Most huszonkettő vagyok – vagyis majdnem huszonhárom –, és a később világában élek. Szavazhatok, vezethetek, vehetek piát és cigit (amiről nemsokára le akarok szokni). Tisztában vagyok vele, hogy még nagyon fiatal vagyok, és amikor visszanézek majd, megdöbbenek (remélhetőleg nem undorral) azon, hogy milyen naiv és zöldfülű voltam. De a huszonkettő akkor is fényévekre van a tizenháromtól. Többet tudok, kevesebbet hiszek. Burkett professzor már nem tudna úgy elbűvölni, mint akkor. Ez nem panasz akar lenni! Kenneth Therriault – nem tudom, igazából mi volt, maradjunk ennél – tönkre akarta tenni a józan eszemet. A professzor mágiája mentette meg. Talán az életemet is.
Később, amikor utánanéztem a témának egy antropológiaesszéhez a főiskolán (természetesen az NYU-n), kiderült, hogy a fele annak
