59. FEJEZETAz omlettet eszi, az asztalnál ül, de rám sem néz. Ha babrálna a telefonjával vagy a laptoppal, az más lenne, de ő egy pontot figyel. Egy hete jött meg, egy rossz szót sem szól, én pedig nem vallottam neki.
Tudom, hogy tudja.
Ebben a pár napban végig kedves volt, de most mások még a mozdulatai is. Időt adott nekem, amivel nem éltem.
Leteszi a villát, eltolja a tányért, és úgy, ahogy mindig, köszönetet mond az ételért:
– Köszönöm a reggelit. Finom volt.
Szótlanul veszem el a tányért, majd remegő lábakkal a szemben lévő székre ereszkedem. Ő rám néz, de egy árva szót sem szól.
– Kell valahova menned ma? – kérdezem ártatlanul, de nem is pislog.
Mindennap több órát sportol, pár hét múlva ismét elmegy, ezért a kérdésem több szempontból is nevetséges. Fájdalmas a tekintete. Talá
