Elragad

1. FEJEZETÚJRA MEGRÁNTOTTAM A CSUKLÓMAT, megpróbáltam kiszabadulni a bilincsből, amely a négyoszlopos ágy fejrészéhez rögzített. Tíz perce feküdtem ott, egyszerre voltam izgatott és csalódott. A kikötés fura dolgokat művelt a testemmel. A lábujjam begörbült a várakozástól. Cameron Cole stílusát sötét fabútorok jellemezték, letisztult, elegáns darabokkal kiegészítve, mint ez az ágy is, a magas háttámlájú szék a sarokban, a mahagóni ruhásszekrény amott, és a lapos képernyős tévé a falon. Levettem a szemem a fölöttem himbálózó ezüstláncról, mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjam, újra a berendezés felé fordítottam a figyelmemet, elismételtem a szavakat, amelyeket akkor mondtam, amikor eljöttem Malibuból. A szavakat, amelyek örökre megváltoztatták az életemet. Azokat, amelyek azt jelentették, nincs visszaút. Itt nem egy szerelmes éjszaka előhírnökeként bilincselte az ágyhoz a barátnőjét. Nem, ő a legjobb barátja barátnőjét bilincselte az ágyhoz. Remélte, hogy a lány elárulja, mi a fenét keres itt, kihívó fűzőben, combfixben és tangában. Szinte tökéletes szőke frizurám és a sminkem leplezte zsenge huszonegy évemet. Ellenállhatatlanul dögös akartam lenni. Cameron arckifejezéséből nehéz volt megállapítani, hogy sikerült-e. Lazán az ajtófélfának támaszkodott, szmokingja kiemelte megszokott, tökéletes megjelenését. A nyakkendő hiánya és a nyitott gallér sejteni engedte, hogy talán engedett agresszív viselkedéséből. Belekortyolt a sötét borostyánszínű alkoholba. – Kikapcsolnád? – kérleltem. Megrázta a fejét. Az ő bilincse és az ő egyik hálószobája volt az ő milliódolláros Beverly Hills-i villájában. Bíztam Cameronban, de tényleg. Hogy is ne tettem volna? Köztiszteletben álló pszichiáter volt, és ő szerezte nekem a titkárnői munkát az Enthrallban, Los Angeles elit szadomazoklubjában. A gazdagok kiélhették itt a legsötétebb fantáziájukat. Az Enthrall titkárnőjeként anyagi szabadságot élveztem, mindamellett sokkal hamarabb lettem felnőtt. Tudnom kellett, hogy Cameron arckifejezése nem dühöt tükröz. Persze nem volt ismeretlen a számomra a világ legcsinosabb vonásairól sugárzó arckifejezés, amelytől azt várta, hogy döbbenten elhallgassak. Nem segített, hogy a zsenialitása túlszárnyalta a szépségét. Intelligens arcát rövid, koromfekete haj keretezte. Gesztenyebarna szemével a vesémbe látott. Az Enthrall igazgatójaként kénye-kedve szerint vette fel és rúgta ki az alkalmazottakat. Engem kiemelt az ismeretlenségből, csak éppen nem az adminisztrációs képességeim fogták meg, hanem az ártatlanságom. Arra használt, hogy megmentsem a legjobb cimboráját, Richard Bootht, a megszállott veszélyhajhászót. Richard szerint semmi sem tett olyan jót az adrenalinszintjének, mint egy jó kis úszkálás a cápákkal. Szembenézett a veszéllyel, és bemutatott neki. Mégis bálványoztam az én gyönyörű Richardomat. Előtte nem ismertem a szerelmet. Ez az érzés hozott ide ma éjjel. Bármire hajlandó voltam, hogy megőrizzem a számomra legfontosabb kapcsolatot. – Dr. Cole – próbálkoztam ismét –, azt mondta, bármikor beszélhetek magával. – Cameron. – Dominanciát árasztva sétálgatott. Olyan férfi volt, akinek bármit el lehet mondani. Bár nem szerettem volna kiábrándítani. Olyan magasra tette a lécet, hogy a körülötte lévők nem tudták átugrani. A jól ismert lassú, egyenletes lépteivel úgy uralta a környezetét, hogy közben meg sem szólalt. Nem tudtam levenni róla a szememet. A nők és a férfiak egyaránt utánafordultak. Lézerpontos felfogása elősegítette az általa óhajtott eredményt. Kedves volt, mindig tudta, mit és mikor mondjon, és ettől az intenzitása ellenére is könnyűnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát az ember. Kíváncsi voltam, milyen lehet bejutni a koponyájába. Ha a változatosság kedvéért fordulna a kocka. Csodálatra méltó tehetséggel vette észre a felszín alatt az elkerülés jeleit. Cameron maga volt a rejtély. A város leggyönyörűbb női vették körül, de már több hónapja ismertem, és egyszer sem láttam együtt szeretővel. Csupán az örökké bizakodó alávetettek zsongták körül a partikon. A képtelen hódítás csábítása. Cameron az ágy szélére kuporodott, ami kissé besüppedt alatta. Közel volt. Túl közel. Elég közel ahhoz, hogy megcsapja az orromat a kölnije fuvallata, amely a testem minden sejtét felgyújtotta. Tudta, mekkora hatással van rám. Újra megrántottam a bilincset, ami rosszallón megcsörrent. Cameron szája szeglete vidáman felfelé görbült. – Mia, ha valaha még egyszer hívatlanul beállít valamelyik ingatlanomba, nem vállalok felelősséget a tetteimért. Megértette? Az ágykeret felé csúsztam. – Érdekes válasz. Koncentrálj, Mia, figyelmeztettem magam. Kérdezz rá! Mondd ki! Csináld végig, amiért idejöttél! A combom közét megbizsergette az izgalom, elképzeltem, mi vár rám, ha végig merem csinálni. Az Enthrall dominái, akiket én szeretetteljesen csak „lányoknak” nevezek, elárulták, Cameron képes elérni, hogy egy nő elájuljon a gyönyörűségtől. El is hittem. A puszta jelenlététől is elszédültem. Lézerpontos érzékelése mellett esélyem sem volt. Mámorító volt. Egyetlen nő sem lett volna képes ellenállni neki, ha elég szerencsés volt hozzá, hogy felkeltse a figyelmét. Áradt belőle a nyers szexualitás. Az a fajta, amely bekúszik az ember bőre alá. Az a fajta, amitől benned reked a szó. Még az is fensőbbséget árasztott, ahogyan a poharát letette az éjjeliszekrényre. Megcsillant a fény az ónixfekete bilincsen. – Mia – mély, iskolázott hangja volt –, legközelebb más helyet válasszon, ha fel akar bukkanni az éjszaka kellős közepén. Mondjuk, a Bailey’st. Az való a legjobb barátaimnak. – A Bailey’st kiadtuk Tarának. Ma van az anyukája születésnapja. Felvette a poharat, megcsörrentek benne a jégkockák. – Kér egy kortyot? A pohárhoz érintettem az ajkam, ott, ahol korábban az övé volt, és ő megbillentette. Megborzongtam a torkomat égető fanyarságtól. Belenyúlt a pohárba, kivett egy jégkockát, és a számba dugta. Ellenálltam a kísértésnek, hogy az ujjába harapjak, hálás voltam, amiért az olvadó jég enyhítette a perzselő érzést. Cameron úgy viselkedett, mintha a szexuális feszültség megszokott lenne a számára, határozottan, de ráérősen a poháralátétre tette a poharat. – Árulja el, mi jár a fejében – szólalt meg. – Richard nem hajlandó erről beszélni. – Erről? – Hogy alávetett legyek. – Említette az aggályait – húzta össze a szemét Cameron. Hát persze. Richard és Cameron a legjobb barátok voltak. Mindent elmondtak egymásnak. Az élet tökéletesen alakult, a kapcsolatom virágzott, a bizalmam megszilárdult, egyre meghittebb volt a viszonyunk. Eldöntöttem, hogy Richard alávetettje leszek. Pár nappal később meghiúsult az álmom. A feje tetejére állt minden, amit tudtam, felbukkant egy rút családi titok, és szétesett az életem. A sötét leleplezéstől zuhanórepülésbe kezdtem. És Richard meggondolta magát. Ha volt valami, amihez jól értettem, az a szolgálat. Bár nyilvánvalóan kiakasztotta Richardot, ahogy megküzdöttem az üggyel. Valami másra számított, a körülmények halálra rémült áldozatára. Nem hitte, hogy ilyen gyorsan túlteszem magam rajta. Hogy továbblépek. Azt gondolnád, hangos ováció fogadta a lelkierőmet, amivel magam mögött hagytam a családi traumát, de nem. Richard úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék. Ezek a férfiak nem arról voltak híresek, hogy segítenek a múltjukkal küszködő áldozatoknak. Fájdalommal űzték el a fájdalmat. Nyilvánvalóan nem az én esetemben. Én még nekik is túl megtört voltam. – Ossza meg velem a gondolatait, Mia – zökkentett ki Cameron az álmodozásból. Nem akartam most erről beszélni. Nem akartam, hogy az apám árulása betolakodjon ebbe a pillanatba. Az után, hogy összeszedtem a bátorságomat, és idejöttem. Egyedül voltam egy szobában a leghihetetlenebb pasival, akivel valaha találkoztam, természetesen Richard kivételével, és Cameron volt az egyetlen, aki megmenthette a kapcsolatunkat. Koncentrálnom kellett. Cameron nem csupán a beszélgetés mestere volt, a hallgatás művészetét éppúgy elsajátította. Azt akartam, hogy ő mondja ki a szavakat, amelyeket én képtelen voltam. – Mennyi ideje él itt? – kérdeztem, hogy megtörjem a feszült csendet. – Már jó ideje az enyém ez az ingatlan. Itt fogadom a vendégeimet. A családom a városba utazik, így elő kell készítenem a házat. – Le akarja nyűgözni őket? – Nincs ilyesmire szükségük. – A ház a Venice Beachen túl kicsi? – Nincs jó helyen. Túl sok a turista. – És a Chrysalis? – átkoztam magam, amiért ilyen ostobaságokat kérdezek. Cameront mintha mulattatta volna. – Nem hagyhatom, hogy egy meztelen, lúdtalpas fickó feltűnjön a semmiből, és halálra rémítse Rose nagynénémet, ugye? – Az nem lenne jó. – Az nagyon rossz lenne. – Ezerwattos mosolyt villantott. – Igazán nagyon rossz. A Chrysalis különleges fétiskastély volt, amelyet a világ különböző részeiből érkező gazdag ügyfelek látogattak, hogy kiéljék a fantáziáikat. Los Angeles legjobbjai buliztak itt a végsőkig, és Cameron Cole volt a nagymester. Talán tényleg terápiára volt szükségem. De akkor sem akartam, hogy a gondolataimban kurkásszon. Ezt megígértem magamnak, mielőtt átléptem a valaha látott legnagyobb előszoba küszöbét. – Egyedül lakik itt? – Beszéljünk inkább magáról… – Az édesapja is jön? – kérdeztem lazán. – Nagyszerű lesz. – Mit keres itt, Mia? Kérem, térjen a lényegre. Késő van. Meg tudtam csinálni. Készen álltam. Felkészültem a sokszor begyakorolt szavakra. – Mia – győzködött. – Azt akarom… – Hallgatom. Képtelen voltam kinyögni. – Ó – mondta komoran. – Azt akarja, hogy megtanítsam, hogyan legyen jó alávetett.