46. FEJEZETÉrzem Venezuela illatát.
Behunyom a szemem, az esőerdőben állok, a vízcseppek a bőrömre pottyannak, az arcomon keverednek a könnyeimmel. Mintha a hazám is sírna velem együtt.
Én sós könnyeim, otthonom édes könnyei…
Az orromba mászik a lágy füst aromája, megborzongok a hideg cseppek és a meleg levegő nászától a bőrömön.
Áldás, hogy az embernek vannak emlékei. Sokszor nem szelektálhatunk, de ha behunyjuk a szemünket, reptet minket a múlt, és én biztos vagyok benne, hogy ha sokszor fájdalmas is ez a repülés, ez Isten egyik ajándéka az embernek.
Gyerekként látom magamat, fáj, hogy tudom, én csak egy voltam a sok közül. Ma is megannyi ugyanolyan kislány él Caracasban, mint én voltam. Ártatlan emberek, akikből megvetni való macskát nevel a világ.
– Sajnálom… – hallom meg magam m
