ÉbrenSzeptember 22., vasárnap
– Szerintem haza kellene menned.
Vitával kávézunk az étterem teraszán. A bőröm már csak alig néhány árnyalattal világosabb az övénél, annak az embernek a napcserzettségénél, aki minden napját napsütésben tölti, nem pedig úgy szorít bele a napsugárból két hetet a fénycsövekkel világított irodai életbe. A nyári zsúfoltság már tovatűnt, az élet sokkal lazább tempójú lett.
– Tudom – hagyom helyben. Én is ugyanígy gondolom. Az elmúlt hetekben anyával szöveges üzenetekre szorítkoztunk, mert a szóbeli kommunikációnk mindig igen könnyen feszült fordulatot vett, és Elle-lel is egyszerűbb már sms-eket váltani. Az utóbbi pár alkalommal, amikor hívtam, mindig épp rohanásban volt, vagy azért, mert Charlotte sírt, vagy mert épp akkor hányta le David tiszta ingét.
– Ide
