A legfényesebb csillag az égen

2.

2.Molly

– Egyszer volt, hol nem volt…

Szünetet tartottam, de nem hatásszünetet. Mostanra már tudtam, hogy a hatásszünet felesleges, amikor a közönség egy osztálynyi hatéves gyerek. Azért álltam meg, amiért a lépcsők közepén szoktam, vagy amiért mostanában már lehetetlen volt a buszok után rohannom, és amiért a fiók a fürdőszobámban különböző gyógyszerekkel volt tele, nem pedig piperecikkekkel. Ha kerestem valamit, ami bebizonyította, hogy ez a helyes döntés, akkor megtaláltam. Az, hogy nem tudok befejezni egy hatszavas mondatot egy közbeiktatott mély lélegzet nélkül, éppen elég volt.

Huszonnégy szempár nézett fel rám. Most az egyszer senki sem játszott vagy birkózott a szomszédjával, nem beszélt, amikor nem volt szabad. Ott ültek a szőnyegen keresztbe tett lábbal, várva, hogy elkezdjem a mesét. Ez volt az utolsó feladatom mint osztályfőnök, és ennek a napnak a fontosságát ők is átérezték. Még kicsik voltak. Túl fiatalok ahhoz, hogy ki tudják mondani: kardiomiopátia, vagy hogy megértsék, mi is az. De valahogy mégis jobban álltak hozzá a távozásomhoz, mint a legtöbb kollégám.

– Tanító néni, most meg fog halni?

A gyerekek nem féltek feltenni ezt a kérdést. Nem úgy, mint a többi tanár a Green Hills Általános Iskolában. De láttam, ahogy aggódva néznek rám, mert a korábban rózsás arcbőröm hirtelen hófehérré vált, a szám pedig olyan kék lett, hogy nem volt annyi rúzs, amennyivel el lehetett rejteni.

Mint a legtöbb ember a harmincas évei elején, én sem sokat gondolkodtam a halandóságomon. Aztán tizennyolc hónappal ezelőtt egy vírus megváltoztatta az életem és a jövőm. Egy vírus; annyira jelentéktelennek és ártalmatlannak hangzott. Mindennapi bosszúságok az emberek életében. Elkapták, kiheverték, és nem gondoltak többet rá. De ez a vírus más volt, a saját testem hagyott cserben, a saját gyengeségem miatt estek kútba dédelgetett terveim. A családom mindig is állította, hogy makacs vagyok, és valószínűleg igazuk volt, mert több hónapig nem fogadtam meg az orvosok tanácsát, és folytattam a munkám. Aztán elesett egy gyerek, vérzett a térde, kificamodott a csuklója, én pedig már nem tudtam felemelni. Ez kellett ahhoz, hogy beismerjem az igazságot. A gyerekek voltak számomra a legfontosabbak, és tudtam, már nekik ártok azzal, hogy ilyen állapotban is dolgozni akarok.

– És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – a tökéletesen időzített végszó után egyből megszólalt a csengő. A nap végén a hatévesek általában úgy rohantak kifelé, mintha a diliházból szabadultak volna, és a januári leárazásokon tülekednének. De meglepő módon most senki sem sietett az ajtóhoz. Helyette szépen sorba álltak. Nekem sosem sikerült még sorba állítanom őket. Most viszont minden gyerek türelmesen kivárta a sorát, és megöleltek. Soha semmi nem jelentett nekem többet, mint ez a pillanat. Ha úgy adatott, hogy ez legyen a tanári pályám utolsó élménye, azt kell mondanom, tökéletes a befejezés.

A csizmával kezdődött. Új volt. Gyönyörű, puha, karamellszínű bőr, ami tökéletesen illett a lábamra. Akárhányszor becipzáraztam, sikerült kivernem a fejemből a borsos árát. Ez felvidított. Nem túl magas, de stílusos. Ebben jártam a munkába.

De egy reggel a jobb csizmámon megakadt a cipzár. Emlékszem, ahogy próbáltam felerőltetni. Egy ilyen drága darabnak igazán tovább kellene bírnia. Egy idő után sikerült felhúznom, a párjával ugyanez volt a probléma. Aztán teljesen elfeledkeztem a dologról – tíz órára.

Aznap hullafáradtan értem haza. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekidőltem. Ott helyben erősen köhögni kezdtem. Megláttam az arcom az előszoba tükrében. Borzasztóan néztem ki, és még a köhögés is rémesen hangzott. Mint aki sosem olvasta el a cigarettásdobozon a figyelmeztetéseket – csakhogy én soha életemben nem dohányoztam.

Nem lepett meg, hogy elkaptam valami betegséget. Nem akadt olyan ismerősöm, aki folyton össze ne szedett volna valamit. Általában az immunrendszerem egész hatékonyan lerázta a bacilusokat, amiket a gyerekek adtak körbe buzgón az iskolában. De ez most valahogy több. Fájtak a bordáim az egész estét végigkísérő köhögéstől, ami majdnem lehetetlenné tette az alvást. A hanyatt fekvés sem tett jót. Sőt, a Tom oldalán lévő, eddigre már haszontalanná vált párnák sem segítettek.

Csak annyi erőt éreztem magamban, hogy felvegyem a melegítőm, és ledőljek a kanapéra. A lépcsőzés olyan volt, mintha hegyet másznék. Csak tizenhárom lépcsőfok, mégis meg kellett állnom a közepén.

Levettem a ruhám, és otthagytam a földön a hálószobámban, mert nem volt elég energiám ahhoz, hogy elvigyem a szennyesbe. Tom ennek persze nem örült volna, de az elmúlt hat hónapban emiatt nem kellett aggódnom.

Lehuppantam az ágy szélére, lehajoltam, hogy kicipzárazzam a csizmám. A cipzár, ami reggel is nehézkesen mozdult, most még inkább odaragadt. Öt perc makacs ráncigálás után még a fele utat sem tette meg. A megerőltetés nem segített a tüdőmön, és mire felálltam, csupa izzadság volt a homlokom.

Olyan erővel húztam le a cipzárat, hogy azt hittem, mindjárt leszakad. A másik lehetőség az lett volna, hogy levágom magamról. Megmozgattam a lábujjaimat, élvezve a szabadságot. A sok húzogatástól bedagadt a bokám.

– Bocsi – mentegetőztem a két feldagadt lábamnak –, holnap majd nem ezt veszem fel.

Így kezdődött…, a csizmával.

Másnap reggelre a bokám alig javult, a mellkasom pedig minden lélegzetvétel után összeszorult. Az interneten – este utánajártam a dolognak, hiszen az alvás lehetetlennek tűnt – azt írták, ha a köhögés tovább tart, mint három hét, akkor mindenképp forduljunk orvoshoz. Rápillantottam a párás tükörre a fürdőben. A mosdókagylóba kellett kapaszkodnom.

Mielőtt felöltöztem volna, ráléptem a digitális mérlegemre, és elborzadtam a szám láttán. El sem hittem, ezért újramértem magam, ám az eredmény nem változott. Három kiló egy deka hízás, kevesebb mint egyetlen hét alatt? Ez egyáltalán lehetséges? Minden porcikám befeszült, ahogy visszamentem a hálószobába felöltözni. Be kell vallanom, amióta Tom elment, sokkal kevesebbet főzök otthon, mint régen, szóval, igen…, heti egyszer-kétszer becsúszik, hogy gyorsételt eszem, de ettől nem kellene ennyire meghíznom.

Robotpilóta üzemmódban a kenyérért nyúltam, hogy betegyem a pirítóba, de meggondoltam magam, és inkább elővettem egy kis gyümölcsöt és joghurtot. Nem mintha nagy étvágyam lett volna az elmúlt hetekben. Ezért is furcsa, hogy felszedtem pár kilót.

A rádióban bemondták a pontos időt, ami emlékeztetett: indulnom kellene. Összeszedtem a holmim és kinéztem az ablakon. Nem találtam helyet a közelben, szóval több száz méterre kellett parkolnom a háztól. Úgy éreztem, mintha a válltáskám ólommal lenne megtömve. Kétszer kellett megállnom; egyszer, hogy megigazítsam, másodszor pedig azért, mert kifulladtam. Mire odaértem az autómhoz, be kellett ismernem, hogy valami nincs rendben. Minden lélegzetvétellel úgy éreztem, rögvest megfulladok.

Remegő ujjakkal hívtam a Green Hills Általános Iskola igazgatóját, majd a háziorvosi rendelőt. A második hívásnál szerencsével jártam. Egy páciens lemondta az időpontját, tehát ha oda tudok érni tíz percen belül, fogadnak. Lehet, hogy a vizsgálat után be tudok menni tanítani, gondoltam, ahogy haladtam a reggeli forgalomban.

A doktornő új volt, lengyel, és nagyon alapos. Az akcentusától nem értettem tisztán minden szavát, de az arckifejezése éppen elég árulkodó volt, amikor bevánszorogtam az irodájába. Legalább ötven évvel idősebbnek tűnhettem a kartonomon feltüntetett valós életkoromnál. Miután az orvos befejezte a vizsgálatot, lassan és megfontoltan beszélt, amitől az akcentusa kevésbé volt zavaró, de amit mondott, azt képtelen voltam felfogni.

– Azt szeretném, hogy menjen a kórházba.

– Úgy érti, beutal? – kérdeztem, azon tűnődve, miért rázza a fejét.

– Nem. Úgy értem, hogy ma. Most azonnal. Van valaki magával a váróteremben? Valaki, aki el tudja vinni?

A mellkasom összeszorult. Szinte meglepett, hogy volt még odabent helye a félelemnek. A rémület azonban most kígyóként tekeredett körém.

– Nincs. Kocsival jöttem…, én vezettem. Nem vezethetek el a kórházig?

A doktornő megrázta a fejét, és egyből az asztalán lévő telefonért nyúlt.

– Attól tartok, nem lenne ajánlatos, Miss Kendall… Molly… Az lenne a legjobb, ha hívnék önnek egy mentőautót.

Valószínűleg tüdőgyulladás. Valószínűleg tüdőgyulladás. A háziorvos szavait néma mantraként fogalmaztam meg magamban újra és újra a kórházba vezető úton. Tudtam, hogy a tüdőgyulladás veszélyes, de fiatal voltam és egészséges. Antibiotikumokkal és pihenéssel egészen gyorsan túl lehetnék rajta.

Átvittek az orvosi osztályozón, ahol a sérülések súlyosságát állapították meg, én pedig voltam annyira naiv, hogy azt hittem: ez jó jel. Csak akkor döbbentem rá, hogy komoly a baj, amikor a baleseti ügyeletes közölte, egyenesen a kardiológiai osztályra szállítanak. Olyan volt az egész, mint egy rémálom, amelyből biztosan felébredek majd. Nem fogtam fel a dolog súlyát, amíg fel nem hívtam anyámat.

– Szia anya, én vagyok.

– Molly? – kérdezte kétkedően. Nem mintha tisztáznia kellett volna – nem volt senki más a világon, aki anyának hívná; inkább csak azért kérdezte, mert éppen egy sereg hatévest kellett volna tanítanom.

Egy könnycsepp folyt le az arcomon, ahogy elgondolkodtam, vajon látom-e még az osztályom.

– Anya, ne ijedj meg, de kórházban vagyok!

Elképzeltem, ahogy az arca elsápad, az ujjai pedig elfehérednek, annyira szorítja a telefont.

– Mi történt? Mi a baj?

– Azt mondták… – nagyokat nyeltem, ahogy a sós könnycseppek a számhoz értek –, azt mondták szívelégtelenségem van.

Utoljára tettem rendbe az osztálytermet. Holnaptól ez a terem a helyettesítő tanárhoz tartozik, aki átveszi az osztályt az év hátralévő részére. Nehéz volt legyőzni az irigység érzését, amiért valaki más fejezi majd be a kalandot, amelybe pár hónappal azelőtt ezekkel a gyerekekkel kezdtem bele.

Amikor mindent elpakoltam, kihúztam magam, lassan belélegeztem a terem ismerős illatait, és megpróbáltam elraktározni őket a memóriámban. Volt egy bizonyos szag, amiről tudtam, hogy nem hiányzik majd. A szag, ami mindig ott volt a terem hátsó sarkában.

– Akkor hát, viszlát… egyelőre – mondtam Futrinkának, a futóegérnek. Az osztály kabalaállata egy pillanatra felnézett, megszakítva örökké tartó maratonját. Futóegérévekben mérve Futrinka már nyugdíjas volt, én pedig túl sokáig aggódtam, vajon a gyerekek hogyan viselnék, ha nem húzná ki az év végéig. Tisztában voltam a helyzet iróniájával, hiszen nem Futrinka, hanem a saját életem miatt kellett volna aggódnom.

– Talán még itt leszel, amikor visszatérek – mondtam, bedugva a ketrecébe egy búcsúrépát –, ha visszajövök egyáltalán – tettem hozzá halkan.

– Persze hogy visszajössz.

Mosolyogva fordultam meg, amikor meghallottam az eltéveszthetetlen ausztrál akcentust.

– Ez a hely nem lenne ugyanaz nélküled.

Kyra Davies, a hatodik osztály tanára, inkább volt barát, mint kolléga. Odasietett hozzám. A hosszú, fésületlen hajával és a napbarnított külsejével úgy nézett ki, mint aki egész nap egy szörfdeszkával a hóna alatt futkározott a tengerparton. Külsőre teljesen mások voltunk: én barna, ő szőke. Alacsonyabb voltam nála, és jó brithez méltóan nem tudtam lebarnulni. A legnagyobb különbség mégis az volt, hogy Kyra makkegészségesnek tűnt.

Szó nélkül odalépett az asztalomhoz, amin két kartondoboz állt, csurig megtöltve a diákok és a kollégák búcsúajándékaival.

– Ezt a kocsidba tegyük? – kérdezte, majd azzal a könnyedséggel kapta fel a dobozt, amire én már csak nosztalgiával tudtam gondolni.

Hálásan bólintottam, ahogy a csípője mindkét oldalához odaszorított egy-egy dobozt.

Egy pillanatra megálltam az ajtóban, majd lekapcsoltam a lámpát magam mögött. Ez a korai és akaratlan búcsú sokkal fájdalmasabbnak bizonyult, mint gondoltam.

– Nagyon sokat jelentett a munkád – mondta Kyra gyöngéden. – Ezek a gyerekek sosem fognak elfelejteni.

Már majdnem sikerült rácáfolni a szavaira, és azt mondani, hogy nem ezért vagyok szomorú, de a tagadás megakadt a torkomon. Mert az, hogy egyszer elfelednek, és semmi nyomot nem hagyok hátra, nem hagyott aludni. Jobban féltem ettől, mint a szívproblémámtól. Azt hittem, sikerült olyan mélyre temetnem ezt a félelmet, hogy sem a barátaim, sem a családom nem találhatja meg. De úgy tűnik, azok, akik közel állnak hozzám, felfedték.