A legfényesebb csillag az égen

1.Alex Ha tudta volna, mindent másképp csinál. Erősebben öleli, tovább csókolja, és soha, soha nem engedi el. Ha tudta volna… De Alex szája alig súrolta az övét a konyhában, mintha még az évek számtalan csókkal ajándékoznák meg kettejüket. Mintha őszülő hajjal is ugyanezt tartogatná a jövő. Lehajolt, próbálta feltakarítani a pohár narancslevet, amit Connor repített el a könyökével, amikor Lisa belépett a konyhába. Körülnézett, és megakadt a szeme a fekete-fehér kockás konyhakövön kiömlött folyadékon, majd a fia arcán. Látta, hogy igyekszik visszatartani a sírást, de az ajka remegett. – Senki sem haragszik rád, nagyfiú, hiszen csak véletlen volt. Alex a felesége szemébe nézett, a pillantásával mintha némán üzent volna valamit. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, túl érzékeny. A nefelejcskék szemek választ adtak. Még csak hatéves, és utálja, ha bajba kerül. Engedd el! – Add csak! Hadd segítsek! – mondta Lisa, és átvette volna Alex kezéből a törlőrongyot, miközben a tócsa egyre növekedett. Alex felnézett rá, pillantása végigfutott a feleségén. A piros talpú magas sarkúnál kezdte, ami a nap végére kellemetlenül szorította Lisa lábujjait, majd megakadt a szeme a bézs ruháján. Tökéletes megjelenés egy londoni kiállításra, de kevésbé tökéletes a konyhai takarításra. – Nem kell, megoldom. – Ránézett az órájára, pedig ezek alatt az elpazarolt, értékes másodpercek alatt csodálhatta volna Lisa szépségét. – Jobb, ha sietsz, különben lekésed a vonatot. Igaza volt, de Lisa mégis tétovázott. Vajon megérezte, hogy elkezdtek peregni az utolsó homokszemek? – A 7.48-as kell neked, igaz? Lisa bólintott, majd egy mozdulattal felkapta a laptoptáskáját és a kocsi kulcsát. – Veled akarok menni, anya. Látni akarom a bolygók modelljét. Lisa leguggolt Connor széke mellé. Alex imádta, hogy ezt kivétel nélkül mindig megcsinálta. Mindig leguggolt, hogy képletesen, és a szó szoros értelmében is egy szinten legyenek. Régóta át akarta venni ezt a szokást, de valahogy mindig elfelejtette. – Tudom, tudom. De annyira sokat kell most foglalkoznom az unalmas előadásommal, hogy nem lenne időnk felfedezni… Majd jövőre – súgta, és adott egy csókot a fia kócos, szőke hajára. – Jövőre majd együtt megyünk a csillagászati kiállításra. Elmegyünk vonattal, és megnézzük az összes standot. Csak te meg én. – Lisa saját szíve fölött húzta el rózsaszínűre lakkozott körmét. – Megígérem. Alex háttal állt, hogy elrejtse a széles mosolyát, hiszen pontosan tudta, a felesége mennyire élvezi, hogy előadhatja azt az unalmas előadást, ami most, harminchárom évesen a szakmája csúcsának számított. Minden este gyakorolta a laptopja előtt az ágyon. Ahogy szenvedélyesen beszélt a fekete lyukakról, a szupernóvákról és holdtengerekről, a férje szívét elöntötte a hála, amiért az övé lehet ez az értelmes és gyönyörű nő. Majdnem olyan jól ismerte már a beszédet, mint ő maga. – Mindenki el lesz ragadtatva – mondta neki az előző este, és óvatosan becsukta a laptopot. – De még meg kell… – Lisa ellenkezni próbált, ez azonban csak addig tartott, amíg Alex ajka hozzá nem simult az övéhez. – Hát, jó – sóhajtotta boldogan, és a férje pólója alá csúsztatta a kezét, hogy végigsimítsa a hátát. – Tudok improvizálni. – Szurkoljatok! – mondta most Lisa, ahogy felállt a toronymagas tűsarkúban. Megölelte Alexet, körülvette a parfümje illatával, amit mindig különleges alkalmakra tartogatott. A mai egy különleges alkalom volt számára; ezt Alex is tudta az izgatottan csillogó szeméből. Magához húzta, úgy borultak össze, mint a jin és a jang, szinte összeforrtak. Csak nagy nehezen engedte el, nem is értette, ez most miért volt olyan nehéz. – Kéz- és lábtörést! – mondta, mielőtt odahajolt egy utolsó csókért. Lisa nevetése lassan elhalkult, ahogy elindult kifelé az ajtón. Ezek voltak aznap reggel az utolsó szavai. Connor természetesen élvezte, hogy az apja felügyel rá, akinek reggelenként kétszer annyi időbe telt felkészíteni őt, hogy elinduljon a suliba. Ettől függetlenül Alex úgy érezte, pluszpontokat szerzett, hiszen Connor állításához – mely szerint a fogkefének fura íze van – pozitívan viszonyult, ráadásul megtalálta a hiányzó fél pár iskolai cipőt, ami rejtélyes módon a párna alatt bujkált. Eltekintve attól, hogy már rég a kocsiban kéne ülniük, Alex nem sietett túlságosan Connor cipőfűzőjével. – Minden rendben, nagyember? Ugye semmi gáz a suliban? Connor eddig a lábát lógázta, ám ekkor megdermedt, Alex pedig enyhe pánikot érzett. A fia csendes, intelligens fiú volt. Az a típus, akit imádnak a tanárai, de a többi gyerek ritkán barátkozik vele. Volt ugyan néhány haverja, de Alex és Lisa is látta, ahogy egyedül áll a játszótér szélén, vagy magányosan rájuk vár. Alex azt kívánta, bárcsak ne kellett volna Lisának ilyen korán mennie, ő ugyanis sokkal jobban ért az ilyesmihez. Attól a pillanattól kezdve, hogy a szülésznő Lisa kezébe adta az újszülött babát, kialakult közöttük az elszakíthatatlan kötelék. Alex soha nem érezte magát kívülállónak, mégis tudta, Connornak nagyobb szüksége van az anyjára, mint rá. – Ez persze megváltozik, amikor meg kell majd tanulnia borotválkozni, parkolni és randizni – jósolta Lisa. – Akkor te leszel a mindene. A felsoroltak közül semmi sem bolygatta az előrelátható jövő nyugalmát. Alex viszont úgy érezte, a jelen problémáinak kezelésében teljesen kezdő, Lisa viszont kitűnően teljesít. – Kicsit fura érzés van a hasamban – vallotta be Connor, és közben megfogta a pocakját. – Mintha beteg lennél? – Nem. Mintha mocorogna a kaja. Connor szavai tökéletesen leírták azt, amit Alex érzett a konyhában. Ügyetlenül odatette a kezét fia homlokához, ahogy azt Lisától leste el. Úgy érezte, se láza, se hőemelkedése nincs, de ebben azért nem volt teljesen biztos. – Szerintem szóljunk Mrs. Andersonnak, és ha később sem vagy jobban, hazahozlak, rendben? Ma itthonról dolgozom. Miközben Alex hátranézett, hogy Connor biztonsági övét ellenőrizze, elgondolkodott, felhívja-e Lisát, és megkérdezze-e a véleményét. Vajon jó döntés volt bevinni Connort a suliba? Ránézett az órájára, bekötötte magát. Valószínűleg Lisa ekkor már a peronon állt, ha pedig megtudja, hogy a fia rosszul van, lemondja az előadását, és hazajön. Alex elszántan megrázta a fejét. Lisa túl keményen és túl sokáig dolgozott a hírnevéért. Alex nem volt hajlandó megfosztani a nagy pillanatától egy ilyen triviális dolog miatt. Egyetlen napról van szó, majdcsak elboldogulnak valahogy nélküle. – Természetesen odafigyelünk rá, de az ilyesféle dolgok gyakran elmúlnak, amikor már a kis barátaikkal foglalkoznak – mondta megnyugtatóan a tanárnő. Alex tekintete Connorra szállt, aki egyedül ült egy asztalnál. A krétákért nyúlt. A legtöbb gyerek összevissza szaladgált a teremben, akár egy rakás apró diliházszökevény, néhányuk pedig belemerült a dobozokba, amelyekben játékok, könyvek és jelmezek voltak. Az ő gyermeke volt az egyetlen, aki ült. – Nagyon jó kisfiú – mondta kedvesen Mrs. Anderson. Szünetet tartott, miközben szétválasztott két verekedő kis pszichopatát. – Jól jönne még egy-két olyan gyerek, mint Connor, Mr. Stevens – folytatta nevetve. Alex újra átérezte a szokásos „óriás pöttömfalván” érzést, ahogy elhaladt az apró székek és asztalok között, hogy elköszönhessen a fiától. Connor rágörnyedt a rajzára, a haja pedig olyan kócos volt, mintha bombát robbantottak volna a fején. Talán Alex elfelejtette megfésülni, mielőtt elindultak? Úgy látszik, igen. Szerencsére azt nem felejtette el, hogy puszit adni csak a kocsiban szabad, ezért beérte egy fejsimogatással. Vagyis még jobban összeborzolta a fia haját. – Most elmegyek, nagyember. Connor felnézett a papírról, amit máris vastagon borított a zsírkréta. Egy olyan rajz volt, amit Alex már rengetegszer látott. Különböző változataival volt tele a fia szobája, és még a hűtőn is akadt belőlük egypár. Connor megint lerajzolta a holdat, fekete háttérben, de nem úgy, ahogy a vele egykorúak szokták. Ez nem egy kerek sajt volt mosollyal, vagy csillogó félhold. Ezen az élethű bolygón kráterek, vulkánok, és sok minden más is helyet kapott. Telt ajka és hihetetlenül hosszú szempillái mellett a csillagászat szeretetét is az anyjától örökölte. Hirtelen egyértelművé vált a titokzatos hasfájás oka. Connor szomorú volt, hogy nem mehetett Lisával a kiállításra. Alex autója volt az utolsó a Meadows Általános Iskola parkolójában. Átsietett a kátrányozott úton, éppenhogy elkerülve az első esőcseppeket és a szürkén sötétlő viharfelhőket. Sokkal tovább beszélt Connor osztályfőnökével, mint gondolta, hiszen a kilencórás híreknek már vége volt, mire bekapcsolta a rádiót a kocsiban. Beindította az ablaktörlőket, éppen, amikor a bemondó erős esőt jósolt. – Na ne! – fintorgott, ahogy átvezetett a mély pocsolyákon. Legalább Lisa elkerülte az eső nagyját. Ő most éppen szárazon ül a jó meleg vonaton. Valószínűleg az előadását olvasgatja, több ezredszerre, gondolta Alex mosolyogva. Eltűnődött, hogy a hetekig tartó felkészülés után vajon milyen lesz Lisának visszatérni a csillagászatról szóló gyerekkönyvéhez, amin az elmúlt nyolc hónapban dolgozott. Megint elmosolyodott, hiszen tudta, Lisa éppen annyi szenvedélyt érez a könyvprojekt iránt, mint bármi iránt, amivel foglalkozott. Ugyan a könyvből még meglehetősen sok fejezet hiányzott, Alex véletlenül megtalálta a köszönetnyilvánítást, amikor a felesége íróasztalán keresett valamit. Máskor szégyellte volna magát, amiért könnyek csordultak ki a szeméből a szavak láttán. „Alexnek és Connornak, akiknek lehoznám az égről a csillagokat.” De a régi énje már a múlté: a kemény fickó, aki nagyon szeretett volna igazi macsónak tűnni, és akin Lisa mindig átlátott. A lány ugyanis tudta, hogy a látszat és a zord külső mögött ott a férfi, akibe beleszerethet. Hála istennek! A jelenlegi, színes napjai mellett Alex korábbi élete halvány lenyomatnak tűnt. Ma este ünnepelnünk kéne, gondolta Alex, és haragudott magára, amiért ez nem jutott hamarabb eszébe. Fordított esetben Lisa már tervezett volna neki egy hatalmas meglepetésbulit, amire az összes barátjukat meghívja. Egy ilyen meglepetéshez már túl késő volt, helyette viszont elmehetnének hárman abba az olasz étterembe, amit Lisa annyira szeretett. Csak azt kellene tudnia, hogy mikor ér haza. De ahogy visszagondolt a korábbi beszélgetéseikre, nem emlékezett arra, hogy Lisa mondta volna. Semmi gond, majd felhívja, és úgy teszi fel a kérdést, hogy ne legyen egyértelmű. Ahogy megnyomta a kormányon a gombot – ami lehetővé tette a telefonálást a kéz használata nélkül –, már ingatta is a fejét. Lisa biztosan átlátna a füllentésen, de úgy tenne, mintha fogalma sem lenne, miért kérdezi a férje, és azt is elhitetné vele, hogy fogalma sem volt a meglepetésről. Annyira jól ismerték már egymást, mintha az elmúlt kilenc évben valamikor eggyé váltak volna. – Hívd Lisát! – mondta a telefonjának, és az órára nézett. Még a vonaton kellene lennie, szóval fel tudja venni. De nem így történt. Helló – szólalt meg Lisa hangja a hangszóróból. – Szia, édes, én vagyok. Csak arra gond… Bocs, ahogy azt valószínűleg már kitaláltad, most nem tudom felvenni. Amint lehet, visszahívlak – csicsergett az üzenetrögzítő. Alex furcsa módon teljesen összetört, amiért nem tudott a feleségével beszélni, pedig alig másfél órája látta utoljára. Lepillantott a platina karikagyűrűre a gyűrűsujján, és elmosolyodott. Jól megfogtál, édesem, ismerte be magának, és újra a fejét ingatta. – Csak sok szerencsét akartam kívánni így utoljára. Remélem, minden úgy megy, ahogy remélted. Hívj vissza, amikor van egy szabad perced! – Már majdnem lerakta a telefont, amikor furcsa érzés futott végig a testén. – Szeretlek, Lisa! – tette hozzá gyorsan.