Mámoros halál

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETAz orvost Wangnak hívták, és meglehetősen sok évet tudhatott maga mögött, akárcsak a legtöbb, bolygón kívüli projektben dolgozó doktor. Kilencvenéves korában nyugdíjba vonulhatott volna, de mint a legtöbb kollégája, azt választotta, hogy állomásról állomásra ugrál, miközben ellátja a horzsolásokat és karcolásokat, szétosztja az űrbetegség és émelygés elleni pirulákat, alkalmanként világra segít néhány újszülöttet, és felállítja a szükséges diagnózisokat.

De a holttestet is felismerte, ha összehozta vele a sors.

– Halott – jelentette ki kissé egzotikus hangon. A doki bőre olyan sárga volt, akár a pergamen, és olyan barázdált, mint egy réges-régi térkép. Mandulavágású, fekete szeme valósággal izzott. Tar koponyája simán, olajosan csillogott, amitől a feje valamiképp egy ódon, kopott biliárdgolyó képzetét keltette.

– Aha, erre magamtól is rájöttem – dörgölte meg Eve a szemét. Eddig még soha nem kellett űrgyógyásszal beszélnie, de már sokat hallott felőlük. Nem igazán bánták, ha valami kizökkentette őket a megszokott, napi rutinjukból. – Állapítsa meg a halál okát és a beálltának az időpontját.

– Fulladás – futtatta végig Wang az egyik hosszú ujját a Mathias nyakán látható csúnya horzsoláson. – Önmaga okozta. A halál beálltát ma éjjel tíz és tizenegy közé tenném. Folyó hó, folyó év.

Eve halványan elmosolyodott.

– Köszönöm, doktor. Magam sem vettem észre a testen erőszakra utaló jeleket, tehát hajlok arra, hogy elfogadjam az öngyilkosságról szóló feltevését. De azért szeretném látni a drogteszt eredményét. Tudni akarom, hogy nem állt-e valamiféle szer befolyása alatt. Kezelte valamilyen betegséggel az elhunytat?

– Azt éppen nem mondanám, de nem tűnik ismerősnek. Természetesen nálam vannak a kartonjai. Amikor megérkezett, neki is át kellett esnie a rutinszerű orvosi ellenőrzésen.

– Akkor azokat is látni szeretném.

– Megteszem, ami tőlem telik, Mrs. Roarke.

Eve összevonta a szemöldökét.

– Dallas. Szólítson Dallas hadnagynak. Kapkodja magát, Wang – pillantott le Eve ismét a testre. Apró ember, gondolta. Sovány, sápadt. Halott.

Összeszorított szájjal tanulmányozta az arcát. Számos cselfogását látta már a halálnak, tudta, mire képes a vonásokkal, de ez a széles vigyor még őt is elborzasztotta. Összerázkódott.

A veszteség, egy fiatal élet értelmetlen elvesztegetése mindig elviselhetetlenül fájdalmas.

– Vigye magával a testet, Wang. És siessen azzal a jelentéssel. A szokásos adminisztrációs eljáráshoz igénybe veheti a lakosztályom ’linkjét. És kellenek a legközelebbi hozzátartozóinak az adatai is.

– Természetesen – mosolygott rá az orvos –, Roarke hadnagy.

Eve kivillantotta a fogait, visszamosolygott, és elhatározta, hogy nem megy bele ebbe az ostoba játékba a nevét illetően. Csípőre tett kézzel figyelte, ahogy Wang utasította két asszisztensét, hogy szállítsák el a testet.

– Te ezt nagyon is szórakoztatónak találod – súgta Roarke-nak.

– Mit? – pislogott ártatlanul a férfi.

– A Roarke hadnagyot.

Roarke megsimogatta Eve arcát.

– Miért ne találnám szórakoztatónak? Egyikünknek sem árt, ha egy kis humor enyhíti a feszültséget.

– Aha. A te doktor Wangod is a markába nevetett – és az orvost figyelte, ahogy irányítja a test elszállítását. – Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik.

– Pedig nem is olyan csúnya név.

– Nem – és maga Eve is csaknem elnevette magát, miközben megdörzsölte az arcát. – Nem a név. A fiú. Egy kölyök, aki eldobja magától az életéből még hátra lévő százegynéhány évet. Ez az, ami nem tetszik.

– Tudom – nyújtotta ki Roarke a kezét, és masszírozni kezdte Eve vállát. – Biztos vagy benne, hogy öngyilkos lett?

– Nem vettem észre dulakodás jeleit. A testen sincsenek más sérülések, csak amit a kötél hagyott – remegett meg Roarke kezei alatt. – Ki fogom hallgatni Cartert, és beszélek a többiekkel is, de én úgy látom a történteket, hogy Drew Matthias hazajött, felkapcsolta a fényeket és a zenét. Ivott pár sört, talán utazott is egyet a VR-rel, mielőtt bekapott volna pár perecet. Aztán bejött ebbe a szobába, leszedte az ágyról a lepedőt, kötelet csavart belőle, és kötött a végére egy takaros kis hurkot.

Eve félrefordította a fejét, és tekintete beitta a helyszín minden részletét.

– Levette és félredobta a ruháit, felmászott az asztalra. Magad is láthattad a lábnyomait. A világítótestre csomózta a kötelet, talán egyszer vagy kétszer meg is rántotta a biztonság kedvéért. Utána a hurokba dugta a fejét, a távirányítóval felemelte a világítótestet, és megfulladt – emelte magasba a nejlonzacskóba csúsztatott bizonyítékot, a távirányítót. – Nem lehetett gyors halál. Épp ellenkezőleg. A lámpa lassan emelkedett, nem adta meg neki az esélyt, hogy egy pillanat alatt eltöri a nyakát. Ennek ellenére nem vergődött, nem gondolta meg magát. Ha így tett volna, ha megkísérelte volna letépni a hurkot, karmolások lennének a nyakán.

Roarke-nak ráncokba szaladt a homloka.

– De nem kellett volna önkéntelenül, ösztönösen is megpróbálnia?

– Nem tudom. Szerintem ez főleg az ember akaraterejétől függ, hogy mennyire óhajtja a halált. És miért. Az is elképzelhető, hogy drogok hatása alatt cselekedett. De erre hamarosan megkapjuk a választ. Csak megfelelően megválasztott gyógyszerek kérdése, és az agy nem érzi a fájdalmat. Még az is lehet, hogy élvezte.

– Nem tagadom, hogy ide is eljutnak a tiltott szerek. Lehetetlen felügyelni az itt dolgozó alkalmazottak szokásait – vont vállat Roarke, és felnézett a pazar, kék csillárra. – De Mathias nem keltette bennem azt a benyomást, hogy drogokkal élne. Még csak alkalmi fogyasztónak sem mondanám.

– Az emberek mindig okoznak meglepetéseket, és folyton csak csodálom, mi mindent képesek bejuttatni a vérkeringésükbe – rántotta meg Eve a vállát. – Majd meglátjuk, mit derít ki a vizsgálat – túrt bele a hajába. – Miért nem mész fel egy kicsit aludni?

– Nem, inkább maradok. Eve – fogta meg a kezét Roarke, mielőtt a felesége vitatkozhatott volna vele. – Most én leszek majd a társad.

Erre Eve halványan elmosolyodott.

– Minden rendes segéderő tudná, hogy rengeteg kávéra van szükségem.

– Akkor majd végignézem, ahogy kerítesz magadnak – fogta Eve arcát a tenyerébe Roarke. – Hiszen épp azért hoztalak ide, hogy ezektől a helyzetektől egy kis ideig távol tartsalak – engedte el, a konyha felé vette az irányt, hogy utánanézzen a kávéjának.

Eve belépett a hálóba. Odabent halványan világítottak a lámpák. Carter tenyerébe temetett arccal az ágy szélén ült. Amikor meghallotta, hogy közeledik valaki, hirtelen kiegyenesedett.

– Nyugodjon meg, Carter, egyelőre nincs letartóztatva – és amikor Eve látta, hogy erre a kijelentésre a fiatalember elsápad, leült mellé. – Bocs, csak elsütöttem egy rossz rendőrviccet. Ezt a beszélgetést mindenesetre felveszem, oké?

– Aha – nyelt egy nagyot Carter. – Oké.

– Eve Dallas hadnagy. A felvételen Carter kihallgatása hallható. Mi is a teljes neve, Carter?

– Ó, Jack. Jack Carter.

– Jack Carter kihallgatása hallható Mathias Drew felderítetlen halálával kapcsolatban. Carter, maga osztozott a tíz harminchatos szobán az áldozattal?

– Aha, már öt hónapja. Barátok voltunk.

– Meséljen a ma estéről. Hány órakor ért haza?

– Nem tudom. Talán tizenkettő harminc körül. Randevúm volt. Találkoztam valakivel… Lisa Cardeaux-val. Ő az egyik látványtervező. Be akartunk nézni a szórakoztató-központba. Valami új videót adtak. Ezután az Athena Klubba mentünk. Az állomás dolgozói számára már kinyitott. Ittunk pár italt, és zenét hallgattunk. De nem maradtunk sokáig, mert holnap korán kell kezdenie. Hazakísértem – mosolyodott el halványan Carter. – Próbáltam rábeszélni, hogy hívjon meg magához, de nem állt kötélnek.

– Oké, tehát elvált Lisától. Utána egyenesen hazajött?

– Aha. Lisa itt lakik szemben a legénység számára épített bungalók egyikében. Szeret ott élni. Azt mondogatta, hogy nem akarja magát bezárni egy hotelszobába. Felálltam a siklójárdára, és pár pillanat alatt a szállóhoz értem. Utána feljöttem az emeletre – vett Carter egy mély lélegzetet, és megdörzsölte a szívét, mintha ezzel akarná csillapítani magát. – Drew bezárta az ajtót. Erről volt egy elmélete. A legénység többsége nyitva tartotta az ajtaját, de Drew paranoiásan rettegett attól, hogy valaki hozzányúl a holmijához.

– A szkenner, ami a tenyérlenyomatokat ellenőrzi, csak maguknak nyitotta ki az ajtót?

– Igen.

– Oké, utána mi történt?

– Megláttam. Azonnal megláttam, amint beléptem. Ekkor mentem fel magukhoz.

– Nyugodjon meg. Mikor látta utoljára élve?

– Ma reggel – dörgölte meg Carter a szemét, hogy felidézze az utolsó normális pillanatokat. – Együtt reggeliztünk valamit.

– Hogy viselkedett? Idegesen? Nem mutatta a depresszió jeleit?

– Nem – és Carter szemei először élénkültek meg a beszélgetés folyamán. – Éppen ezért nem tudom megérteni a történteket. Jól érezte magát. Tréfálkozott, piszkálgatta a Lisához fűződő viszonyomat, mivel még nem, hogy is mondjam, értem el nála eredményt. Azt mondta, hogy csak szívat a csaj. Erre azt feleltem neki, hogy ő már olyan régen nem ért el eredményt a nőknél, hogy akkor sem fog tudni róla, ha véletlenül bekövetkezik. És azt is, hogy miért nem szed fel valakit, és ha este elkísérnének minket, akkor a saját szemével látná, hogy kell az ilyesmit csinálni.

– Volt valakije?

– Nem. Mindig a barátnőjéről beszélt. De ő nem az állomáson élt. Mármint a Bébi. Mert csak így emlegette. A közelgő szabadsága alatt akarta meglátogatni. Azt mondta, neki mindene megvan: okos, szép, jó a teste, és sose fárad bele a szexbe. Akkor meg miért futna ruppótlanabb nők után?

– Nem tudja a barátnője nevét?

– Nem. Ő csak a Bébi volt. Őszintén szólva szerintem csak kitalálta az egészet. Drew nem olyan férfi volt, akire ezek a bébi típusú nők buknak. Szégyenlős volt a gyengébbik nem előtt, ezért a fantáziavilágába, valamint a munkájához menekült.

– Mit tud a barátairól?

– Nincsenek túl sokan. Társaságban nehezen nyílt meg. Tudja, olyan magába zárkózó alak volt.

– Nem élt drogokkal, Carter?

– Biztos vagyok benne, hogy szedett valami gyógyszert, ami segítette, hogy bírja a hosszú éjszakai munkát.

– Tiltott szerekre gondoltam, Carter. Ilyeneket szedett?

– Drew? – nyílt kerekre Carter fáradt szeme a csodálkozástól. – Dehogyis. Ez teljességgel elképzelhetetlen. Egyenes ember volt. Sohasem keveredett volna bele semmiféle drogügybe, hadnagy. Jó feje volt, és ezt meg is akarta tartani. És az állását is féltette, sőt tovább akart lépni. Ezt a feltevését nyugodtan elvetheti. Egyébként a villámvizsgálatokat pont a drogosok ellen találták ki.

– Biztos benne, hogy tudott volna arról, he netán a fejébe vesz egy kis utazást?

– Tudja, ha öt hónapja együtt lakik valakivel, akkor megismeri – költözött vissza a szomorúság Carter szemeibe. – Hozzáedződik a… szokásaihoz, meg mindenhez. Mint ahogy azt már mondtam, nem kereste a társaságot. Szeretett egyedül lenni, eljátszogatott a szerszámaival, vagy belevetette magát a szerepjátékprogramjai egyikébe.

– Ezek szerint magányos, zárkózott ember volt.

– Aha, a maga módján valóban. De nem volt zaklatott, sem pedig depressziós. Állandóan azt mondogatta, hogy valami új, nagyszerű játékszeren dolgozik. Mindig valami újdonságon törte a fejét – motyogta Carter. – Épp a múlt héten említette, hogy ezúttal megcsinálja a szerencséjét, Roarke pedig futhat a pénze után.

– Roarke?

– Ezzel nem akart mondani semmit – felelt gyorsan Carter, hogy megvédje a halott emlékét. – Meg kell értenie, hogy Roarke… a legtöbbünk számára… hát, hideg, érti? Mint egy masszív jégtömb. Dúskál a pénzben, nagyszerű ruhákban jár, kiemelkedik a tömegből, nagy a hatalma, új, szexi felesége van… – és itt elvörösödve megtört a hangja. – Elnézést.

– Semmi gond – és Eve úgy gondolta, ráér később is eldönteni, hogy megdöbbenjen, vagy inkább mulasson azon, mert egy alig húszéves kölyök szexinek tartja.

– Ez csak a technikusaink… az embereink egy részének a véleménye. Roarke egy igazi példakép. Drew valósággal bálványozta. Ambiciózus ember volt, Mrs… hadnagy. Folyton teli volt a feje tervekkel. Miért tette ezt magával? – lábadt hirtelen könnybe a szeme. – Miért?

– Nem tudom, Carter. Gyakran az emberek nincsenek tisztában a miérttel.

Majd Eve visszavezette Cartert Mathiashoz, amíg tisztába nem jött a képpel, ami a fiatalemberben a másikról kialakult. Egy órával később már mindent megtudott, amit akart, és összegyűlt annyi anyag, amiből összeállíthatott egy jelentést, amit csatolhat a lezárni kívánt aktához.

Miközben Roarke-kal a tetőtér felé tartottak, a felvonó tükörfalának dőlt.

– Jó ötlet volt ma éjjelre egy másik szintre költöztetni. Talán így nyugodtabban fog aludni.

– Akkor fog nyugodtabban aludni, ha altatót vesz be. És te? Te fogsz tudni aludni?

– Aha. Könnyebben megemészteném a történteket, ha gyanítanám, mi bántotta Mathiast, mi hajszolta bele az öngyilkosságba – lépett ki Eve a folyosóra, és megvárta, amíg Roarke kikapcsolja a lakosztályukat védelmező biztonsági rendszert. – Egy átlagos, de nagy álmokat dédelgető technikus. Legalábbis bennem ez a kép alakult ki róla. Szégyenlős volt a nőkkel szemben, ezért inkább visszahúzódott a saját maga teremtette fantáziavilágba. Boldogan végezte a munkáját – vont vállat Eve. – A rendszer nem rögzített sem kimenő, sem beérkező ’linkhívást, nem küldött, és nem kapott e-mailt. Nincs nyoma üzenetnek. Az ajtót tizenhat nulla nullakor Mathias zárta le, és Carter nyitotta ki hajnali egy harmincháromkor. A két időpont között nem látogatta meg senki, és ő sem ment ki sehová. Egyszerűen csak berendezkedett éjszakára, majd felakasztotta magát.

– Ez nem gyilkosság.

– Nem, ez valóban nem gyilkosság – és Eve arra gondolt, hogy az ellenkezője vajon jobb lenne vagy rosszabb? – Senkit sem lehet felelősségre vonni vagy megbüntetni. Nincs más, csak egy halott kölyök. Egy veszendőbe ment lélek – fordult hirtelen Roarke felé, és két karjával szorosan átölelte. – Roarke, megváltoztattad az életem.

Roarke maga felé fordította Eve arcát, de a szemeiben nyomát sem látta könnyeknek, inkább vad, indulatos tűzben égtek.

– Mire véljem ezt?

– Megváltoztattad az életem – ismételte meg Eve. – Legalábbis egy részét. És kezdem belátni, hogy a jobbik felét. Azt akarom, hogy ezt te is tudd. Azt akarom, hogy emlékezz erre, amikor majd visszatérünk a Földre, és elnyel minket a napi munka rutinja, vagy ha elfelejteném tudatni veled, mit érzek, vagy gondolok, vagy azt, hogy milyen sokat jelentesz nekem.