szárnyában rendezkedett be. Carter és Mathias szemmel láthatóan elég jól kijöttek egymással ahhoz, hogy osztozzanak egy nagyobb, kétágyas lakrészen, amíg le nem jár a szolgálati idejük az állomáson. Miközben lerohantak a tizedikre, Eve Roarke kezébe nyomott egy rögzítőt.

– Tudod kezelni?

Roarke felvonta a szemöldökét. A készülék az egyik gyárában készült.

– Azt hiszem, megbirkózom vele.

– Remek – mosolygott rá halványan Eve. – Felhatalmazlak rá. Készen áll, Carter?

– Aha – de úgy tántorodott ki a felvonóból, mint egy részeg, aki minden igyekezetével arra törekszik, hogy meggyőzze a környezetét: nem ivott egy kortyot sem. Kétszer is megtörölte verejtékező homlokát az ingujjával, hogy tisztán lássa a képernyőt. Amikor végre kinyitotta az ajtót, hátralépett.

– Most inkább mégsem mennék be.

– Akkor várjon idekint – tanácsolta Eve. – Lehet, hogy szükségem lesz magára.

Belépett. Odabent a világítótestek teljes fényerővel égtek. A falba süllyesztett hangszórókból harsogva szólt a zene: kemény, dübörgő rock. Az énekes sikító hangja Eve-et a barátnőjére, Mavisre emlékeztette. A padlót karib-tengeri kékre festették, ami azt az illúziót keltette, mintha csak vízen járna.

Az északi és a déli fal mellett számítógépeket állítottak fel. Eve feltételezte, hogy munkaállomások. Mellettük mindent elborítottak a különféle elektronikai alkatrészek, a mikrochipek, panelek és persze a szerszámok.

Egy halom ruhát látott a heverőn, a dohányzóasztalon pedig három doboz Ázsia sör mellett – kettő már lapos volt, és csak arra várt, hogy valaki a hulladékfeldolgozóba dobja – egy VR-szemüveg és néhány fűszeres perec hevert.

Aztán meglátta Drew Mathias meztelen testét, ahogy a lepedőkből készített hurokkal a nyakában lóg a mennyezeti világítótestek egyikéről.

– Ó, a pokolba! – sóhajtott fel Eve. – Hány éves volt a kölyök, Roarke? Húsz?

– Nem sokkal több – szorította össze a száját Roarke, miközben Mathias kölyökképét figyelte. Az arca bíborvörössé vált, szemei kidülledtek, a szája kinyílt. A halál gonosz szeszélyéből mosolyogni látszott.

– Rendben, akkor lássuk, mit tehetünk. Eve Dallas hadnagy, New York-i rendőrség. Én vezetem a nyomozást, amíg fel nem vesszük a kapcsolatot a megfelelő interplanetáris szervekkel, és azok ide nem küldenek valakit. Az áldozat neve Drew Mathias. Helyszín az Olympus Grand Hotel, tíz harminchatos szoba. Az időpont 2058. augusztus elseje, egy óra.

– Le akarom szedni – jelentette ki Roarke. Nem lepte meg, hogy Eve milyen gyorsan és simán váltott a feleség szerepéről a rendőrére.

– Még ne. Neki már nem számít, nekem pedig rögzítenem kell a helyszínt, mielőtt bármit elmozdítanánk – fordult az ajtó felé. – Hozzányúlt valamihez, Carter?

– Nem – törölte meg kézfejével a száját Carter. – Csak kinyitottam az ajtót, akárcsak most, és beléptem. Azonnal megláttam Mathiast, ahogy ott lógott. Csak lógott. Tudtam, hogy meghalt. Láttam az arcán.

– Miért nem megy át a hálóba? – intett Eve a szoba másik ajtaja felé. – Jobb lenne, ha ledőlne egy kicsit. Később majd beszélnem kell magával.

– Oké.

– Ne szóljon senkinek – parancsolt rá Eve.

– Nem, nem. Dehogy szólok.

Eve megfordult, bezárta az ajtót, majd egyenesen Roarke szemébe nézett. Tudta, hogy ugyanúgy jár az agya, akárcsak neki. Mint aki már soha nem menekülhet el a halál közelségéből.

– Lássunk neki.