A legfényesebb csillag az égen

4.

4.Alex

Todd betartotta a szavát. Elég messze laktak egymástól ahhoz, hogy húsz perc optimista becslésnek tűnjön, de valahogy tizenhét perc alatt odaért.

Alex fel-alá járkálással töltötte az időt, félt a hírektől, miközben nem tudta levenni a szemét a tévéről. Nem volt új hír sem a híradóban, sem online, Alex mégis újra meg újra megnézte ugyanazt a felvételt, a felesége arcát keresve. Persze nem látta, így percről percre tovább nőtt benne a pánik.

Todd satuféket nyomott, majd csikorogva leparkolt Alex kocsija mellett. Alex látta az ablakon keresztül, ahogy a bátyja kiugrik a kocsiból, és olyan sebességgel rohan az ajtóhoz, amilyet még sosem látott tőle. Alex kinyitotta az ajtót, még mielőtt Todd kopoghatott volna.

Akár a mágnesek, úgy zuhantak egymás karjába. Utoljára az apjuk temetésén ölelkeztek össze, négy évvel korábban.

– Minden rendben lesz, Alex. Biztos vagyok benne.

Csak egy testvér jöhet rá a hangsúlyokból, hogy egyáltalán nem biztos abban, amit mond. Amikor még kisfiúk voltak, Alex felnézett a bátyjára, és mindent elhitt, amit Todd mondott neki. Most is szerette volna ezt így érezni, de a tények nem kecsegtették.

– Mehetünk?

Alex bólintott, és becsukta az ajtót. Még a tévét sem kapcsolta ki, és az ablakokat sem csukta be. Lisa rosszul lett volna az elővigyázatlanságától. Ő szeretett mindenről kétszer megbizonyosodni. Miért találta ezt mindig is olyan idegesítőnek? Alex ezen gondolkodott, ahogy beszállt a kocsiba, és ígéretet tett, hogy soha többé nem bosszantja magát ilyenek miatt. Ez volt az első ígéret a sok közül, amit magának tett a két és fél órás úton Londonig. Lisa alig ismerte volna fel a becsületes és tiszteletre méltó nyárspolgárt, amivé éppen változni készült – gondolta. Ezen majdnem elnevette magát, de úgy érezte, addig képtelen mosolyogni, amíg nem bizonyosodik meg arról, hogy Lisa épségben van.

Todd mindig is óvatos volt a volán mögött, egy törvénytisztelő polgár, de ennek semmi köze ahhoz, hogy ügyvéd, egyszerűen csak ilyen volt. Ha Alex nem lett volna teljesen elfoglalva a gondolataival, most sokkolná, ahogy a bátyja minden úton szinte pillanatok alatt eléri a sebességhatárt, és rajta hagyta a lábát a gázon. De amíg Todd buzgón gyűjtötte a gyorshajtásos büntetéseket, Alex a telefonját nézte. Felhívta a kórházakat, újra és újra, maximum tízperces szüneteket hagyva.

Todd nem mondott semmit, de a kezével minden hívás után megszorította a kormányt. Még mindig harminc kilométerre voltak Londontól, amikor Alex végre megkapta a hírt, amire várt.

– Lisa Stevens? Igen. Most hozták be a Szent Márk Kórházba.

Alex levegőért kapkodott megkönnyebbülésében.

– Szóval ott van? Hála istennek! Hogy van? Meg tudja mondani, hogy van-e valami baja?

Todd egy pillanatra levette a szemét az útról, és Alexre nézett.

Hosszú csend után a telefonközpontos újra megszólalt.

– Nagyon sajnálom, de nincs több információm az állapotáról. A papíron azt írják, hogy áthelyezték az intenzív osztályra.

Alex egy-két karcolásba, horzsolásba, törött végtagokba vetett reménye úgy hullott szét, akár konfetti a tornádóban.

– Biztos rossz az állapota, ha intenzív osztályra került.

Todd tekintetét az útra szegezte, a sebességmérő azt írta, hogy százharminccal mennek.

– Nem feltétlenül – felelte óvatosan –, talán csak szemmel kell tartaniuk, hogy jobban fel tudják mérni az állapotát.

Ahogy beértek London külvárosába, a kikerülhetetlen dugó lelassította őket, és sokáig csak lépésben tudtak haladni.

– Szerinted felhívjam őket megint? – kérdezte Alex, miközben a tekintete a forgalom és az órája között ugrált.

Gyakorlatilag nem maradt semmi a magabiztos férjből és apából, a férfiból, aki anélkül is tudott döntéseket hozni, hogy megerősítésre várjon. A reggel történtek megfosztották a logikus gondolkodás képességétől. Remélte, hogy most nem kényszerül fontos döntéseket hozni, mert az valószínűleg jelen helyzetben nem menne.

– A Google-térkép szerint már csak tizenkét percre vagyunk. Ne gondoljunk semmi rosszra, amíg nem látjuk a saját szemünkkel!

Még mielőtt az autó teljesen lefékezett volna, Alex kiugrott, és a kórház bejárata felé sietett.

– Leparkolok, és jövök utánad! – kiáltotta Todd, túlüvöltve a szirénákat, amik minden irányból szóltak, de Alex már a forgóajtóban volt.

Ha létezett is bármiféle rendszer az előcsarnokban, Alex nem észlelte. Csak káoszt és lesújtott arcokat látott. Voltak, akik fényképeket hoztak a szeretteikről, és kétségbeesetten mutogatták őket mindenkinek, aki elment mellettük. Mások csoportokban sírtak.

Volt egy kikészített asztal, mögötte egy tábla, amelyre kézzel írtak azoknak, akik a vonatbalesettel kapcsolatos ügyben akartak érdeklődni. Két ember ült az asztalnál, és úgy néztek ki, mintha életük legrosszabb napját élték volna meg. Egy idős pár állt előttük, egymás kezét szorongatták, mindketten próbálták támogatni a párjukat.

– A fiunk ott volt a vonaton – mondta a férfi megtörve. – Senki nem tudta megmondani, hol lehet. Önök tudnak segíteni?

A recepciós végigfutotta a monitort, aztán felvett egypár papírt az asztalról. A nevek listája meglepően hosszú volt. Alex oldalra nézett, és elkapta az idős pár tekintetét. Mindketten túlságosan törékenynek tűntek ahhoz, hogy feldolgozzanak egy rossz hírt. Borzongva képzelte el, hogyan érezné magát, ha Connor lenne, akit keres, nem Lisa. Azt hitte, ez a legszörnyűbb rémálom, de rádöbbent, hogy lehetne még rosszabb.

A másik recepciós magához intette a férfit. Alexnek már messziről ömlöttek a szavak a szájából. A hölgy a billentyűzetéért nyúlt, és sokkal lassabban gépelt, mint ahogyan azt Alex szerette volna. Olyan sok időbe telt ideérni, és talán már csak pár perc választja el attól, hogy láthassa Lisát.

– Ah, igen, itt van – mondta, és felvette a telefonját az asztalról. – Felhívok valakit, aki lejön magáért és odaviszi.

Alex megrázta a fejét.

– Ne fáradjon! Csak mondja, melyik emeleten van! Odamegyek egyedül.

A recepciós, mintha összezavarodott volna, de Alexet a legkevésbé sem érdekelte, hogy esetleg megszegi a kórház előírásait. Nem tudott tovább várni. Az idős férfi elismerően rábólintott, mielőtt visszafordult a siránkozó feleségéhez.

– Az ötödiken van, de jobb lenne, ha…

Alex már hátat fordított az asztalnak, a szeme a folyosót fürkészte. A liftet kereste. Megállt egy pillanatra, és a pár felé fordult.

– Remélem, jó hír vár önökre.

Erre az ősz, aggódó tekintetű férfi együttérzően Alexre bólintott.

– Remélem, magára is, fiatalember.

A liftek előtt tömeg volt. Látogatók virágokkal vártak türelmesen, ahogy az ott dolgozók a mindennapi teendőiket végezték, mintha nem ma lett volna, hogy minden megváltozott. Mindegyik lift legalább tízemeletnyire volt tőle. Alex úgy érezte, megőrül.

Megfordult, és átrohant az ajtón, ami a lépcsőházba vezetett. Miután több órát ült tehetetlenül egy kocsiban, most jólesett felrohanni, kettesével, néha hármasával szedve a lépcsőfokokat. Futott felé, egyre csökkentve a közöttük lévő távolságot, és úgy tervezte, amint ott lesz Lisa mellett, többé soha nem hagyja magára.

A kórterembe nehezebb volt bejutni, mint az Alcatrazba. Két ajtó is volt, amelyen csak orvosok léphettek be, vagy csak orvosok kíséretében lehetett átmenni. Ahogy Alex belépett, szinte egyből megállította egy ápoló, aki két hatalmas karjának köszönhetően inkább egy biztonsági őr látszatát keltette. Alex elgondolkodott, vajon ki tudná-e kerülni, és végig tudna-e futni a folyosón Lisa nevét kiabálva. Megrázta a fejét, és eltűnődött, vajon bele lehet-e bolondulni a stresszbe.

– Mr. Stevens? – szólította meg az ápoló.

– Igen, Alex Stevens vagyok. Itt van valahol a feleségem.

Az, hogy a recepciós előre jelezte a megérkezését, csak később kapott jelentőséget. Egyelőre Alex csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb megtalálja Lisát.

– Igen, itt van. Odavezetem hozzá.

Egész reggel ezekre a szavakra áhítozott, most meg csak csoszogott az ápoló után a nyikorgó linóleumpadlón.

– Hogy van? Nagyon megsérült?

Az ápoló lassított, egyik kezét – ami akkora volt, mint egy medve mancsa – Alex vállára tette.

– Az orvosok majd részletesen elmagyarázzák a felesége állapotát – mondta, miközben mindkét szeme jobbra-balra cikázott az üres folyosón. Mintha arra várt volna, hogy megjelenjen egy szakmailag felkészült ember.

– Több sérülése is van – kezdett bele lassan a férfi, mintha tudta volna, hogy Alexnek nehézségei lesznek a megértéssel. – Annyit tudunk, hogy az első két kocsi valamelyikében volt, ezek szenvedték a legnagyobb kárt.

Bevillant egy kép az összezúzott kocsikról a sínek mentén. Alex nem tudott megbirkózni az ápoló arcáról szinte sugárzó szomorú együttérzéssel, ezért lenézett a széles mellkasára, és a rajta lévő névtáblácskára. Declan O’Keefe, olvasta. Eddig észre sem vette az erős ír akcentust, most azonban feltűnt.

– A fejét érintő sérülései miatt hozták erre a részlegre.

Alex megingott, az ápoló keze pedig már inkább támaszt biztosított, mint megnyugvást. Fejsérülések? Hirtelen egy újabb rémálomban találta magát.

– Mielőtt odaviszem hozzá, figyelmeztetnem kell, hogy sok gépre és monitorra van felkötve. Vannak, akik rosszul lesznek a látványtól, ha nem számítanak rá, és…

– De meg fog gyógyulni, ugye? Jobban lesz? – szakította félbe Alex. A szavai már-már úgy hangoztak, mintha mérgesen gyanúsítgatná Declant, aki azonban elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne vegye magára. Valószínűleg nem először került ilyen helyzetbe.

– Lisa orvosaival kéne konzultálnia. Amint bevittem hozzá, megpróbálok keríteni valakit, aki majd beszél önnel – mondta sajnálkozó arccal. – Amint látja, kicsit zűrösek ma itt a dolgok.

Alex összeszorította a fogát, de olyan erősen, hogy bármikor máskor fájt volna, most viszont sikerült könyörögnie.

– Kérem, csak vigyen oda hozzá! Biztos nagyon fél egyedül.

Declan mindent megtett, hogy felkészítse, de még az olyan szavak, mint a „monitorok” vagy „fejsérülések” sem készíthették fel Alexet a rettenetes látványra, ami abban a kis szobában várta. Megállt a küszöbön, és amikor sikerült továbblépnie, úgy érezte, mintha egy liftbe lépett volna, ami sebesen zuhan lefelé.

Declan felé fordult.

– Nem kap levegőt? Lélegeztetőn van?

Declan lassan bólintott.

Alex megkerülte az ágyat, ahol a magatehetetlen felesége mozdulatlanul feküdt. Alex lába teljesen elgyengült, egész testét kirázta a hideg. Lisa merevsége sokkolta leginkább. A felesége sosem volt mozdulatlan; álmában is fészkelődött, és mindig lerángatta a takarót. Borzasztó volt látni, ahogy ott fekszik, mint önmaga viaszmásolata. Volt egy csúnya seb az állkapcsa vonalán, de a hosszú műanyag cső, ami kiállt a szájából – az édes szép szájából, amit Alex alig pár órája csókolt –, sokkal ijesztőbbnek tűnt. Növekvő aggodalommal csúszott feljebb Alex tekintete a hatalmas kötésre, ami Lisa fejét burkolta be. Olyan vastag volt, hogy teljesen eltorzította az alakját.

– Lisa, édesem, itt vagyok. Én vagyok az, Alex.

Lehajolt, hogy megcsókolja az arcát. Közben a csukott szemére nézett, ami olyan mozdulatlan volt, mintha egy porcelánbabához tartozna. Átnyúlt a sok kábelen és csövön, majd megragadta a kezét. Isten tudja, hány gépre volt felkötve. Lisa valószínűleg meg tudta volna nevezni az összeset. Nagy rajongója volt az egészségügyi drámáknak, amelyek Alexet soha nem kötötték le igazán. Egyáltalán nem készült fel arra, hogy belecsöppenhet egy epizódba.

Lisa keze mozdulatlanul hevert Alex ujjai között, és amikor megszorította, nem érezte az ismerős válaszszorítást. Remegő kézzel simította végig Lisa selymes arcát.

– Vajon a feleségem hall engem? Volt magánál egy pillanatig is, amióta idehozták?

Declan úgy nézett rá, mint akinek megszakad a szíve. Nem volt hajlandó hazudni, de igazán Alexet sem akarta megfosztani a reményeitől.

– Ilyen volt, amikor megérkezett – válaszolta, minden szavát óvatosan megválogatva –, de jól teszi, hogy beszél hozzá.

Egy bűvész ügyességével felkapott egy széket, és Alex mögé tette.

– Üljön le! – mondta, és gyengéden lenyomta Alexet a székre. – Visszajövök, amint tudok.

Alex még közelebb húzta a széket az ágyhoz, mintha azok a centik bármit is számítottak volna.

– Hahó, édesem! Ideje felkelni.

A szavak, amelyekkel minden reggel Lisát keltette, most nem tűntek helyénvalónak; a csendes ágyukban, paplanok között suttogva kellett kimondani őket, nem pedig egy kórházban, a gépek csipogása és sípolása között. De Alex azt gondolta, talán ez a kulcs a láthatatlan ajtóhoz, amely mögé be van zárva a felesége.

– Kérlek, drágám! Nyisd ki a szemed! Hadd tudjam, hogy jól vagy! Hogy minden rendben lesz.

A könnyek az egymásba kulcsolt kezükre csöppentek. Alex érezte a könnye sós ízét, ahogy száját Lisa csuklójához nyomta, és megkönnyebbülésére érzékelte a pulzusát.

Siető lépések hangja keltette fel a figyelmét. Felpattant a székből, megfordult, nem törődve az arcán szétfolyó könnyel. A teste megfeszült, ahogy felkészítette magát egy fehér köpenyes orvos látványára, de a férfinak, aki belépett a szobába, egyedül az arca volt fehér. Hófehér.

– Jézusom. Baszki.

Todd nem volt vallásos, és káromkodni sem volt szokása, az érkezése viszont egyértelműen arról tanúskodott, hogy valóban olyan tragikus a helyzet, mint ahogy azt Alex gondolja.

Todd lassan, óvatosan lépett az ágyhoz, tekintete a sógornője és a testvére között ugrált, aki mintha húsz évet öregedett volna, amíg ő leparkolta a kocsit.

– Hogy van?

Alex torkát összeszorította a félelem, csak értelmezhetetlen hangok jöttek ki a száján. Három próbálkozásába került, amíg megtalálta a hangját.

– Még nem találkoztam orvossal. Azt mondták, amint tud, jön valaki.

Todd bólintott, és az öccse mellé állt, miközben feldolgozta a gépek és az eszméletlen nő látványát. Logikusan gondolkodó férfi volt, mint ahogyan azt a szakmája is megkövetelte tőle, most azonban abban reménykedett, hogy csupán félreértelmezi, amit lát.