45. FEJEZETElaludtam. Arra riadok, hogy megmozdul mellettem.
– Hova mész? – kérdezem, mert nem akarom, hogy magamra hagyjon.
– Aludni – löki vissza anélkül, hogy rám nézne, mintha csak egy útszéli lotyó lennék.
Talán neki az is vagyok.
– Miért nem alszol itt?
– Mert nem tudok. Hagyj most!
– Robert…
– Ne Robertezz! – emeli meg a hangját, amitől jéggé dermedek. – Te védett személy vagy, én katona!
Csorogni kezd a könnyem, fájdalmas felismerés bennem, hogy ezen az éjszakán sem voltam más, csak egy macska, akivel kedvére játszott egy kutya.
Te nem lehetsz kutya!
Talán nincs a világon olyan ember, aki elhiszi, hogy van lelkem. Ő sem hiszi…
Nem értem, miért… Nem értem, miért nem szerethetek vagy szerethetnek? Nem értem, miért nem jutnak legalább hosszabb órák, ha már egy élet nem is.
