A legfényesebb csillag az égen

5.

5.Molly

Három üzenet érkezett tőle. Mindegyik nagyon hosszú volt, ami azt jelentette, hogy szinte évekbe telt, mire leírta őket. Valamiért anyám sosem tanulta meg a hüvelykujjait használni telefonálás közben. Talán ez is generációs dolog. Az üzeneteket tökéletesen tagolta: bekezdésekkel, vesszőkkel, egy-két pontosvesszővel – persze mind a megfelelő helyen állt. Egy könyvtáros mindig könyvtáros marad, gondoltam mosolyogva.

Kivittem a telefonom a kertbe, ahol jobb volt a térerő. A napos sarokban a pad kellemesen melegnek hatott, ahogy ücsörögtem rajta, és vártam, hogy felvegye.

– Molly! – Elképzelésem sem volt, hogy lehet ennyi aggodalmat belepréselni egyetlen szóba, mindenesetre anyámnak sikerült. – Most miért foglalod le a telefonod azzal, hogy felhívsz?

– Tudod, anya, amióta az Apple-nél feltalálták… – kezdtem bele szarkasztikus válaszomba. Az én alapbeállításom ugyanis a humor volt. Néha elfelejtettem, hogy anya nem mindig értékeli. Most is közbevágott.

Kiadott egy „pff” hangot, olyan méltóságteljes rosszallással, ahogy egy viktoriánus úrhölgytől képzeltem volna.

– Pontosan tudod, hogy értem. Írnod kellene, hogy fel tudd venni, ha hívnak…, például a kórháztól.

– Anya, biztos vagyok benne, ha valaki el akar érni, csak azért nem adja fel, mert véletlenül egyszer foglalt vagyok.

– Semmi értelme feleslegesen kockáztatni.

Halkan sóhajtottam. Hiábavaló vitatkozni vele. Felesleges volt arra kérni, hogy nyugodjon meg, és ne aggódjon értem ennyire.

„Az anyád vagyok; az a dolgom, hogy aggódjak”, mondogatta állandóan, mintha ez lett volna a küldetése. Minden bizonnyal az összes energiáját ebbe a feladatba ölte az elmúlt tizennyolc hónap során, a diagnózisom óta.

Hetvenévesen teáznia és kártyáznia kellene a barátnőivel, meg gyeptekéznie, vagy elmenni arra a hajóútra, amit már régóta ígérgetett magának. Helyette húsz évet ugrott vissza az időben. Oda, ahol még az volt a legfőbb felelőssége, hogy gondoskodik a lányáról. Hogy a „kislánya” nemrég ünnepelte a harmincegyedik születésnapját, teljesen irrelevánsnak tűnt számára.

– Milyen napod volt?

– Szomorú, megható és érzelmes. – Hirtelen gombócot éreztem a torkomban. – Nehezebb volt, mint gondoltam, anya.

– Biztos vagyok benne, édesem… – Én nyitottam ki a kaput, szóval nem hibáztathattam, amiért megpróbálta átpréselni magát rajta. – Talán itt az ideje, hogy odaköltözzek hozzád. Csak egy kis időre, hogy jobb kedvre derítselek.

Elmosolyodtam. Már tudhattam volna, hogyan kerüljem ki a csapdákat, amikor anyámmal beszélek, de ebbe most belepottyantam.

– Már ezerszer megbeszéltük, anya. Nem akarom, hogy megálljon az életed miattam.

– Az életem nem jelentene semmit nélküled.

Erre nem számítottam. Amikor már azt hittem, hogy kibékültem a lapokkal, amiket osztottak, és hogy nyugalom lehet a fejemben, egy verbális tőr szúrta át a szívemet. Az elégtelen szívemet.

– Ugyan már, anya! Megbeszéltük, hogy pozitívnak kell lennünk. Minden rendben lesz. És nincs szükségem dadusra – legalábbis még nem, tettem hozzá magamban. – Különben is, mihez kezdene Bertie, ha átköltöznél?

Mondhatni, kijátszottam az aduászt. Tudtam, hogy mennyire szereti a kutyáját. Amikor apám öt évvel ezelőtt meghalt, én vettem neki a kutyust, hogy ne legyen egyedül, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire összenőnek majd. Nyílt titok volt, hogy Bertie sosem evett kutyatápot, és hogy a paplanon aludt, ami egykor apáé volt. Nem mintha hibáztatnám ezért anyát. Tudtam, milyen nehéz megszokni egy feleslegessé vált franciaágyat.

– Jó, de már a biztonság kedvéért összepakoltam a holmimat a bőröndbe.

A saját táskámra gondoltam, ami szintén készen állt, és a gardróbszekrény alján várt. Valószínű, hogy jó poros lesz, mire elő kell vennem, már ha lesz ilyen helyzet egyáltalán.

– Lehet, hogy évekről van szó – emlékeztettem finoman.

– Az is lehet, hogy öt perc – vágott vissza rögtön.

Kinyitottam a fagyasztót, de vajmi kevés érdeklődéssel bámultam a temérdek mennyiségű előre elkészített ételt a polcokon. Nehéz volt megkívánni valamit, ami felismerhetetlenné válik, miután kikerül a mikróból. Nem olyan régen még a főzés volt a kedvenc időtöltésem. Órákig keresgéltem recepteket, és imádtam a vásárlástól a feltálalt ételig megtett összes lépést.

– Ugye tudod, hogy szépen lassan ötvenes háziasszonnyá válsz? – mondta Kyra viccelődve, miközben figyelte, ahogy receptekért fürkésztem a magazint az iskola tanárijában.

– Szerintem jó recept alapján fantasztikus dolog a nulláról elkészíteni egy finom ételt. Meg különben is, Tom mindig örül neki.

– Abban biztos vagyok. Kincsre lelt benned, kedves barátnőm. Ha megvan a magához való esze, soha nem enged el.

Végül ezt tette. Vagy én engedtem el. Sosem voltam benne egészen biztos, hogyan is történt.

A főzéshez fűződő ambícióm az étvágyammal és a lanyhuló energiámmal együtt eltűnt. Persze mindennek van előnye. Még sosem volt ilyen karcsú a derekam. A rossz viszont az, hogy nem volt már kar, ami átölelje.