Később

Chapter 5

A suliból mentem haza anyámmal. Fogta a kezemet. A másik kezemben a pulyka rajzát szorongattam, amit az elsős osztályommal rajzoltunk a hálaadás előtti héten. Olyan büszke voltam rá, mintha én hugyoztam volna a Mississippit. Úgy csináltuk, hogy rátettük a tenyerünket egy színes papírra és zsírkrétával körülrajzoltuk. Ez lett a farka meg a teste. A fejét már magunknak kellett kiötölni.

Megmutattam a rajzot anyámnak, ő meg ja ja ja, jó jó jó, nagyon klassz, de szerintem igazából nem is látta. Valószínűleg az egyik könyvön járt az esze, amit éppen próbált eladni valamelyik kiadónak. „Elsózni az árut”, így nevezte. Tudod, anyám irodalmi ügynök volt. Eredetileg a bátyja, Harry bácsikám ügynöksége volt, de anyám átvette tőle egy évvel azelőtt, mint amiről mesélek. Hosszú sztori és elég nyomasztó.

– Az erdőzöldet használtam, mert az a kedvenc színem – meséltem. – Tudtad, ugye? – Már majdnem hazaértünk. Csak három házra laktunk a sulitól.

Ő hogy ja ja ja. És azt:

– Ha hazaértünk, játszhatsz vagy nézheted a Barney-t vagy A varázslatos iskolabusz-t, kicsim, nekem kismillió helyre kell telefonálnom.

Erre én is, hogy ja ja ja, amit oldalba bökéssel és vigyorral jutalmazott. Szerettem, amikor meg tudtam nevettetni anyámat, mert már hatévesen is tudtam, hogy nagyon komolyan veszi a világot. Később aztán megtudtam, hogy ennek részben én voltam az oka. Azt hitte, hogy buggyant gyereket nevel. Most arról a napról mesélek, amikor arra a következtetésre jutott, hogy mégsem vagyok buggyant. Ami biztos megkönnyebbülés is volt neki, meg nem is.

– Erről nem beszélhetsz senkinek – figyelmeztetett aznap később. – Csak nekem. És talán még nekem se, fiam. Oké?

Mondtam, hogy oké. Amikor kicsi vagy, és anyukád kérdez, okéval felelsz mindenre. Persze kivéve, ha azt mondja, nyomás lefeküdni. Vagy hogy edd meg a brokkolit.

Beléptünk a házba. A liftet még mindig nem csinálták meg. Mondhatnánk, hogy talán másképp alakulnak a dolgok, ha működik, de nem hiszem. Szerintem baromság, hogy az élet csak a döntéseinkről szól, és arról, hogy melyik utat választjuk. Mert akár lifttel megyünk, akár lépcsőn, mindenképp a másodikra kellett volna mennünk. Amikor a sors szeszélyes ujja rád mutat, minden út ugyanoda vezet, én ezt gondolom. Talán más lesz a véleményem, ha idősebb leszek, de nem hiszem.

– Baszódjon meg ez a lift – mondta anyám. Aztán: – Ezt nem hallottad, fiam.

– Micsodát? – kérdeztem ártatlanul, és kaptam egy újabb vigyort. Aznap délután utoljára, ezt elárulhatom. Megkérdeztem, vigyem-e a táskáját, amiben szokás szerint volt egy kézirat, aznap egy böhöm nagy, ránézésre legalább ötszáz oldal (amikor iskola után rám várt, mindig egy padon ülve olvasott, már ha az időjárás engedte).

– Aranyos vagy – felelte –, de mit mondok mindig?

– Az életben az ember maga kell, hogy cipelje a terhét.

– Ahogy mondod.

– Regis Thomasé?

– Úgy bizony. A jó öreg Regis fizeti a lakbérünket.

– Roanoke-ról szól?

– Még kérdezned kell, Jamie? – kérdezett vissza, és vihognom kellett. A jó öreg Regis csak Roanoke-ról írt. Ő ezt a terhet cipelte az életben.

Felmentünk a másodikra, ahol három lakás volt, abból az egyik a miénk a folyosó végén. A miénk volt a legmenőbb. Mr. és Mrs. Burkett a 3A lakás előtt álltak, és rögtön tudtam, hogy baj van, mert Mr. Burkett cigarettázott, pedig még sosem láttam cigarettázni, ami egyébként tilos is volt az épületben. A szeme véreres volt, ősz haja tüskékben felmeredt. Én világéletemben uraztam, pedig Burkett professzor volt, valami agyas tárgyat tanított az NYU-n. Később megtudtam, hogy angol és európai irodalmat. Mrs. Burkett pongyolában volt, mezítláb. Az a pongyola nagyon vékony volt. Majdnem mindent láttam alatta.

– Mi a baj, Marty? – kérdezte anyám.

Mielőtt Mr. Burkett felelhetett volna, megmutattam neki a pulykámat. Egyrészt mert olyan szomorúnak látszott, és fel akartam vidítani, másrészt mert olyan büszke voltam rá.

– Nézze, Mr. Burkett! Csináltam egy pulykát! Nézze, Mrs. Burkett! – Feltartottam az asszony arca elé, nehogy azt higgye, hogy a pongyoláját nézem.

Mr. Burkett rám se hederített. Szerintem meg se hallott.

– Borzalmas hírünk van, Tia. Mona meghalt délelőtt.

Anyám leejtette a táskát a lába közé, és a kezét a szájára kapta.

– Jaj, ne! Mondja, hogy nem igaz!

Mr. Burkett szeméből kicsordult a könny.

– Éjjel felkelt, azt mondta, iszik egy kis vizet. Én visszaaludtam. Aztán reggel a kanapén találtam, álláig felhúzott paplannal, úgyhogy lábujjhegyen mentem ki a konyhába, és feltettem a kávét, gondoltam, a kellemes illat majd f-f-fel… felébreszti…

Aztán rendesen elbőgte magát. Anyám átölelte, mint engem, amikor megütöm magam, pedig Mr. Burkett megvolt vagy százéves (hetvennégy, mint később megtudtam).

Mrs. Burkett ekkor szólt hozzám. Alig lehetett hallani, de mivel még elég friss volt, értettem.

– A pulyka nem zöld, James.

– Az enyém az – feleltem.

Anyám még mindig ölelte Mr. Burkettet, kicsit még ringatta is. Nem hallották Mrs. Burkettet, mert nem is hallhatták, és engem se, mert felnőtt dolgokat csináltak: anyám vigasztalt, Mr. Burkett zokogott.

Mr. Burkett akkor azt mondta:

– Hívtam dr. Allent, ki is jött és azt mondta, valószínűleg gubaülése volt. – Legalábbis én ezt hallottam. Annyira sírt, alig lehetett érteni. – Felhívta a temetkezési vállalatot. El is vitték. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni nélküle.

– A férjem megégeti anyukád haját a cigarettájával, ha nem vigyáz – jegyezte meg Mrs. Burkett.

És így is lett. Éreztem a megperzselt haj szagát, ami olyan szépségszalonos illat. Anyám túl udvarias volt, hogy szóljon, de elengedte Mr. Burkettet, aztán elvette tőle a cigarettát, a padlóra ejtette és rálépett. Én ezt undorítónak találtam, rosszabbnak, mint a sima szemetelést, de nem szóltam semmit. Megértettem, hogy különleges helyzetről van szó.

Azt is megértettem, hogy ha tovább beszélek Mrs. Burkett-tel, az kiborítja a férjét. Meg anyámat is. Még egy kisgyerek is tud alapdolgokat, ha nem agyalágyult. Azt mondod, hogy kérem, hogy köszönöm, nem mutogatod a fütyidet nyilvánosan, nem eszel nyitott szájjal, és nem beszélsz halottakkal, ha az élő rokonuk mellett állnak, akiknek éppen elkezdtek hiányozni. Védelmemre szóljon, hogy amikor megláttam Mrs. Burkettet, még nem tudtam, hogy meghalt. Később aztán jobban meg tudtam állapítani a különbséget, de akkor még nagyon az elején voltam. A pongyoláján láttam át, nem rajta. A halottak ugyanúgy néznek ki, mint az élők, csak mindig abban a ruhában vannak, amiben meghaltak.

Közben Mr. Burkett előadta az egészet. Elmesélte anyámnak, hogy leült a padlóra a kanapé mellett, és a felesége kezét fogta, amíg meg nem jött az orvos fickó, és utána megint, amíg a temetkezési vállalkozó el nem vitte. Igazából azt mondta, „Elszállította a hamvait”, amit csak akkor értettem meg, miután anyám elmagyarázta. A hamvai-ról másra gondoltam, talán anyám égett hajának a szaga miatt. Mr. Burkett közben abbahagyta a sírást, de most újra rákezdte.

– Nincs meg egyik gyűrűje se – mondta a könnyein keresztül. – Se a karikagyűrűje, se az eljegyzési gyűrűje, az a nagy gyémánt. Kerestem az ágy melletti kisszekrényen, ahová leteszi, amikor bedörgöli a kezét azzal a rémesen büdös ínhüvelygyulladás elleni krémmel…

– Tényleg szagos – ismerte el Mrs. Burkett. – A lanolin tulajdonképpen gyapjúzsír, de valóban használ.

Bólintottam, hogy jelezzem, értem, de nem szóltam semmit.

– …és a fürdőszobai mosdónál, mert néha otthagyja… mindenhol kerestem.

– Majd megkerülnek – vigasztalta anyám, és most, hogy a haját biztonságban tudta, ismét átölelte Mr. Burkettet. – Megkerülnek, Marty, ne aggódjon miatta.

– Annyira hiányzik! Már most hiányzik!

Mrs. Burkett legyintett az arca előtt.

– Hat hetet adok neki, és már Dolores Magowant hívja ebédelni.

Mr. Burkett zokogott, és anyám úgy csitította, mint engem, amikor lehorzsoltam a térdem, vagy amikor egyszer teát akartam csinálni neki, és forró vizet loccsantottam a kezemre. Szóval sok volt a hang, én meg kihasználtam, de csak halkan:

– Hol vannak a gyűrűi, Mrs. Burkett? Tetszik tudni?

Amikor meghalnak, kénytelenek megmondani az igazat. Hatévesen ezt még nem tudtam; azt hittem, minden felnőtt igazat mond, akár élő, akár holt. Persze akkor még Aranyfürtöcskét is igazi lánynak hittem. Hülyézz le nyugodtan. Legalább azt nem hittem el, hogy a három medve beszélt.

– Az előszobai szekrény felső polcán – felelte. – Bent hátul, az emlékkönyvek mögött.

– Miért ott? – kérdeztem, mire anyám furán nézett rám. Ő úgy látta, hogy a levegővel beszélek… igaz, addigra tudta, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Az után, ami a Central Parkban történt, és ami nem volt kellemes – majd a maga idején elmesélem –, hallottam, hogy azt mondja rólam az egyik szerkesztőbarátjának a telefonba, hogy „látó” vagyok. Kirázott a hideg attól a szótól.

– Fogalmam sincs – mondta Mrs. Burkett. – Addigra már megütött a guta. A gondolataim vérben fuldokoltak.

Vérben fuldokló gondolatok. Ezt sose felejtettem el.

Anyám megkérdezte Mr. Burkettet, szeretne-e átjönni hozzánk egy teára („vagy valami erősebbre”), de ő azt mondta, nem, még egyszer megpróbálja megkeresni a felesége eltűnt gyűrűit. Anyám megkérdezte, hozzunk-e neki kínai kaját, mert azt akarunk rendelni vacsorára, és Mr. Burkett azt mondta, az jó lenne, köszönöm, Tia.

Anyám azt mondta, de nada (amit majdnem olyan gyakran használt, mint azt, hogy ja ja ja meg jó jó jó), és azt mondta, hat körül áthozzuk, hacsak nem akar nálunk enni, mert szívesen látjuk. Mr. Burkett azt mondta, nem, otthon szeretne enni, de jó lenne, ha nála vacsoráznánk. Csak ő úgy mondta, nálunk, mintha Mrs. Burkett még élne. Pedig nem élt, hiába volt ott.

– Addigra meglesznek a gyűrűk is – mondta anyám. Megfogta a kezemet. – Gyere, Jamie. Később eljövünk Mr. Burketthez, de most hagyjuk magára.

– A pulyka nem zöld, Jamie – mondta Mrs. Burkett. – És különben se pulykának néz ki, hanem egy pacának, amiből ujjak állnak ki. Nem vagy egy Rembrandt.

A halottak kénytelenek igazat mondani, ami jó, ha tudni akarod a választ egy kérdésre, de mint mondtam, az igazság néha nagy szívás. Majdnem mérges lettem rá, de akkor elsírta magát, és megsajnáltam. Mr. Burkett felé fordult és azt mondta:

– Ki fog vigyázni rá, hogy a nadrágod hátsó hurkába is belemenjen az öv? Talán Dolores Magowan? Jaj, még egyszer megcsókolom az én békámat. – Megpuszilta a férje arcát vagy előtte a levegőt, nem láttam pontosan. – Szeretlek, Marty, még mindig szeretlek.

Mr. Burkett felemelte a kezét, és megvakarta az arcát ott, ahol a felesége ajka érintette, mintha viszketés lenne. Gondolom, annak is hitte.