HEX – Egy boszorkány bosszúja

1. FEJEZETSTEVE GRANT ÉPPEN akkor fordult be a Black Spring-i Market & Deli parkolójának sarkán, amikor Katherine van Wylert elütötte egy ódon holland verkli. Egy pillanatig azt hitte, érzéki csalódás áldozata lett, mert ahelyett, hogy az asszony hanyatt vágódott volna az úttesten, beleolvadt a fakacskaringók, tollas angyalszárnyak és krómszínű orgonasípok közé. Marty Keller tolta hátra a verklit a két fogójánál fogva, és Lucy Everett utasításai nyomán állította meg. Bár nem lehetett zökkenést hallani, és vércsíkot sem lehetett látni, amikor Katherine-t elütötték, az emberek minden irányból kezdtek sietve odaseregleni, ahogy ez már a balesetek esetén lenni szokott. De nem dobta le senki a bevásárlószatyrát, hogy felsegítse a nőt, mert Black Spring lakói a sietségnél is többre tartották az óvatos eltökéltséget, hogy ne ártsák bele magukat Katherine ügyeibe. – Ne túl közel! – kiabálta Marty, és a kislány felé nyújtotta a kezét, aki tétova léptekkel közeledett; nem annyira a bizarr baleset, mint a hatalmas gépezet pompája vonzotta. Steve azonnal tudta, hogy ez egyáltalán nem volt baleset. A verkli árnyékából két piszkos láb és Katherine ruhájának saras széle látszott ki. Elnézően mosolyodott el: hát szemfényvesztés volt az egész! Két másodperc múlva már a Radetzky-induló harsogott a parkolóban. Steve fáradtan, de önmagával elégedetten lassított. Majdnem elérte a nagy kör végét: a Bear Mountain természetvédelmi terület szélétől tizenöt mérföldet futott Fort Montgomeryig, majd fel a Hudson mentén a West Point katonai akadémiáig, amit az emberek errefelé csak Pointnak hívtak, ahonnan aztán hazafelé kanyarodott. Vissza az erdőbe, a hegyek közé. Jó érzéssel töltötte el, nemcsak azért, mert a futással ideálisan vezette le a valhallai New York Medben töltött hosszú munkanapok meg a tanítás alatt a testében felgyülemlett feszültséget, hanem mert szerette Black Springen kívül az élvezetes őszi szelet, amitől remek hangulatba került, mialatt a levegő átjárta és kitisztította a tüdejét, és az izzadtságszagát nyugatibb régiókba sodorta. Persze az egész csak pszichés dolog volt. Black Springben semmi baj sem volt a levegővel. Legalábbis semmi, amit elemzéssel bizonyítani lehetett volna. A zene előcsalogatta a szakácsot a Ruby’s Ribsből. Kijött a grillje mögül, és beállt a többi néző közé, hogy gyanakodva figyelje a kintornát. Steve megkerülte őket, és a karjával letörölte a verítéket a homlokáról. Amikor meglátta, hogy a verkli gyönyörűen lakkozott oldala valójában egy lengőajtó, ami résnyire nyitva, már nem tudta elfojtani a mosolyát. A verkli egészen a keréktengelyig tökéletesen üres volt belül. Katherine mozdulatlanul állt a sötétben, míg Lucy becsukta az ajtót, és elrejtette szem elől. A verkli most megint csak egy verkli volt. És istenem, hogy muzsikált! – Szóval Mulder és Scully megint megtömik a zsebüket? – kérdezte Steve csípőre tett kézzel, még mindig lihegve. Marty vigyorogva ment oda hozzá. – Mondod te. Tudod egyáltalán, mibe kerülnek ezek a biszbaszok? Hidd el, úgy élére rakják a garast, hogy az élettől is elmegy a kedvük! – Egy fejmozdulattal a kintorna felé intett. – Az utolsó részletig hamisítvány. A peekskilli Régi Holland Múzeumban őrzött verkli másolata. Jól sikerült, mi? Egyszerű utánfutóra építettük. Steve le volt nyűgözve. Most, hogy alaposabban szemügyre vehette, már látta is. Az eleje giccses porcelánfigurák és hányavetin felragasztott mütyürök keveréke volt, a festés is eléggé elnagyolt. Az orgonasípok nem krómból készültek, hanem arannyal lakkozott műanyagból. Még a Radeczky-induló is elmaradt a várakozástól: illúzió volt, hiányzott a fújtatók gyönyörűséges sóhajtozása vagy a lyukszalagok lapjainak csattogása, amit az ember egy ódon szerkezettől elvár. Marty a gondolataiban olvashatott, mert így szólt. – Egy iPod, fertelmesen nagy hangszóróval. Ha rossz zenei listát választasz, heavy metal bömböl! – Mintha Grim ötlete lenne – nevetett Steve. – Aha. – Azt hittem, el akarjátok terelni róla a figyelmet, és nem felhívni rá. Marty vállat vont. – Ismered a mester gondolkodását. – Nyilvános rendezvényeken használjuk – magyarázta Lucy. – Vásárban vagy a fesztiválon, ha sok a Kívülálló. – Sok szerencsét – mosolygott rájuk Steve, és nekikészült, hogy folytassa az útját. – Ha már itt tartotok, talán még pénzt is sikerül gyűjteni. Az utolsó mérföldön takarékoskodott az erejével, ahogy a Deep Hollow Roadon hazafelé tartott. Amint hallótávolságon kívül került, már nem gondolt a sötétben álló nőre, aki a kintorna gyomrában tűnt el, bár a Radeczky-induló a léptei ütemére szólt a fejében. MIUTÁN LEZUHANYOZOTT, LEMENT a földszintre. Jocelynt az ebédlőasztalnál találta. Az asszony becsukta a laptopot. Az ajkán játszó finom mosollyal, amibe Steve huszonhárom éve beleszeretett, és ami valószínűleg halála pillanatáig elkíséri majd (jóllehet az arca közben ráncos lett, és táskák lettek a szeme alatt, amiket negyven feletti zsákoknak hívott), így szólt: – Elég az udvarlóimra szánt időből. Most a férjemmel foglalkozom. – Mi is a neve? – vigyorodott el Steve. – Rafael? – Az ám. És Roger. Novakot ejtettem. – Felállt, és átölelte Steve derekát. – Milyen napod volt? – Kimerítő. Ötórányi előadássorozat, egy húszperces szünettel. Megkérem majd Ulmannt, hogy változtasson a beosztásomon, vagy szereljen elemet a katedra mögé. – Szánalmas vagy. – Jocelyn szájon csókolta. – Figyelmeztetlek, Mr. Stréber, hogy kukkolónk van. Steve elhúzódott tőle, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nagyi – mondta. – Nagyi? Jocelyn közelebb vonta magához Steve-et, megfordult, és a fejével a háta mögé intett. Steve követte a tekintetét a nyitott üvegajtón át a nappaliba. A kanapé és a kandalló közötti furcsa, közvetlenül a hifiberendezés melletti sarokban, amit Jocelyn a Lomtárának hívott, mert nem tudta, mihez kezdjen vele, egy összeaszott kis öregasszonyt látott, aki sovány volt, mint a gebe, és teljesen mozdulatlanul állt. Olyannak tűnt, mint aki nem tartozik a délután tiszta, aranyló fényébe. Sötét volt és éjszakai. Jocelyn egy ócska konyharuhát terített a fejére, hogy ne lehessen az arcát látni. – Nagyi. – Steve eltöprengett, aztán nevetni kezdett. Nem tehetett róla: azzal a konyharuhával nevetségesen és lehetetlenül festett. Jocelyn elpirult. – Tudod, mennyire kilel a hideg attól, amikor így néz ránk. Tisztában vagyok vele, hogy vak, de néha olyan érzésem van, hogy a vakság sem gátolja a látásban. – Mióta áll itt? – kérdezte Steve. – Mert most láttam a városban. – Alig húsz perce. Mielőtt hazajöttél, akkor jelent meg. – Stimmel. A Market & Deli előtti parkolóban láttam. Az egyik új játékukat pontosan rá tolták. Egy istenverte zongoraverklit. Gondolom, nem repesett a zenéért. Jocelyn mosolygott, és az ajkát csücsörítette. – Remélem, hogy Johnny Casht szereti, mert az van bent a CD-lejátszóban, és kösz, egyszer is elég volt mellette odanyúlni, és megnyomni a lejátszás gombot. – Halálmegvető mozdulat, asszonyom. – Steve az asszony tarkóján a hajába fúrta az ujjait, és ismét megcsókolta Jocelynt. Kivágódott a szúnyoghálós ajtó, és Tyler lépett be egy nagy nejlonszatyorral, amiből kínai étel szaga áradt. – Hé, csak semmi nyalás-falás! – rikkantotta. – Március tizenötig még nem vagyok nagykorú, és addig a sérülékeny lelkem nem bírja a romlottság terhét, hát még a saját génállományomon belül! Steve Jocelynra kacsintott. – Ez rád és Laurie-ra is áll? – Nekem még illik kísérleteznem – mondta Tyler. Letette a szatyrot az asztalra, és lehámozta magáról a kabátot. – Életkori sajátosság. A Wikipédián is olvasható. – És mi áll rólunk a Wikipédián, a mi korunkban mi illik? – Dolgozni… főzni… felemelni a zsebpénzemet. Jocelyn szeme elkerekedett, aztán az asszony nevetésben tört ki. Tyler mögött Fletcher is befurakodott az ajtón, és a fülét hegyezve járta körbe az ebédlőasztalt. – Jaj, istenem, Tyler, kapd el! – kiáltotta Steve, amint meghallotta a border collie morgását, de már késő volt: Fletcher megpillantotta a nőt Jocelyn Lomtárában. Fülsiketítő ugatásban tört ki, ami éles, átható vonításba csapott át, amitől mindhárman szörnyen megrémültek. A kutya átvágtatott a szobán, de a sötét csempepadlón megcsúszott, és Tyler éppen csak el tudta kapni a nyakörvénél fogva. Fletcher vad ugatással és a mellső lábával a levegőt kapálva torpant meg az üvegajtó két szárnya között. – Fletcher, ül! – kiabált rá Tyler, és erősen megrántotta a pórázt. A kutya idegesen csóválta a farkát, és mélyről jövő morgással fordult a nő felé, aki Jocelyn Lomtárában állt, és meg sem moccant. – Jesszusom, miért nem szóltatok, hogy itt van? – Bocs – vette ki a pórázt Tyler kezéből Steve. Fletcher felhagyott a morgással. – Nem gondoltuk, hogy Fletcher is bejön. Tyler fanyarul elfintorodott. – Jól áll neki az a konyharuha. – Egy székre dobta a dzsekijét, és egyetlen további megjegyzés nélkül felszaladt az emeletre. Biztos nem a házi feladat elvégzése hajtja, feltételezte Steve, mert e tekintetben Tyler sosem kapkodta el a dolgot. Az egyetlen, ami sietségre ösztönözte, az a lány volt, akivel járt, egy élénk természetű csinos kis teremtés Newburghből, aki sajnos nem jöhetett gyakran látogatóba a Vészhelyzeti Határozatnak köszönhetően; vagy más okból sietett: a YouTube-csatornáján a videóblogja miatt. Valószínűleg akkor is ezen dolgozott, amikor Jocelyn elküldte vacsoráért az Emperor’s Choice Takeoutba. Jocelynnak szerda volt a pihenőnapja, szerette ilyenkor az egyszerű megoldásokat, bár a város kínai elviteles éttermében mindennek többé-kevésbé ugyanolyan íze volt. Steve a morgó Fletchert kivezette a hátsó udvarra, és bezárta a kenneljébe, ahol a kutya nekiugrott a dróthálónak, majd idegesen fel-alá kezdett járkálni. – Elég legyen! – mordult rá Steve talán élesebben, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. De a kutya az idegeire ment, és tudta, hogy Fletcher még vagy félórán át nyugtalan lesz. A nagyi már jó ideje nem nézett be hozzájuk, de függetlenül attól, milyen gyakran jött, Fletcher képtelen volt hozzászokni. Odabent aztán megterítettek. Steve kibontotta a papírdobozban lévő csirkés chow meint és Tso tábornok tofuját, amikor ismét felpattant a konyhaajtó. Előbb Matt lovaglócsizmája repült be, és végiggurult a földön Fletcher szüntelen ugatása közepette. – Jézusom, Fletcher! – hallotta Steve a kisebbik gyereke kiáltását. – Mi ütött beléd? Matt félrecsúszott sapkában, hóna alatt a lovaglónadrágjával lépett be. – Kínai, nyami! – örvendezett, és menet közben megölelte mindkét szülőjét. – Máris jövök! – tette hozzá, és Tylerhez hasonlóan felszaladt az emeletre. Steve a Grant család élete központjának tekintette ebben az órában az ebédlőt, ahol a családtagok kellemes élete tektonikus lemezként csúszott egymásra és jutott nyugvópontra. Nemcsak azért, mert amikor csak lehetséges volt, tiszteletben tartották a közös étkezés hagyományát, hanem az egész összefüggött magával a helyiséggel is: megbízható hely volt a házban, amit bontott vasúti talpfák kereteztek, és megfizethetetlen kilátás nyílt a hátsó udvaron az istállóra és a karámra, ami mögött közvetlenül a Philosopher’s Deep meredek vadonja tört a magasba. A szezámolajos tésztát osztotta éppen szét, amikor Tyler jelent meg az ebédlőben a GoPro sportkamerával, aminek világított a piros Felvétel lámpája. A tizenhetedik születésnapjára kapta. – Kapcsold ki – parancsolt rá határozottan Steve. – Ismered a szabályokat, amikor a nagyi itt van. – Nem filmezem le – tiltakozott Tyler, és az asztal másik végéhez húzott egy széket. – Nézd csak. Innen nincs is benne a képben. És tudod, hogy szinte sosem jön-megy, amikor bent van. – Ártatlan mosolyt villantott az apjára, és a megszokott YouTube-os hangjára (zene 1.2, eredetiség 2.0) váltott át: – Itt az ideje, hogy a très important statisztikai jelentésemhez feltegyek egy kérdést, Ó Nagyérdemű Atyám! – Tyler! – kiabált rá Jocelyn. – Bocsáss meg, Ó Kétszeresen Kiváló Szülőanyám! Jocelyn barátságos eltökéltséggel nézett rá. – Vágd ki belőle ezt a részt – jelentette ki. – És el a kamerával a képemből! Borzalmasan nézek ki. – Sajtószabadság – vigyorodott el Tyler. – A magánélet védelme – vágott vissza Jocelyn. – A ház körüli feladatok felfüggesztése – így Tyler. – Zsebpénzmegvonás – tromfolt rá Jocelyn. Tyler a GoPrót maga felé fordította, és megkínzott arcot vágott. – Aú, folyton ezt a rizsát kapom. Mondtam már, és ezúttal is megismétlem, barátaim: diktatúrában élek. Az idősebb nemzedék súlyosan kikezdi a szólásszabadságot. – Imígyen szólt a Messiás – szögezte le Steve, miközben asztalra tette a Tso tábornokot, mert tudta, hogy Tyler amúgy is kivágja a felvétel nagyját. Tyler ügyesen megvágta a véleményeit, abszurditásait és az utcai felvételeit, amik alá fülbemászó popzenét és gyors tempójú videóeffekteket másolt. Nagyon értett hozzá. És lenyűgöző eredményt ért el: amikor Steve utoljára megnézte a fia YouTube-csatornáját, a TylerBeszélőke95-öt, háromszáznegyven feliratkozót és több mint kétszázhetvenezer kattintást számolt össze. A hirdetésekből Tylernek még zsebpénzbevétele is származott, bár ez nevetségesen kevés volt, ezt ő is elismerte. – Mit akartál kérdezni? – tette fel a kérdést Steve, és a kamera rögtön ráfordult. – Ha hagynod kellene, hogy valaki meghaljon, ki lenne az: a saját gyereked vagy egy egész szudáni falu? – Micsoda nem idevágó kérdés! – A saját gyerekem – mondta Jocelyn. – Ó! – kiáltott fel Tyler hatalmas drámai érzékkel, és Fletcher a kenneljében a fülét hegyezte, aztán ismét nyugtalanul csaholni kezdett. – Hallottátok ezt? A tulajdon anyám könyörtelenül feláldozna egy nem is létező afrikai faluért! Vajon ez a harmadik világbeliekért érzett szánalma vagy a családunk működésképtelenségének jele? – Mindkettő, drágám – közölte Jocelyn, és felkiabált az emeletre. – Matt! Vacsora! – De most komolyan, apa. Van előtted két gomb, és ha megnyomod az egyiket, meghal a gyereked – vagyis moi –, ha megnyomod a másikat, egy egész szudáni falu hal meg, ha pedig tízig számolsz, és egyiket sem nyomod meg, akkor mindkettő automatikusan megnyomódik. Kit mentenél meg? – Abszurd helyzet – válaszolta Steve. – Ki kényszerítene valaha is ilyen választásra? – Az én kedvemért válaszolj! – De még ez esetben sincs helyes válasz. Ha téged mentelek meg, akkor azzal vádolsz majd, hogy hagytam meghalni egy egész falut. – De máskülönben mind meghalunk – erősködött Tyler.