Mámoros halál

MÁSODIK FEJEZET-2

Roarke megcsókolta a szemöldökét.

– Nem hagyom, hogy elfelejtsd. És most nyomás az ágyba. Elfáradtál.

– Aha, elfáradtam – simította ki Eve a haját az arcából, és a hálószoba felé vette az irányt, miközben emlékeztette magát, hogy már negyvennyolc órájuk sem maradt. És nem akarta hagyni, hogy egy értelmetlen haláleset elrontsa a nászútjuk utolsó óráit.

Félrebillentette a fejét és megrebegtette a szempilláit.

– Tudod, Carterben az a vélemény alakult ki rólam, hogy szexi vagyok.

Roarke megtorpant. Összevonta a szemöldökét.

– Na de kérem!

Ó, mennyire szerette hallani, amikor a dallamos, ír akcentus mögött felcsendült az arrogancia!

– Te pedig hideg vagy – folytatta Eve, miközben kigombolta az ingét.

– Hideg lennék? Valóban?

– A rideg jégtömb, ahogy Mavis mondaná, valami nagyszerű dolog. És azonfelül, hogy jéghegynek tartanak, mindenki csodál az új, szexi feleséged miatt.

Eve meztelen felsőtesttel ült le az ágy szélére, és lerángatta a cipőjét. Közben lopva egy pillantást vetett Roarke-ra, és látta, hogy a férfi zsebre dugott kézzel áll, és csak vigyorog. Erre az ő szája is mosolyra húzódott, és boldogan vette észre, hogy milyen jó érzés nevetni.

– Hát akkor, jegesember – kapta fel a fejét Eve, és a szemöldökét is felvonta a mozdulat mellé. – Mire készülsz az új, szexi feleségeddel?

Roarke megnyalta a fogait, és tett egy lépést előre.

– Miért is ne mutatnám be?

• • •

Eve azt hitte, a visszaúton úgy fogják kilőni őket az űrbe, mint ahogy egy gyerek elhajítja a sugárlabdáját. De tévedett.

Vitatkozott, a leglogikusabbnak gondolt érveit hozta fel amellett, hogy miért nem akar beszállni Roarke magángépébe.

– Semmi kedvem meghalni.

Roarke csak nevetett rajta, amitől Eve szeme szikrát hányt. Majd a férfi egyszerűen a karjaiba kapta, és felvitte a fedélzetre.

– Nem vagyok hajlandó maradni – ellenkezett Eve, miközben bevitte az osztályon felüli kabinba. – Komolyan gondolom. Le kell ütnöd, ha azt akarod, hogy itt maradjak ebben a repülő koporsóban.

– Ühüm – választott ki Roarke egy öblös, fekete bőrrel borított ülést, és az ölében Eve-vel beszíjazta magát, miközben lefogta a karjait, nehogy megüsse.

– Hé! Hagyd abba – küzdött Eve pánikba esve. Átkozódott. – Engedj el. Engedj ki.

A feneke olyan izgatóan mozgott Roarke ölében, hogy a férfi fejében felötlött, mivel is kellene eltölteniük az utazás első óráit.

– Amint szabad az út, azonnal induljunk – parancsolt rá a pilótára, majd az utaskísérőre mosolygott. – Egy darabig nem lesz szükségünk a szolgálataira – és amint diszkréten kisurrant a kabinból, már be is kapcsolta a zárszerkezetet.

– Bántani foglak – fenyegette meg Eve. Amikor meghallotta a felpörgő motorok robaját, és lábában megérezte a hajótest finom remegését, ami jelezte, hogy bármelyik pillanatban indulhatnak, komolyan megfordult a fejében, hogy a fogával esik neki a biztonsági övnek. – Nem vagyok hajlandó ezt végigcsinálni – jelentette ki határozottan. – Nincs az a pénz. Parancsold meg, hogy szakítsák félbe a felszállást.

– Már túl késő – szorította meg Roarke, és orrát Eve tarkójához nyomta. – Lazíts, Eve. Bízz bennem. Nagyobb biztonságban vagy itt, mint amikor kocsival áthajtasz a belvároson.

– Franckarikát. Ó, Krisztusom! – hunyta le szorosan a szemét, amikor felbőgtek a hajtóművek. A sikló mintha egyenesen felfelé lőtt volna ki, és Eve úgy érezte, a gyomra valahol maga mögött maradt. A gyorsulás hátranyomta, valósággal odatapasztotta Roarke-hoz.

Amíg a terhelés meg nem szűnt, és az utazás simábbá nem vált, még lélegezni sem mert, és csak akkor vette észre, hogy a szorító érzést a mellében pont ez okozza. Nagyot sóhajtott, majd úgy nyelte a levegőt, mint valami mélyből felbukkanó búvár.

Még mindig él, mondogatta magának. És már ez is valami. Most pedig meg kell ölnie Roarke-ot. Ekkor vette észre, hogy nemcsak a biztonsági öv nem öleli már a testét, de az ingét is kigombolták, és a férfi kezei már a mellén matatnak.

– Ha azt hiszed, lefekszem veled, miután…

Roarke válasz helyett egyszerűen csak maga felé fordította. Egy pillanatra meglátta a szemében a vidámságot és a vágyat, mielőtt Roarke éhes szája a mellére bukott volna.

– Te gazember! – nevetett fel, ahogy a gyönyör szerteáradt a testében, és közelebb húzta Roarke fejét.

Soha nem tudott ellenállni annak, amit vele, amit érte tett. Azoknak a vad gyönyörhullámoknak, melyek lassan, borzongatóan siklottak végig a testén. Roarke-nak nyomta a testét, és mindent elfeledve átadta magát a nyelve, a fogai érintésének.

Már ő húzta le a vastag, lágy szőnyegre, és ő húzta ajkát az ajkához.

– Hatolj belém – rángatta Roarke ingét, érezni akarta tenyere alatt az izmos férfitestet. – Azt akarom, hogy hatolj belém.

– Még órákig fog tartani az utazás – bukott Roarke ismét Eve apró, kemény mellére, ami már felforrósodott az érintésétől. – Előbb még kóstolgatlak.

És kóstolgatta, nem is kicsit. Finoman ízlelgette a szájától a nyakáig, a nyakától a válláig, a vállától a melléig. Finoman, ravaszul próbálgatta, miközben csak a gyönyör járt az eszében, amit egymásnak adhatnak.

Érezte, ahogy Eve teste remegni kezd a simogatásai és csókjai alatt.

Eve izzadni kezdett, miközben Roarke keze levándorolt a hasára, majd lassan megtalálta az utat a combjai közé. Amikor meg is nyíltak, felnyögött. Feléje tolta a csípőjét, a férfi pedig megfogta és széttárta a lábait. Amikor nyelve lassan a forróságba hatolt, Eve érezte, hogy elönti a kéj.

– Még – falta mohón Roarke. Tudta, hogy Eve olyasmit is enged neki, amit másnak soha. Együttléteik alatt teljesen elengedte magát.

Amikor megremegett, amikor a keze a szőnyegre esett, felemelte Eve testét, és beléhatolt. Eggyéolvadtak.

Felpattantak a szemei, és pillantása találkozott Roarke tekintetével. Látta, hogy a férfi erősen összpontosít. Meg akarta ezt semmisíteni, összezúzni, mint ahogy Roarke is megsemmisítette már az övét, nem is egyszer.

– Még – követelőzött Eve, és lábait szorosan Roarke dereka köré fonta. Látta, hogy megvillan a szeme, a sötét vágyat, ami mélyen benne lakozott, és miközben magához húzta, hogy megcsókolja, fogaival végigkarcolta azokat a formás ajkait.

Roarke belemarkolt Eve hajába, és sebesebben kezdett lihegni, miközben egyre gyorsabban, keményebben mozgatta a csípőjét, míg végül a szíve majd kirobbant a mellkasából. Eve minden szívdobbanásról szívdobbanásra, lökésről lökésre igazodott hozzá, miközben festetlen, rövid körmeit belevájta a férfi hátába, vállába, derekába, gyönyörteljes fájdalmat okozva ezzel.

Roarke érezte, hogy Eve ismét közel került az orgazmushoz. Érezte, ahogy a combjaival egyre szorosabban öleli, mintha glóriába akarná fonni. Csak arra tudott gondolni: újra. Újra és újra és újra, miközben hallgatta Eve lihegését, és a nedves cuppanásokat, ahogy a két izzadt test egymásnak csapódott.

Érezte, hogy Eve teste megint megrázkódik, és gyorsan közeledik a csúcs felé. Amikor hosszú, mély nyögés tört fel a torkából, a hajába fúrta az arcát, és egy végső lökéssel kiürítette magát.

Szédülten, vadul dobogó szívvel omlott rá Eve-re. A felesége olyan ernyedt volt, mintha gumiból lennének a tagjai, de neki is olyan hevesen dobolt a vére, hogy a bőrén keresztül is érezte a lüktetését.

– Ez nem mehet így sokáig – nyögte ki Eve egy perc elmúltával. – A végén még kinyírjuk egymást.

Ezt hallva Roarke zihálva felnevetett.

– Egyszer úgyis meg kell halni. És szerettem volna egy romantikus estével megkoronázni a nászutunkat. Tudod, bor, zene meg ilyesmi – emelte fel a fejét, és mosolygott le Eve-re. – De így sem volt rossz.

– Ez még nem jelenti azt, hogy megbocsátottam.

– Természetesen. De akkor élvezem veled legjobban a szexet, amikor épp neheztelsz rám – nyalta meg Eve nyakát. – Imádlak, Eve.

Mialatt Eve ezen gondolkodott, mint ahogy mindig is tette, Roarke könnyedén felállt, és úgy, ahogy volt, meztelenül a két ülés közti, tükrös konzolhoz sétált. A tenyerét rásimította egy azonosítóra, mire félresiklott egy ajtó.

– Van valamim a számodra.

Eve kíváncsian szemezett a bársonydobozzal.

– Nem kell ajándékokat adnod. Tudod, hogy erre nincs szükségem.

– Igen. Kényelmetlenül érzed magad, ha el kell fogadnod bármit is, és nyugtalankodsz – vigyorgott Roarke. – Talán éppen ezért csinálom – ült le Eve mellé a padlóra, és feléje nyújtotta a dobozt. – Nyisd ki.

Eve arra gondolt, hogy biztosan valami ékszert fog találni. Roarke látszólag örült, ha díszíthette a testét: gyémántot, smaragdot, aranyláncokat kapott tőle, melyeket meglátva sokáig csak kapkodta a levegőt. De amikor felnyitotta, csak egy egyszerű, fehér szirmot látott maga előtt.

– Egy virág?

– A menyasszonyi csokrodból. Különleges kezelést kapott.

– Egy petúnia – és Eve azon vette magát észre, hogy szemei szentimentális könnyekkel telnek meg, ahogy kiveszi a virágot a dobozból. Egyszerű, közönséges, és minden kertben megterem. A szirmok üdén, harmatosan és frissen simultak az ujjai közé.

– Ez egy új eljárás, amin az egyik vállalatom dolgozik. Változás nélkül megőrzi az anyag jellemző textúráját. Azt szeretném, ha örökre nálad maradna – fogta meg Eve kezét. – Azt szeretném, ha örökké velünk lenne, és emlékeztetne, hogy van, ami sokat számít.

Eve felemelte a tekintetét, és Roarke szemébe nézett. Mindkettejük élete szenvedésben indult, gondolta. Ennek ellenére túlélték. Erőszak és tragédia hozta össze őket, de e felett is győzedelmeskedtek. Külön utakon jártak, melyek egyszer csak találkoztak.

Vannak dolgok, amik sokáig tartanak, gondolta. Egyszerű, hétköznapi dolgok. Mint a szerelem.