– Mikor mész vissza Dubajba? – teszi fel anyám a kérdést, holott szerintem már percre pontosan tudja. Mindennap beszélünk, és én mindennap elmondom neki.
– Nem változott az időpont, anya – nevetem el magam.
– Abban reménykedem, hogy meggondolod magad, és egyszer csak azt mondod, hogy soha.
– Ebben ne reménykedj!
– Minek mész oda állandóan?
– Ebből élek. Jól.
– Magyarországon is vannak eladó lakások meg házak. – Felsóhajtok, közben pedig beülök az autóba. Vannak dolgok, amikről nem beszélek anyámmal. Dubaj ilyen. Hogy miért, az maradjon az én titkom. – Mit csinálsz?
– Most ültem be a kocsimba.
– Hova mész?
– A köztemetőbe…
Megköszörülöm a torkom, mert ha anyámat ki lehet valamivel hozni a sodrából, akkor az az, hogy temetőbe megyek.
– Nem hiszlek el, Hamza! Már megint az a nő bes
