HEX – Egy boszorkány bosszúja

3. FEJEZET

3. FEJEZETAZ ÉV UTOLSÓ meleg napja is beköszöntött, aztán elmúlt. Már hetek óta tartott a szemeszter, és Steve Grant kezdte felvenni a váltakozva a New York-i orvosin tartott órái és a tudományos kutatóközpontban projektvezetőként végzett munkája ritmusát. Jocelyn heti három és fél napot dolgozott Cornwallban a Hudson Highlands Természettudományi Múzeumban, és bár a szokásos vonakodással, de a fiúk is belerázódtak a Highland Falls-i O’Neill Középiskolában megkezdett új tanévükbe. Tyler nagy keservesen átvergődött a középiskola első két osztályán, és most külön matekra járt, hogy le tudja tenni a záróvizsgáit. És ez ingerlékennyé tette. Tyler a szavak, és nem a számok embere volt, és ha átvészeli ezt az évet – ami Steve szerint igen nagy HA volt –, szavakkal akart dolgozni. Újságírást szeretett volna tanulni, lehetőleg a New York-i Egyetemen a városban, bár ez azzal járna, hogy minden nap ingáznia kell. Egy kampuszon lévő kollégiumi szoba – Black Springtől ilyen messze – túl veszélyes lenne. Lassan, szinte észrevétlenül kerítené be, de a végén lecsapna rá, valószínűleg túl váratlanul, hogy felkészülhetne.

Matt könnyedén vette az első középiskolai évét, és a másodikat a kamaszkor hiperaktív hangulatingadozásaival kezdte. Az iskolából ismert lányokkal barátkozott, rá is átragadtak vég nélküli kuncogásrohamaik meg menzesz előtti indulatkitöréseik vagy az, hogy a legapróbb dologtól elszomorodtak. Jocelyn hangot adott az aggodalmának, hogy Matt esetleg még abban az évben vagy a következőben bevallja a másságát, és bár Steve kétkedőn vonta fel a szemöldökét, gyanította, hogy Jocelynnak igaza van. Megijesztette a kilátás, nem azért, mintha bármelyikük is konzervatív nézeteket vallott volna, hanem mert még mindig édes, sebezhető gyereknek látta Mattet, olyannak, amilyen régen volt.

Kezdenek felnőni, gondolta csendes nosztalgiával. Mi pedig kezdünk öregedni. Senki sem tesz kivételt velünk. Mind megöregszünk, éspedig itt, Black Springben.

A gondolat komor hangulatba ringatta, így sétált le az ösvényen az udvar végében lévő lóistállóhoz. Bár már tizenegyre járt, még meleg volt. Igazi késő nyári este, gondolta, amikor még nem érezhető az ősz a levegőben, bár a WAMC rádióállomáson esőt jósoltak másnapra. Előtte magasra tornyosult az erdő, néma és koromsötét volt. Steve füttyentett Fletchernek, aki valahol odakint kóborolt.

A kerítés túloldalán Pete VanderMeer cigarettája parázslott a sötétben. Steve üdvözlésre emelte a kezét, Pete pedig együtt érzőn kocogtatta a halántékához két ujját. A velejéig szociológus Pete gyakran üldögélt a hátsó udvarán, és hajnalig cigarettázott. Pár éve korai nyugdíjazást kért reumás artritisz miatt. Mary, a felesége tartotta el azóta kettejüket. Pete tizenöt évvel volt idősebb Steve-nél, de a fia, Lawrence Tylerrel volt egyidős, és az évek során a két család közelebb került egymáshoz.

– Szia, Steve. Próbálod az utolsó cseppet is kifacsarni a nyárból?

– Amit csak lehet – mosolyodott el.

– Élvezd, míg lehet. Vihar várható.

Steve kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Nem hallottad? – fújt ki egy füstfelhőt Pete. – Friss husit kaptunk.

– Ó, a francba – mondta Steve. – Milyen emberek?

– Városi pár, még elég fiatalok. A férfi állást kapott Newburghben. Ti jutottatok róluk az eszembe, gyerekek. – Az egyik ló halkan felnyerített a bokszban. – Hát nem szar? Könnyebb, ha az ember ide születik, ahogy velem történt. De megússzák, ha elég erős a házasságuk. A többség túléli. De neked nem kell mesélnem.

Steve beletörődő mosolyra húzta a száját. Jocelynnal eredetileg ők sem erről a vidékről származtak. Tizennyolc éve költöztek be a világtól elzárt, felújított, gyarmati stílusú házukba. Jocelyn Tylerrel volt várandós, Steve pedig elfogadott egy kinevezést a New York Med csoportos háziorvosi praxissal foglalkozó csoportjába. A vétellel már azelőtt gondok voltak, hogy elhagyták Atlantát – goromba volt az ingatlanügynök, és a jelzáloggal is váratlan nehézségek adódtak –, de eszményi hely volt a gyereknevelésre, a Hudson völgyének erdői vették körül, és elérhető távolságban volt az egyetemtől, így Steve könnyen ingázhatott.

– Az ő érdekükben remélem, hogy a feleségnek is volt beleszólása ebbe a választásba – jegyezte meg Steve. – Még ma is minden nap a lelkem mélyéből mondok hálát a vándorköveknek.

Pete hátravetett fejjel nevetett. Jocelyn akkoriban a geológiai PhD-jén dolgozott, és beleszeretett a gleccserek után hátramaradt nagy, sima kövekbe, amik a Deep Hollow Roadot szegélyezték a kertjüktől egészen a városközpontig. Steve sosem mert a véleményének hangot adni, de gyanította, hogy a kövek mentették meg a házasságukat. Ha kizárólag miatta költöztek volna Black Springbe, akkor nem tudta, Jocelyn valaha is megbocsátott volna-e neki. Talán szeretett volna, de az ellene táplált neheztelésen nem tudta volna túltenni magát.

– Ó, a végén lecseng majd – mondta Pete. – Sosem fogják teljes mértékben birtokolni ezt a helyet, de Black Spring birtokolni fogja őket. – Gyorsan rákacsintott, mintha közös titkon osztozó fiúk lennének. – Most már ideje lefeküdnöm. A közeljövőben munka vár ránk.

Jó éjszakát kívántak egymásnak, és Steve az ingatlan végébe sétált, hogy előkerítse Fletchert. A csűrből az egyik lovat hallotta – Paladint vagy Nualát –, egy szimatoló, nyugtalan, mégis meghitt hangot. Különös, de Steve a megkötések ellenére is szeretett Black Springben élni. A sötétben erős kötődést érzett, olyasmit, ami az emberi psziché számos vonatkozásához hasonlóan nehezen megmagyarázható, mégis létező valóság volt. Steve túlságosan tudományos beállítottságú volt, hogy valami spirituálisban higgyen, mint amilyen egy helyből áradó erő, de még így is volt a lelkében valami primitívebb, ösztönösebb elem, ami azt sugallta, hogy a szomszédjának igaza van. Ez a hely birtokolta őket. És még most is, a késő nyári éjszaka védettségében is érezhető volt, hogy ez a hely valami ősibbhez tartozik. A házuk a Black Rock erdő természetvédelmi terület szélén, a Mount Misery, a Gyötrelem-hegy lábánál állt. A lezajlott jégkorszakok gleccsereitől feltorlódott hegyláncok, amiket az olvadt jég mart ki, vonzották az embereket, akik ősidőktől fogva itt telepedtek le. Aki itt ásni kezdett, települések romjaira és temetkezési helyekre bukkant a munszi és a mohikán törzsek idejéből. Később, amikor a holland és az angol gyarmatosítók telepedtek le itt, és elűzték a folyóparti indiánokat a környékről, a megművelt vadon visszanyerte eredeti jellegét, és a hegyekben pogány és nem keresztény szekták rendeztek szertartásokat. Steve ismerte a hely történetét, de a történészek azt a kapcsolódást nem bírták megtalálni, ami a hely hatásával függött össze. A kapcsolat irracionális volt, és csak akkor létezett, ha valaki itt élt, és a hely a hatalmába kerítette.

Az első évek kétségkívül nem voltak könnyűek.

Először jött a tagadás, aztán a harag. A tagadásnak hirtelen szakadt vége, amikor hét hónapnyi hitetlenkedés és riadtság után egyhónapos vakációra fizettek be egy pompás thai tengerparti bambuszházba. Steve úgy gondolta, jó lenne, ha Jocelyn a terhessége alatt elszabadulna az egész őrülettől. Az Ázsiában töltött első hét felénél mindkettőjükön úrrá lett a depresszió, mintha egy erős, láthatatlan szomorúság csapott volna át hullámként rajtuk a Thai-öböl felől, és most belülről kifelé felemésztené őket. Nem volt oka vagy iránya, mégis ott volt, és úgy terjedt szét bennük, mint egy tintapaca. Steve határozottan elutasította, hogy elismerje, ennek bármi köze lenne a Tanács figyelmeztetéséhez, miszerint a vakációjuk hossza esztelen, sőt az életüket veszélyezteti, amíg aztán alig másfél héttel az otthonról való elutazásuk után játszani kezdett a gondolattal, hogy felakasztja magát a bungaló lepedőjével a nyaralójuk bambuszmennyezetére.

Jézusom, mióta állok itt?, kérdezte magától, amikor rémülten magához tért az ábrándozásból. A trópusi hőség ellenére is libabőrös lett a karja és a háta. A lepedővel a kezében állt a házban. Fogalma sem volt, mi szállta meg, de a saját kiguvadt szeme mögötti kép, ahogy a lepedő miatt az agya nem kap több oxigént és a gerincvelő-folyadékra gyakorolt hidrosztatikus nyomása növekszik, beleégett a lelkébe. Élénk, valóságos és borzalmasan kívánatos volt. A vízióban még élt. Lenézett, és látta a levegőben kapálódzó lábát, felfelé pedig a tengert, és amögött… a halált. Az isten szerelmére, mi volt ez?, kérdezte magától, és vizet lötykölt az arcára. Meg akartam tenni. Igazán végezni akartam magammal.

Jocelynnak is volt látomása. Nem akarta megölni magát, de egy szamárral közösült, aztán egy húsvágó kést szúrt a hasába, hogy kivágja a babát.

Még aznap este becsomagoltak, átíratták a repülőjegyüket egy másik járatra, és rohanvást hazatértek. Amint betették a lábukat Black Springbe, a mélységes szomorúság lefoszlott róluk, mintha egy siralomvölgyből értek volna haza, és az élet ismét elviselhetővé vált.

Soha többé nem volt olyan rossz, mint akkor. Elmélyült beszélgetéseket folytattak Robert Grimmel és a Tanács által kijelölt önkéntesek kis csoportjával, köztük Pete VanderMeerrel.

– Hozzá fogtok szokni – mondta Pete. – Régebben a halálsornak tekintettem Black Springet, de most már inkább egy kis rácsos ajtós istállónak érzem. Időnként kinyújthatjátok az ujjatokat a rácsok között, de csak azért, hogy megmutassátok, szépen híztok.

Amikor Steve és Jocelyn rájöttek, hogy nincs értelme tagadni az igazságot, a tehetetlenségük lassan depresszióba és lappangó bűntudatba fordult, ami fokozta a házasságukban lévő feszültséget. De a baba születése meghozta a gyógyulást. Amikor Tyler hathónapos volt, Steve már nemcsak azt a vágyát engedte el, hogy megértse a helyzetet, de már nem is akarta megváltoztatni, és úgy döntött, a szeretet jele, hogy Black Springbe költöztek. Megtalálta a módját, hogy továbblépjen, de a szívében ott hordozta a hegeket: Tylerből sosem lesz haditudósító, ha felnő, ahogy Jocelynnak is le kellett mondania a grönlandi jégsapkáknál végzett helyszíni kutatásról. A vágyaik a lakatlan és a távoli tájakra hívták őket, nem a Hudson-völgy üledékéhez. Összetörte a szívüket, ahogy a beteljesületlen álmok összezúzzák a szívet, de ilyen az élet. Jocelyn és Matt megszerették a lovakat – Matt kiváltképp szeretett lovagolni, és most már ötödik éve versenyzett, Tylernek ott volt a GoPro és a YouTube-csatornája. Az ember alkalmazkodik, és áldozatokat hoz. A gyerekeiért teszi vagy szeretetből. Betegség vagy baleset miatt. Azért teszi, mert új álmai lesznek… és néha Black Spring miatt.

Néha Black Spring miatt teszi.

Egy macskabagoly rikoltott az erdőben, de a saját hangjától megrémülve elhallgatott. Steve még egyszer füttyentett a kutyának. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Természetesen babonaság, bármilyen nevetséges is, mégis jelen volt egy olyan éjszakán, mint ez a mostani, amikor a sötétben érezte a hely hatalmát. Nem gondolt vissza gyakran azokra az első évekre. El is mosódtak az emlékezetében. Az olvadó hó struktúrájára hasonlítottak, ami azonnal elolvad, amint összenyomjuk. Emlékezett rá, hogy azt kérdezték maguktól, erkölcsös-e világra hozni egy gyereket egy ilyen helyen. Jocelyn epésen csattant fel, hogy háborúk és éhínségek idején a gyerekek sokkal nehezebb körülmények között jönnek a világra.

Később jobbára boldogan éltek, de a bűntudat sosem múlt el teljesen.

– Fletcher! Ide hozzám! – sziszegte. Végül a kutya halkan koppanó léptekkel felbukkant a sötétségből, és odament Steve-hez, de nem egyenesen, hanem egy félkört leírva, amivel jelezte, hogy tulajdonképpen semmi rosszat nem csinált. Steve bezárta az istállót, és a kutya mögött a házhoz ment a szabálytalan kövekkel kirakott kerti úton.

Csend uralkodott a házban, a némaságot az alvás zajai törték meg. Csak Tyler emeleti szobájának nyitott ajtajából szűrődött ki fény. A fiú éppen kijött a fürdőszobából, amikor Steve felért az utolsó lépcsőfokra. Steve lekuporodott, mint egy bokszoló, és Tyler ügyesen hárított; tipikus Steve-Tyler üdvözlési szertartás volt.

– Készen állsz a holnapra?

– Készen állhatunk valaha is?

Steve elvigyorodott. – Igazi filozófus. Ne maradj fenn sokáig, oké?

– Nem, már lefeküdni készültem. Jó éjszakát, apa.

De, amikor Steve fél órával később a fürdőszobába ment, még fény szűrődött ki a Tyler ajtaja feletti osztóablakon: a laptopja halvány fénye. Steve szólni akart, de aztán meggondolta magát, és nem zavarta meg a fia magányát.

Mielőtt elaludt, még felkönyökölt az ágyuk rá eső térfelén, és kinézett az ablakon. Jocelyn meg sem mozdult. Hátrafelé nézett a szobájuk ablaka, és sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni odalent, de Steve úgy vélte, látja a kertjük végében álló tölgyben a biztonsági kamera piros fénypettyét. Aztán eltűnt. Talán egy ágat fújt elé a szél. Pete VanderMeer égő cigarettája jutott az eszébe. A rikoltó macskabagoly. A lovak nyugtalan fújtatása. Még a Tyler szobájából kiszűrődő fény is. Őrködnek, gondolta. Mindannyian. De miért?

Őrzik, ami az övék. Összefüggéstelen gondolat volt, amit egy másik, sokkal világosabb gondolat követett, ami bekúszott fáradt elméjébe, és hideg patakként csörgedezett át rajta: Néha Black Spring miatt tesszük.

Elhessegette, és elaludt.