MOST: JANENagyon mozdulatlanul ülök, az ablak felé fordulva, hogy megvilágítson a fény.
Csupán Edward ceruzája karistol puhán, ahogy engem rajzol. Mindig nála van egy bőrkötésű notesz és egy acél Rotring töltőceruza, olyan nehéz, akár egy lövedék. A rajzolással szokott lazítani. Nagyritkán megmutatja a rajzait, de leggyakrabban csak kitépi a papírt, és bedobja a refektóriumi pultba épített szelektív hulladékgyűjtőbe.
– Azzal mi volt a baj? – kérdeztem egyszer.
– Semmi. Csak jót tesz az önfegyelemnek, ha kidobsz dolgokat, amelyek tetszenek, de nincs okvetlenül szükséged rájuk. És az elöl hagyott kép – bármilyen kép – perceken belül láthatatlan lesz a szem számára.
Valamikor különösnek, sőt, némileg komikusnak találtam volna, ha valaki ilyet mond. De már kezdem jobban érteni Edwardot. Na
