– Nem. Vagyis igen. Úgy értem… kérlek, Raven, gyere hozzám feleségül! – mondja ki végre, kihúzva magát, állát felemelve.
Képtelen vagyok visszafojtani a mosolygást, annyira édes, ahogy küzd a szavakkal, meg a saját érzelmeivel, hogy legszívesebben egyből a nyakába ugranék. Mégis úgy döntök, kínzom még egy icipicit. Ennyi belefér, azok után, hogy én évekig könnyeztem utána éjszakánként. Eltökélten letörlöm a mosolyt az arcomról, és összevont szemöldökkel, karomat magam előtt összefonva nézek rá. Valami még hiányzik, ami nélkül ennek az egésznek nincs semmi értelme. Én már egy ideje feladtam, hogy harcoljak a saját érzelmeim ellen. Éveken át sikerült őket a lelkem legmélyére száműzni, de abban a pillanatban ismét fellángoltak, amint Rafe másodjára is berobbant az életembe. Hiába is tagadnám
